Szíriában négy éve még a demokrácia győzelmét várta mindenki, ma a Nyugat annak is örülne, ha nem vezetnék be a sariát. De hogyan duzzadt fel az ellenzék ennyi terrorszervezettel és szélsőséges milíciával? A válaszhoz elmerülünk a dupla csavarokat tartogató hatalmi politikában, és megmutatjuk, miért fél Szaúd-Arábia a terroristáktól.
Észrevették, hogy Szíriában mennyi derék államférfi akar a terroristák ellen harcolni? És azt is, hogy ez valahogy soha nem sikerül nekik?
Pedig Szíriában tényleg az a helyzet, hogy hemzsegnek a terroristák, vagy azok, akikre ezt a bélyeget viszonylag egyszerű rásütni:
Azt már az Indexen alaposan kiveséztük, hogyan emelkedett fel az Iszlám Állam, milyen rémtetteket követett el Aszad, és hogyan kapcsolódott be a harcokba a síita Hezbollah. Most azt a dilemmát vesszük elő, hogy
A válaszhoz onnan kell kiindulni, hogy az arab tavasz szíriai hulláma alapvetően erőszakmentes volt, csak azután kezdett fegyveres ellenállásban gondolkozni, hogy Aszad csaknem 2000 tüntetőt öletett meg. Az aszimmetrikus kezdeti erőviszonyból értelemszerűen következett, hogy az ellenzék 2011 óta kizárólag a külföldi támogatásnak köszönhetően állhat ellen a reguláris hadseregnek.
2011 közepén a közel-keleti hatalmak még arra vártak, hogy az Egyesült Államok és európai szövetségesei ugyanúgy bánnak el Aszaddal, mint Kadhafival; a nyugati intervenció azonban késlekedett. Ennek magyarázata simán megérne egy külön cikket, de egy valóban jó megoldás valahol az amerikai bizonytalanság és az érdektelenség között veszett el.
A lényeg az, hogy a 2011 augusztusában felálló Szabad Szír Hadsereget ezért már a kezdetektől török, szaúdi és katari támogatással kezdték felfegyverezni. És itt most akár vissza is térhetne a címlapra azzal, hogy:
Mi az új abban, hogy az ideológiát mindig az diktálja, aki a pénzt meg a fegyvert adja?
Majd elküldhetné nekem az Economistnak elsütött felkelőpoént, hogy:
Megnövesztem a szakállamat, hogy bevágódjak a gazdag, konzervatív Öböl-sejkeknél.
De ez a szíriai helyzet tökéletes félreértéséhez vezetne. Kezdjük azzal, hogy az ellenzék rendkívül összetett, frakcióinak, milíciáinak, brigádjainak és frontjainak a száma elérheti az ezret. És nagyon valószínű, hogy amíg ezt a bekezdést leírtam, valahol megint alakult egy csoport vagy megszűnt/beolvadt egy régi.
Azt is érdemes észben tartani, hogy a legtöbb milícia helyi vagy törzsi szerveződésű önvédelmi alakulat, segítsége az adott település környékén nagyon hasznos tud lenni, de harcosainak eszük ágában sincs elhagyni a környéket. A nagyobb ellenzéki hadtesteket is érdemes inkább különböző alakulatok koordinációjaként elképzelni, ezért minden fronton bekerül az összefogásba pár radikális szunnita elveket valló milícia.
Aleppónál például az al-Kaida helyi szervezete maga tolta előre az összefogásban az amerikaiak által támogatott FSA erőit, hogy ne ők legyenek a kirakatban, mert akkor fegyverszállítmányok helyett csak irányított rakéták érkeznek. A legnagyobb szíriai várost egyébként egy ötven csoportból álló ellenzéki koalíció próbálja megtisztítani a kormányerőktől és az Iszlám Államtól egyszerre, itt van a taglista, sok sikert azoknak a célmegjelölőknek, akik ki bírják szúrni a harcolók közül a terroristákat!
Nem akarok én senki semmi alól felmenteni, de a „Ki a terrorista?" kérdésben tényleg nehéz arrafelé igazságot tenni. Még a klasszikus al-kaidás módszereket felvonultató an-Núszra Front is igyekszik a győzelem érdekében alacsonyabban lengetni a hímzett fekete zászlót.
Az azonban tény, hogy
azaz Szíriában nem a demokrácia vagy jogállam, hanem a saría bevezetéséért harcolnak. Különösen riasztó lehet a kép akkor, ha hozzájuk vesszük az Iszlám Államot is.
A szír ellenzék szektásodására három okot lehet felhozni:
Kezdjük a végéről, mert nyilván ez a legmegdöbbentőbb: az Aszad-rezsim tényleg támogatja legádázabb ellenfeleit? Igen, különösen a polgárháború első éveiben volt jellemző egy egészen körmönfont gyakorlat, ami a következőkben nyilvánult meg:
Ezeknek a gyakorlatoknak első pillantásra nincs sok értelmük, pedig ha jól belegondulunk,
a mérsékeltebb – azaz a Nyugat szemében valódi alternatívának számító – részét pedig tűzzel-vassal irtsa. És úgy tűnik, végül is ez a törekvése tulajdonképpen sikerrel járt.
A legnagyobb közvetlen befolyással persze az „Öböl-országok" bírnak. Mondjuk maga az elnevezés igen félrevezető, mivel az Öböl-országok Tanácsának (GCC) tagjai soha nem léptek fel egységben, sőt, sokak szerint pont széthúzásuk miatt nem sikerült Aszadot legyőzni még 2013-ban.
Szaúd-Arábia stratégiáját az alakítja, hogy igen sajátos és meglepően komplex viszonyt ápol a szélsőséges iszlamizmussal. Egyfelől ugye a királyi ház burnusza alól bújt elő a vahabitizmus, a szunnita iszlám legkonzervatívabb és egyben legforradalmibb irányzata, mely egyaránt eszmei alapot szolgáltatott az al-Kaidának és az Iszlám Államnak.
A radikális szervezetekkel ugyanis a hetvenes évek óta rendszeresen megégeti magát, mivel előbb vagy utóbb ezek elkezdik számon kérni Rijádon a Nyugattal való pragmatikus kapcsolatát, majd erkölcsi számonkérésüket nyomatékosítandó elkezdenek robbantani. Így volt ez anno az al-Kaidával, és így van ez jelenleg az Iszlám Állammal is. Tavaly megtiltották a szaúdi állampolgároknak, hogy Szíriába menjenek harcolni, sőt, eltiltották az igehirdetéstől azokat az imámokat, akik dzsihádra buzdították a híveket – ezért is számít szubtilis, de komoly figyelmeztetésnek a monarchia részéről, hogy kedden nyilvánosságra kerülhetett egy Oroszország elleni szent háborúra való felszólítás.
A szélsőségesektől való távolságtartás miatt a szaúdiak ezért alapvetően a mérsékelt FSA-t támogatták, de közben egy Rijádban élő prédikátor fiának vezetésével létrehozták a Dzsais al-Iszlám nevű milíciát Damaszkusz bevételére.
Míg a szaúdiak igyekeznek egyensúlyozni a konzervatív iszlám és a terrorizmus közti – igen vékony – mezsgyén, addig Katar már nem olyan finnyás. Az alig kétmilliós félsziget-állam a kétezres években két eszköz segítségével építette ki informális hatalmát az arab világban: az egyik a Muszlim Testvériség nevű nemzetközi iszlamista vallási-szociális szervezet, a másik pedig a térség legfontosabb médiabirodalma, az al-Dzsazíria.
A nemzetközi dzsihád hazai térnyerésétől nem tartó Katar a polgárháború kezdeténél is a Muszlim Testvériség helyi sejtjeire támaszkodott – a már említett Szednaja börtönéből szabadon engedett aktivisták képezték a mára tízezernyi katonát felvonultató Ahrar as-Sam (teljes nevén: Szíria Szabad Embereinek Iszlám Mozgalma) milíciát. Katar ezenkívül 2015 elején úgy gondolta, hogy vesz magának egy terrorszervezetet, és ajánlatot tett az an-Núszra Frontnak, hogy szakítson az al-Kaidával, és legyen az ő házi Hezbollahja (az an-Núszra vezetője egyébként nemet mondott).
A radikális iszlám megerősödésében azonban talán az államoknál is nagyobb szerepük volt a különböző iszlám országokból érkező magánfelajánlásoknak és alapítványi támogatásoknak. A sejkek zsebei általában radikális szunnita prédikátorok vallásháborús szlogenjeinek hatására nyíltak meg, ezért értelemszerűen az adományok nagy része is a kellően szektás hangot megütő milíciákhoz került. A magánadományok pontos mértékét még megbecsülni is nehéz (a Dzsais al-Iszlám pár éve egy 400 ezer dolláros magánfelajánlásért mondott köszönetet egy kuvaiti családnak), mivel van néhány olyan tényező, ami megkönnyítette, hogy a pénzmozgások teljes homályban maradjanak:
A „támogatás" címke alatt rengeteg dolog lapulhat a készpénzutalástól a légi csapásig. Mivel az Öböl-államok hadviselői szerepe mindig is csak félig volt hivatalos, ezért a támogatás mértékére és módjára is csak villanásszerű epizódokból lehet következtetni.
Az biztos, hogy az Öböl-országok rengeteget költöttek: a Financial Times értesülései alapján egyedül Katar 3 milliárd dollárt áldozott – hiába – az ellenzék győzelmére a háború első két évében.
A pénz azonban nem csak közvetlenül áramlott a felkelőkhöz, Szaúd-Arábia például 2012 decemberében szinte a teljes elfekvő európai fegyverkészletet felvásárolta a jugoszláv páncélöklöktől a belga rohampuskákig, majd mindezt Zágrábból Jordánián keresztül Szíriába vitette. De valószínűleg Kadhafi több ezer eltűnt vállról indítható rakétája is katari közvetítéssel kerülhetett Szíriába, csakúgy, mint a két éve feltűnő, kínai fejlesztésű páncéltörő fegyverek.
A könnyűfegyverzetű milíciáknak már öt éve létszükséglet, hogy folyamatosan legyen mit bevetni a hadsereg páncélosai és légiereje ellen – csakhogy pont a páncéltörő és légvédelmi eszközök jelentik a legtöbb fejtörést a nyugati hatalmaknak. Mert ha ezek a kicsi, de nagy pusztításra képes fegyverek tömegesen kerülnek szélsőséges szervezetek kezébe – márpedig kerülnek –, akkor félő, hogy nemcsak Szíriában fogják bevetni őket, hanem jó pár darab átkerül Európába is. És ha belőlük akár egyet is kilőnek egy felszálló gépre, akkor jaj az egész légi közlekedésnek.