Nemcsak külvárosi gettóból, de középosztálybeli nyugati fiatalokból is tudnak híveket toborozni a dzsihadisták. De mi visz rá látszólag normális fiatalokat arra, hogy Szíriába vagy Irakba menjenek harcolni? Miért képtelenek megállítani őket a családtagjaik? Mi vár rájuk a Közel-Keleten?
Felkavaró és egyben hátborzongató riportot közölt a Huffington Post olyan anyákról, akiknek a fiai szinte egyik napról a másikra váltak dzsihadistává és mentek el harcolni Szíriába. Olyan fiatalemberek ők, akiknek évekkel korábban semmi közük nem volt az iszlám valláshoz. Hátborzongató, hogy a néhány éve még ártatlan, aranyos, eredetileg katolikus gyerek felnőtté válva hogyan idegenedik el addigi környezetétől és válik szélsőséges iszlamistává, és felkavaró, hogy az értük aggódó édesanyák mennyire tehetetlenek. A riportban bemutatott fiúk egytől egyig meghaltak a Közel-Keleten. A dán Lukas édesanyjának egy vadidegen közölte Viberen fia halálhírét: „A fiad szanaszét van, darabokban.” A norvég Thom Alexander testvéreinek az őt beszervező férfi az oslói vasútállomáson egy iPaden megmutatott képpel bizonyította, hogy a srácot fejbe lőtték.
A szíriai háború kezdete óta több mint húszezerre teszik azoknak a harcosoknak a számát, akik külföldiként mentek harcolni Szíriába és Irakba valamelyik dzsihadista szervezet, köztük az Iszlám Állam (IS) oldalán. Ezek közül nagyjából háromezer ment nyugati országokból a Közel-Keletre – a többség Európából.
Technikailag sokáig nem volt nehéz eljutni az Iszlám Államba. Európából naponta indulnak járatok Törökországba, és nemcsak Isztambulba, hanem olyan, Szíriához közeli repterekre is, mint Gaziantep vagy Diyarbakir, ahonnan már pofonegyszerű elbuszozni a határra.
Ahogy arról írtunk, Erdogan török elnök régóta kettős játékot játszik az Iszlám Állammal, és a hatóságok egészen a legutóbbi időkig igen sajátosan álltak a határőrizethez: a kurd autonóm területekkel szomszédos régiókban harckocsikkal megerősített hadosztályok sorakoztak fel, de az Iszlám Állam által ellenőrzött határátkelőknél – például Jarabulusznál vagy júniusig Tell el-Abjadnál – zavartalan volt a forgalom. Az iszlamisták és a török határőrök kooperációjáról több szemtanú is beszámolt; a török kormány azonban „helyi kilengéseknek” minősítette ezt az általános gyakorlatot.
A további lépéseket a Daily Beast egyik jelenleg is futó riportsorozata alapján rekonstruáljuk, melyben az Iszlám Állam belső elhárításának egy kiugrott, aleppói származású tagja mesélt arról, milyen lépéseket kellett megtennie, amikor 2014 őszén csatlakozott a szervezethez:
A legtöbb külföldi önkéntes titokban utazik el a Közel-Keletre, úgy, hogy a családjuk nem tud róla, vagy a szülők azt hiszik, hogy a fiuk máshová ment. A kanadai Calgaryban élő 46 éves Christianne Boudreau például akkor tudta meg, hogy a fia, Damien nem arabot tanulni ment Egyiptomba, amikor a kanadai titkosszolgálat két ügynöke 2013 januárjában bekopogott hozzá. A titkosszolgálat emberei mondták el neki, hogy Damien Szíriában van, és az al-Kaida szíriai szárnyában harcol. Boudreau szó szerint belebetegedett ebbe. Többször beszélt a fiával, könyörgött neki, térjen haza, mindhiába, a fiú hajthatatlan volt. Damient 2014 áprilisában egy szír fegyveres alakulat Aleppóhoz közel kivégezte.
Damien halála után Boudreau felkereste a Berlinben élő Daniel Köhlert, aki a deradikalizáció szakértője. Ez annyit tesz, hogy a szélsőséges embereknek próbál segíteni, deradikalizálni őket. Koehler eredetileg a német neonáci szervezeteket elhagyó embereken segített, de újabban már a muszlim szélsőségeseknek és a családtagjaiknak próbál. Köhler szerint jól megfigyelhető, milyen fázisokon mennek keresztül azok, akiket a dzsihadizmus beszippant. Sőt, ugyanezeken a fázisokon mennek keresztül azok is, akiket egy szekta vagy éppen egy neonáci szervezet ragad magával.
Az első időszak az eufóriáé. Ekkor szervezik be az illetőt, aki úgy érzi, megtalálta, amit keresett, van értelme az életének. Ezért megpróbálja a környezetét is „megtéríteni”. A második fázisban már frusztrált, mert azt érzi, hogy az emberek, akiket szeretett, nem vevők az üzeneteire. Ebben az időszakban kezdődnek a családon belüli konfliktusok. Az iszlamista összebalhézik a családtagjaival, mert azok alkoholt isznak, zenét hallgatnak, vagy neki nem tetsző módon öltözködnek. Ekkor hallgat a rossz tanácsadóira, akik beszervezték. Ők ilyenkor elkezdik neki mondani, hogy hagyja el a családját, és menjen el oda, ahol olyan a világ, ahogy ő szereti, az emberek pedig úgy gondolkodnak, ahogy ő. Azaz egy muszlim országba. A végső szakaszban a beszervezett igyekszik megszabadulni mindattól, ami a nyugati világhoz kötötte, a vagyontárgyait eladja, miközben fizikailag megpróbálja edzeni magát, a legtöbbször valamilyen küzdősportot kezd el űzni. Később azt látja: az erőszak az egyetlen megoldás.
Ahogy arra a francia Science Humaines folyóirat egyik írása rávilágít, Franciaországban két csoportra oszthatók azok a fiatalok, akiket a dzsihadizmus olyannyira megmérgezett, hogy Szíriába mentek el harcolni. Az egyik csoportba a lecsúszott, sokszor börtönöket megjárt külvárosi suhancok, a másodikba a „viszonylag normális” életet élő, középosztálybeli családból származó fiatalok tartoznak.
A lecsúszottaknál viszonylag könnyű kideríteni, mi vezette el őket a radikalizálódásig. Gyerekkoruk óta kitaszítottnak érzik magukat, akiket a társadalom megvet, gyűlöl és stigmatizál iskolázottságuk, nyelvük vagy éppen a lakóhelyük, bőrszínük alapján. Ezek a külvárosi gettókban élő fiatalok. Egy részük sikerrel kitör ebből a körből, tanul, majd elhagyja régi barátait, és szépen lassan, de felzárkózik a középosztályhoz. Egy másik részük bűnözni kezd, és így zárkózik fel anyagilag a középosztályhoz. Utóbbiak úgy érzik, a társadalom igazságtalanul bánik velük, mert bezárja a falakat, és csak akkor van lehetőségük a középosztály világát élni, ha bűnöznek. Egy részüknek ekkor szüksége van valamire, ami visszaadja a méltóságukat: a dzsihadizmusban felhalmozódó gyűlölet végül szentesíti a dühüket. Segít abban, hogy fekete-fehérben lássák a világot, méghozzá úgy, hogy azt érezzék, nekik van igazuk és méltóságuk. Ők a tiszták, a hívők, mindenki más, aki nem olyan, mint ők, az tisztátalan.
Nem véletlen az sem, hogy a francia merénylők jelentős része korábban börtönben ült és a rácsok mögött radikalizálódott. A radikális iszlám a börtönben egy szerepváltás lehetőségét adta meg nekik: „Eddig téged ítélt el a bíró, most itt a lehetőség, hogy te ítéld el a társadalmat.” És ebből az isteni szerepkörből fakadóan a korábban széttépázott önbizalma helyreáll. Nem elítélt, hanem bíró lesz belőle – legalábbis legbelül ő így éli meg.
És végül azért utazik el külföldre harcolni, hogy minden olyan, még megmaradt morált, ami akadályozza a dzsihádban, lebontsa. Megtanul fegyverekkel bánni, hidegvérrel gyilkolni, és ami a legfontosabb: idegenként visszatérni az országába, ahol bármiféle morális aggály nélkül képes megölni ártatlan civileket, rendőröket, és muszlimokat, merthogy a szemében mindazok „rossz muszlimok”, akik nem dzsihadisták. És amikor véghezvitte szörnyű tettét, akkor végre úgy érzi, lett valaki. Valaki, aki ugyan negatív hős, de benne van a médiában, és kivívta társai tiszteletét, mindazt a tiszteletet, amit egyszerű suhancként, tele önbizalomhiánnyal soha nem kapott meg.
Nagyjából 2013 óta azonban nem csak a gettóban élő, leszakadt rétegek közül tudnak harcosokat toborozni a dzsihadisták Szíriába – erre jó példa a dán Lukas, a norvég Thom Alexander vagy éppen a kanadai Damien esete. És nemcsak férfiakat, de középosztálybeli nyugati nőket, lányokat is sikerrel toboroznak az iszlamisták.
A radikalizációs folyamatot kutató szociológus, Farhad Khosrokhavar szerint utóbbi fiatalok – a gettóból származó társaikkal ellentétben – nem érzik a társadalom gyűlöletét, megvetését. Az ő problémáik az autoritásból és a normákból – pontosabban ezek hiányából – fakadnak. Eszerint a szétment családokban fellazulnak a normák, a szülői fegyelem, hiányzik az erős autoritás. Mindezek tetejében a különféle gyerekjogok már akkor felnőttet csinálnak a gyerekből, amikor még nem az. Ez pedig oda vezet, hogy
Az iszlamizmus pedig pontosan ezt teszi. Ezért fordulhat elő, hogy egy látszólag normális életet élő, középosztálybeli nyugati nő az Iszlám Állam felé fordul. Khosrokhavar szerint olyan ez, mint a fordított '68-as eszme: akkor szexualitást és szabadságot kerestek a fiatalok, most pedig olyan erőt, ami keretek közé zárja őket, miközben irányt mutat, eligazít a világban jó és rossz között.
Az első európai öngyilkos merénylő nő volt. A belga Muriel Degauque 2005. november 9-én hajtott végre kamikaze akciót egy amerikai konvoj ellen az iraki Bagdadhoz közel. Ő meghalt, az amerikaiak közül senki, bár többen megsérültek. Az 1967-es születésű Degauque korábban egy pékségben dolgozott, és azután radikalizálódott, hogy megismerkedett és szerelembe esett a belga-marokkói Hissal Gorisszal. Gorist 2005 novemberében amerikai katonák lőtték le, hasonlóan a barátnőjéhez, ő is éppen öngyilkos merényletet akart elkövetni. Mindketten néhány héttel a haláluk előtt utaztak autóval Irakba, Törökországon keresztül.
Csak Nagy-Britanniából 2014-ben 50-60 nő csatlakozott az Iszlám Államhoz. Ezenkívül az Egyesült Államokból, Ausztriából, Franciaországból, Hollandiából, Kanadából, Norvégiából és Svédországból is utaztak ki nők. Sokan közülük azért, hogy csatlakozzanak a férjeikhez, akik kint harcolnak.
Mindemellett az Iszlám Állam karjaiba sodorja a fiatalokat a nemzetközi politikai helyzetről alkotott naivitásuk is. Azt látják, hogy a szíriai Aszad-rezsim megölt 200 ezer embert, miközben sok szír elmenekült az országból, ezért úgy érzik, hogy a dzsihadisták oldalán a rossz ellen küzdenek. Igaz, néhányan közülük a helyszínre érkezve döbbennek rá arra, hogy az általuk idealizált szervezet kegyetlen, igazságtalan és rossz – éppen olyan, mint ami ellen ők harcolni akartak. De ekkor már késő.
A londoni King's College egyik, radikálisokat kutató intézetének tanulmánya szerint több százan lehetnek azok a külföldiek, akik otthagyták az Iszlám Államot, vagy megkísérelték otthagyni azt. Akik így döntenek, egyrészt az életükkel játszanak (a terrorszervezet megölheti őket), másrészt a származási országukban gyakran a börtön vár rájuk.
Abu Ibrahim egyike volt a csalódottaknak. Sokakhoz hasonlóan ő is nyugatról érkezett, azt hitte, ha az Iszlám Állam oldalán harcol, akkor azzal szíriai embereken segít. A BBC-nek azt mesélte, hogy őt az Iszlám Állam interneten elérhető propagandavideói győzték meg. Aztán a helyszínen átélte a dzsihadisták kegyetlenségét, szemtanúja volt például annak, amikor egy párt házasságon kívüli szex miatt halálra köveztek. Fél év után szökött meg. Nem könnyen – mondta, szerinte az, hogy nem engedték elmenni, olyan érzést keltett benne, mintha börtönben lenne.
Persze a Nyugat biztonsága szempontjából az sem mindegy, kit szippant be az Iszlám Állam. Idén januárban a francia védelmi minisztérium elismerte: jól kiképzett egykori francia katonák is a dzsihadistákhoz csatlakoztak, és vannak olyan tagjai az Iszlám Államnak, akik korábban a francia idegenlégióban szolgáltak. Az exkatonák közül többen katonai vezetők, kiképzők lettek Szíriában. Sajtóértesülések szerint az Iszlám Államot erősíti például a francia különleges egység egyik volt tagja is, egy negyvenes éveiben járó, észak-afrikai származású férfi. Miután a különleges egységtől 1998-ban leszerelt, biztonsági munkákat vállalt egy arab országban működő olajcégnél, ott radikalizálódott.
Azt azért érdemes megjegyezni, hogy 2014, az Iszlám Állam megalakulása előtt sok nyugati muszlim fiatal nem azzal a szándékkal utazott Szíriába, hogy szélsőségesekhez csatlakozzon, hanem azért, hogy harcoljon a tömeggyilkos Aszad-rezsim ellen. Ahogy azonban a Brookings Institute tanulmánya megállapítja, ezek az emberek kettős átalakuláson mentek keresztül.
Egyfelől az ellenzéki erők 2012 utáni iszlamizálódásával maguk is a szélsőségekhez sodródtak, és ideológiailag is közel kerültek az al-Kaida és az Iszlám Állam által is követett szalafita/vahabita iszlámhoz. Kiterjedt kapcsolatokat, barátságokat építettek ki a dzsihadista szervezeteken belül, és Aszad helyett egyre inkább a nyugati civilizációt kezdték el fő ellenségüknek tekinteni. Ahogy a Brookings tanulmánya írja:
Fiatal amerikai és európai muszlimok szunnita idealistaként indultak el Szíriába és Irakba, de Nyugat-ellenes terroristaként tértek haza.
A másik fontos átalakulás a harctéren történt. A háború megedzette őket, elsajátították a fegyver- és robbanóanyag-használatot, a taktikai egységekben való mozgás és városharc csínját-bínját. Ráadásul a bombázások, a bajtársak halála vagy szörnyű sérülései traumatizálták is őket, hozzászoktak a gyilkoláshoz, és ahhoz, hogy körülöttük emberek halnak meg.
Az Iszlám Állam megalakulásakor azzal különböztette meg az anyaszervezetétől, az al-Kaidától, hogy egyértelműen területi államban gondolkozott, és nem a dzsihád nyugati exportjában. Ezért nevezte magát kalifátusnak, és ezért igyekezett terrortámadások helyett inkább Szíria és Irak minél nagyobb részének elfoglalására.
Azonban 2015 nyarától a szervezet egyre több külföldi terrorcselekményt vállalt magára, ami jelezte, hogy a törzsterületeken elszenvedett vereségeket külföldi zavarkeltéssel próbálják ellensúlyozni. A tunéziai, ankarai merényleteket, majd a Sarm-es-Sejkből felszálló orosz gép felrobbantását a párizsi merénylet tetőzte be, bizonyítva, hogy az Iszlám Állam globális terrorszervezetté vált.
Ezt az átalakulást támasztja alá a már említett volt IS-elhárító is, aki azt mondja, hogy a kalifátus törekvése ma már nem elsősorban az, hogy minél több önkéntest csábítson a Közel-Keletre, hanem az, hogy
világszerte minél több alvó sejtet hozzanak létre. Ezért arra kérik a szimpatizánsokat, maradjanak a szülőhazájukban, és harcoljanak ott – öljék meg honfitársaikat, robbantsanak fel épületeket, amit csak tudnak.