Legnagyobb pofonja felé szalad Tajvan kormánypártja, a Kuomintang, amióta Csang Kaj-sek a szigetre menekült korábbi harcostársa, Mao kommunistái elől. A kilencvenes évek óta demokratikus többpártrendszerben működő, Kína által szakadár tartománynak tartott országban alapítása óta a Kuomintang tartja ellenőrzése alatt a törvényhozást, és elnököt is csak egyet adott a legnagyobb ellenzéki párt. Az embereket egyre kevésbé Kína, egyre inkább a gazdaság érdekli. Szombaton új korszak kezdődhet Tajvanon, amihez viszont Kínának is lesz egy-két szava.
Az egész világot bejárta a hír, hogy Kína és Tajvan vezetője hatvanhat év után újra találkozott Szingapúrban: Hszi Csin-ping és Ma Jing-csiu tavalyi, 80 másodpercen át tartó kézfogása akár egy gyönyörű barátság kezdete lehetne. Kína és Tajvan között enyhült a viszony, és érezhetően felpezsdültek a turisztikai és gazdasági kapcsolatok, amióta a Kuomintang párt vezetője, Ma Jing-csiu 2008-ban Tajvan elnöke lett, majd 2012-ben újraválasztották. 2008 óta több mint 20 egyezményt írt alá Kínával, a szoros-közi kereskedelem másfélszeresére nőtt. Pártja, a Kuomintang azonban szinte biztosan vereséget szenved a szombaton esedékes tajvani parlamenti és elnökválasztáson.
A Tajvant szakadár tartományként számontartó Kína közeledésének ugyanis nem örül osztatlanul a tajvani közvélemény. A két ciklus után mandátuma végéhez érő Ma Jing-csiu az alkotmány értelmében nem indulhat a választáson, melyen a Kuomintang kihívója a Demokratikus Progresszív Párt (DPP). A DPP vezetője az a Caj Ing-ven, akit négy éve Ma még megvert. Egyébként hozzá hasonlóan Amerikában tanult jogász, egy fontos különbséggel: Caj vele ellentétben a független Tajvan híve. „A nyolc éven át tartó nehézkes fegyverszünet a végéhez közeledik” – írja elemzésében az Economist.
Caj Ing-ven az első női tajvani elnök lehet, ha megválasztják. A felmérések tükrében győzelme borítékolható a Kuomintang elnökével, Eric Csuval szemben, aki Ma Jing-csiuhoz hasonlóan a szorosabb kínai együttműködés híve. Csu pártelnökként azért volt kénytelen elindulni, mert a párt nagy nevei sorra mondták vissza a felkérést a pofára eséstől félve, Hung Hsziu-csut pedig, aki végül elvállalta, keményvonalas Kína-barátsága miatt kellett visszaléptetni. A harmadikként a nyomukban kullogó James Szung, aki harmadszorra indul az elnökválasztáson, a Kínával való újraegyesítés híve.
A parlamenti választáson is kisebb arányú, de biztos győzelmet jósolnak a DPP-nek a felmérések – vagyis az ország fennállása óta először vesztheti el a törvényhozás feletti irányítást a Kuomintang. (DPP-s elnöke már volt Tajvannak 2000 és 2008 között, Csen Suj-pien személyében).
Kína már korábban jelezte: semmilyen, Tajvan formális függetlensége felé mutató lépést nem fog eltűrni, így a DPP-t is a háta közepére kívánja, tehát Caj megválasztása esetén fagyosabb szoros-közi kapcsolatokra lehet számítani. De a választás messze nem csak a Kínával ápolt jószomszédi viszonyról szól.
A csökkenő ütemű, egy százalék körüli éves növekedést elkönyvelő gazdaság szebb napokhoz szokott, volt, hogy a világ öt leggyorsabban növekvő gazdasága között tartották számon. Így nem csoda, hogy a kampányok fő témája nem Kína, hanem a gazdaság.
A DPP és a Kuomintang is ígéretet tett, hogy Tajvan csatlakozni fog a Csendes-óceáni Partnerséghez (TPP), ami az exportja 40 százalékát Kínába küldő országnak fontos diverzifikációt jelentene. De a TPP-tagság egyben azt is jelenti, hogy a kormányzatnak kisebb mozgástere lesz iparágak támogatására, ami szakértők szerint fájdalmas sebezhető pontokat fedhet fel. 2014-ben egyébként pont egy Kínával kötött kereskedelmi szerződés ellen tiltakozva szállta meg több száz diáktüntető a tajvani parlamentet. A DPP épp a napraforgós tüntetések támogatásával épített komoly politikai tőkét, amit most először tehetnek választáson próbára.
A leköszönő Ma és Peking ígérete az volt, hogy a Kínával szorosabbra fonódó gazdasági együttműködés jólétet hoz Tajvanra, ehhez képest sokan úgy érzik, Kína Tajvan közreműködésével valójában egyre önellátóbb lesz, végső soron kiszorítva a tajvani beszállítókat például a félvezető-piacon. Az árakkal ellentétben a reálbérek tíz év alatt nem sokat növekedtek a Quartz összesítése szerint, és a közvélemény csalódottan szembesül azzal, hogy az olyan versenytársak, mint például Dél-Korea, sikeresebben építenek világmárkákat. Egy az amerikai kongresszusnak készült jelentés a magasan képzettek körében magas munkanélküliséget és a tőkebefektetések hiányát emeli még ki a legfőbb problémák közt. Tajpej pedig a helyi jövedelmekhez viszonyítva a világ egyik legdrágább városa, Londonnál majdnem kétszer drágább.
A DPP emelné a minimálbért, és általában megerősítené a szociális ellátórendszert, és támogatná a helyi innovációt. A Kuomintang a külkereskedelemre helyezi a hangsúlyt, továbbra is támogatják a Kínával kötött kereskedelmi szerződés ratifikációját, bár elismerték, a folyamat, ami a megállapodáshoz (és a napraforgós tüntetésekhez) vezetett, nem volt elég átlátható. De hogy megértsük, a Kínához való közeledés miért riasztja el a lakosságot egy olyan országban, ami hivatalosan Kínai Köztársaságnak hívja magát, és amit egész konkrétan a Kuomintang hozott létre, lejjebb kell ásnunk annál, hogy egy 1,3 milliárdos lakosú nagy testvér alapvetően bármilyen 23 milliós kisországnak ijesztő szomszéd.
A Kuomintang most a diktatórikus módszerekkel ugyan, de látványos fejlődést produkáló Csang Kaj-sek 1975-ös halála után több mint negyven évvel vesztheti most el a törvényhozás irányítását. Tajvan fiatal, az egypártrendszerből a nyolcvanas évek végére kialakult demokrácia, ahol 20 éve választanak közvetlenül elnököt.
Mao Ce-tung és az 1912-ben alapított Kuomintangot vezető Csang Kaj-sek egész 1945-ig egységfrontban próbálta Mandzsúriát a japánok uralma alól felszabadítani. A kommunisták és a nemzeti oldal szövetsége Japán kapitulációja után bomlott fel, elkezdődött a harmadik polgárháború. Mao hadserege 1948-ban Mandzsúriát, 1949-ben már Csang Kaj-sek kormányának székhelyét, Nancsingot foglalta el, október 1-jén kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot. Csang Kaj-sek maradék seregével Tajvan szigetére menekült. Egész 1971-es kizárásáig a Kína fegyveres visszafoglalásának tervét haláláig dédelgető Csang Kaj-sek-vezette Tajvan ült vétó-joggal az ENSZ Biztonsági Tanácsában.
De 66 év alatt sok minden változik: a Tajvani Nemzeti Csengcsi Egyetem felmérése arra utal, kezd felnőni, vagyis szavazni egy generáció, amely már nem kínainak, hanem tajvaninak tartja magát. Egyben azok aránya, akik egyszerre tajvaninak és kínainak és tajvaninak tartják magukat, csökken. (1992-ben a válaszadók 18 százaléka tartotta magát csak tajvaninak, ma már 59 százalék, a huszonévesek körében pedig még magasabb az arány.) Tehát nemcsak katonailag kivitelezhetetlen a szárazföldi Kína visszafoglalása, de egyre több tajvanit egyszerűen nem is érdekel a kérdés, ahogy az átlagangol sem a brit birodalommal, vagy az átlagmagyar nem Trianonnal kel és fekszik. A Quartz által idézett felmérések szerint az akadozó gazdasági fejlődés, anyagi egyenlőtlenség és a kormány kompetenciája mind jobban érdeklik a választókat, mint a szoros-közi kapcsolatok.
Hszi Csin-ping kínai elnöknek, aki elődeinél keményebben beleállt a Tajvan-kérdésbe, akkor is lesz mozgástere, ha a Kuomintang vereséget szenved: keresztbe tehet a Tajvannal kereskedelmi egyezményeket kötő országoknak, vagy akár a szárazföldi Kínában működő üzletembereknek. Az eddigi egyetlen DPP-ből jövő elnök, Csen Suj-pien alatt érezhetően kiéleződött a kínai-tajvani viszony. Igaz, akkor a törvényhozást a Kuomintang uralta, így állandó küzdelemben állt a parlamenttel. Cajnak, ha megválasztják, Amerika és Kína számára is vállalható megoldást kell letennie az asztalra, miközben
Hszi Csin-ping kijelentette: „végső megoldást” szeretne a Tajvan-ügy végén látni, és nem a jövő nemzedékekre hagyni a kérdés rendezését. Az Economist azt sem zárja ki, hogy Caj megválasztása után Hszire nyomát gyakorolnak majd a türelmetlen keményvonalas pártkörök, és újra elmérgesedhet a szoros-közi viszony, például az energiaforrásokban gazdag Dél-kínai tenger apropóján. (Kína a környék jelentős részét befolyása alatt tartja, sőt, az utóbbi időben elkezdtek részben katonai célú mesterséges szigeteket építeni zátonyokra.)
A napraforgós tüntetők 2014-es sikerén felbuzdulva dőlnek a részvételi rekordok: több mint 550 jelölt indul 113 helyért, hatuk nyíltan meleg, egyikük népszerű death metal-énekes amellett, hogy az Amnesty International tajvani igazgatója volt négy évig. Indul Örkesh Dölet (kínai átírással Wu'er Kaixi) ujgur nemzetiségű kínai aktivista, a Tienanmen-téri tüntetés egyik legismertebb diákvezetője is. Ő, bár kínai nemzetiségűnek tartja magát, azt mondta: Kína a szülei, Tajvan a gyerekei hazája.
A biztosnak tűnő befutók között a Kuomintang indulójaként egy „külföldi feleség”, azaz 20 éves korában pénzért férjhez adott, kambodzsai származású nő is, aki még kínaiul sem tudott, amikor Tajvanra került, azóta már mester diplomát szerzett, és sorstársai érdekében aktivistaként dolgozik. „Hihetetlen, sosem hittem volna, hogy politikus leszek, Kambodzsában a demokrácia nem volt ismerős fogalom” – mondta arról, hogy jó eséllyel bejut a parlamentbe, annak első „új bevándorló” tagjaként (vagyis nem a szárazföldi Kínából való menekülés hullámában, hanem később érkezett migránsként).
Szintén a Kuomintang színeiben a megújulás jegyében Csang Kaj-sek Szilícium-völgyből hazatért dédunokája is, aki volt külügyminiszter apja székéért indul Tajpejben.
Az emberek nem az ideológiai kérdésekre, a Kínával való problémákra kíváncsiak. Olyan dolgokról beszélek, amik fontosak az életükben, és arról, hogyan tudok frissességet és professzionalizmust hozni a törvényhozásunkba.
– mondta.
Mire készül Putyin, hol favorit a lecsukott elnök lánya, befuthat-e Trump Amerikában? A tajvani választást rengeteg fontos szavazás követi 2016-ban, itt foglaltuk össze, mire érdemes figyelni.