Ha nem ilyen szörnyűek lennének a körülmények, nem lenne rám szükség – mondja Simon Judit, aki amerikai praxisát adta fel, hogy egy ghánai állami kórházban vállaljon szemészorvosként munkát. Most saját klinika nyitását tervezi, amiben képes lesz sokkal több beteget, köztük az eddig megfelelő orvoshoz sem jutó nincsteleneket magas színvonalon ellátni. Harmadik hazájában úgy érzi, hiába szaladgálnak néha patkányok a folyosón, megbecsülik az emberek, és sem Európába, sem Amerikába nem vágyik vissza.
1989-ben, orvosi diplomájával a zsebében azzal emigrált Amerikába, hogy ha jobb lesz a helyzet, visszatér. Azóta látogatóba jár csak haza, magyar barátai fele szintén külföldre költözött. Simon Judit kint szemorvosként szakvizsgázott, kényelmes praxist és külvárosi életet épített fel New Jerseyben, New Yorktól nem messze. Majd miután a gyerekei kirepültek, Afrikába költözött, mert azt érezte, ott van a leginkább szükség rá.
Simon Juditnak nem kósza hóbort a fejlődő világ: 13 éve jár Közép-Amerikába és Afrikába buszvezető-vakációkra. Ez szemorvosként annyit jelent, hogy saját költségén külföldre utazik a szabadidejében, hogy szemműtéteket végezzen olyan isten háta mögötti helyeken, ahol közel-távol senki más nem tud az ő szaktudásával felérő segítséget nyújtani.
A privát praxis jó, de egy idő után elég unalmas – mondta arról, miért tervezte már évek óta, hogy végleg elköltözik, amikor a kisebbik fia is főiskolára ment.
A fejlődő világ nagyon megtetszett, rájöttem, hogy ott vagyok boldog.
Lubumbashiban (a Kongói Demokratikus köztársaság második legnagyobb városában) próbált állást szerezni, de se Kongó, se Tanzánia, Ruanda vagy Madagaszkár nem jött össze. Két évig dolgozott, hogy állást találjon, mire Nyugat-Afrika egyik leggyorsabban növekvő városát, Tamalét megtalálta Ghána Északi Területén. Az országba 2003 óta járt rendszeresen rövidebb utakra, tudta, hol van szükség rá. A városban hetente nyílnak új üzletek, bankok, bővítik a repteret, de az egészségügyi közellátás gyerekcipőben jár.
Épp ezért adott fel az Egyesült Államokban mindent: a praxist, a működési engedélyét. „Amerikában annyian vagyunk, mint égen a csillag” – ott nem érezte, hogy bárkinek szüksége lenne rá. „Itt mindenki megbecsül, ismernek az utcán, nagy megbecsülés és szeretet övez, ez az, amiért érdemes csinálni.” Úgy gondolja, Magyarországon sincs hiány szemészben, fel sem merült, hogy hazaköltözzön. Az állami Tamale Teaching Hospitalben kezdett dolgozni 2013-ban, ghánai fizetésért. Ami lehet, hogy tizedannyi, mint eddig (az átlagnál Ghánában is jobban keresnek az orvosok, nemcsak Amerikában), de úgy érzi, mindent összevetve kétszer olyan jól él.
Ha ön is szokatlan helyen találta meg a szerencséjét, írja meg történetét a tema+orvos@mail.index.hu címre. Azt semmiképp ne felejtse ki, miért ment el Magyarországról, miben jobb és miben rosszabb a kinti lét, mint az itthoni, és hogy tervez-e hazajönni.
„Kedvesek, közvetlenek és segítőkészek az emberek, nem játsszák az agyukat. Ha egy napja ismerek valakit, olyan, mintha 20 éve ismerném. Amerikában fordítva van” – magyarázta, milyen jó olyan emberek közt élni, akik utánaviszik rögtön, ha elveszt valamit, nem ellopják, vagy kirakják ugyan az iránytaxiból a végállomásnál, de keresnek neki másikat, amivel tovább tud menni. Amerikában úgy érzi, túl sok a versenyszellem, a teljes individualizmus, az állandó, kötelező bájmosoly. „A szociális élet nem létezik, a külvárosban ülsz a házadban, sosem találkozol senkivel, nézed a tévét. És soha még véletlenül sem panaszkodhatsz.” Úgyhogy bár utazgatni már nemigen marad pénze, még öregkorára sem tervezi, hogy visszatérjen Amerikába vagy Európába.
Nincs posta, hitelkártya, ház- és autóbiztosítás, telefonszámla, a hülye adminisztrációs dolgokkal békén hagynak.
Persze bármennyire szereti Ghánát, tudja, hogy rengeteg a probléma itt is: nemcsak a szegénység nagy, de a munkamorál is „feleakkora, mint nálunk a kommunizmus alatt volt”. Van, aki be se jár dolgozni, vagy a munkaidő fele után hazamegy, nem ritka, hogy az alkalmazottak fele dolgozik. Ráadásul az osztozkodás kultúrája (ami jóleső váltás a túltolt individualizmus után) is tud kerékkötő lenni: ha bárki pénzhez jut, például kötelező szétosztani a családban, így nehéz befektetni, önállóan egyről a kettőre jutni.
A kórházban pedig „emberhez méltatlanok” a körülmények. A szemészet nem tartozik a megbecsült szakmák közé, mint például a sebészet vagy a fertőző betegségekkel foglalkozó infektológia, így hiába néz ki jól a fotókon a kórház nagy része, a szemészet egy düledező melléképületben kapott helyet. Volt, hogy az összes csempe leesett a falról, miközben a szomszédos szárnyat bővítették. A szaladgáló patkányok látványa mindennapos. „Ha elmegy az áram, generátort használunk, már ha van benzin.”
Van, hogy műtét közben adok valakinek pénzt, hogy szaladjon ki benzinért, mert nincs áram.
Az orvoshiány elképesztő: az egész többmilliós Északi Területről ide küldik a bonyolultabb szemészeti eseteket, a helyi kórházakban, amik a legtöbbször valójában klinikák, általában általános orvosok vannak, nem szakorvosok. Vagy még ők sem. „De ha jó körülmények lennének, nem kellett volna nekem idejönnöm, egy ghánait is találnának, aki betöltené az állást” – magyarázza. Közben ő is sokat tanul nap mint nap: míg Amerikában csak hályogot műtött, itt mindent, amit kell, szinte minden nap kikéri korábbi kollégái tanácsát.
A külföldi orvosokkal pedig, akik hosszabb-rövidebb ideig folyamatosan érkeznek látogatóba, sokat műt együtt. Ők egyben társaságot is jelentenek, egy évből hat hónapig biztos lakik valaki nála. Először azt hitte, esténként majd zenét hallgat és Kindle-ön olvas majd, ehelyett jár teniszezni, úszni és táncolni is, és vasárnaponként filmklubot szervez – jobb híján otthon, a barátaival, akikből három év alatt sok összegyűlt. Autója nincs, biciklivel szeret közlekedni a városban, munkába is csak a hőség miatt megy iránytaxival.
A doktornő hisz abban, hogy ha saját maga választhatná meg, kivel szeretne dolgozni, nagyvolumenű ellátásra képes, önfenntartó szemklinikát tudna létrehozni. Ő maga is a munkájára koncentrálhatna: nem neki kéne összekoldulnia külföldi gyógyszergyártóktól a felszerelést, gyógyszert, megszerveznie még az épület fenntartását is, mint most, az állami kórházban. Olyan embereket venne fel, akik hajtanak, mint ő.
Ghánában is vannak jó szemészek, csak Tamaléba nem hajlandók elszegődni dolgozni, olyan szörnyűek a körülmények.
A 440 ágyas állami kórháznak vagy 2000 alkalmazottja van, mégis olyan lerobbant a szemészet, hogy a nővérek is szégyellnek az épület előtt randevúzni az udvarlóikkal.
A ghánai társadalombiztosítás a szemvizsgálatért nem, de a szemműtétért egész jól fizet, a külföldi és ghánai adományozók mellett ezért bízik Simon abban, hogy önfenntartó lehet az elképzelés, ha beindul a klinika. A földet már megkapták: egy ismerőse igazította útba, hogy ilyen kérésekkel az illetékes törzsfőnökhöz kell fordulni. A színe elé járultak, a barátai magyarázták el dagbániul a tervet, amire egy óra bájcsevej után rá is bólintott. Három angol hold földet kapnak a reptérre vezető út mellett (azért fontos a jó közlekedés, hogy a szegények is el tudjanak jutni majd hozzájuk), még földmérőkkel fel kell méretni és bekeríttetni, mielőtt elkezdhetnek tervezni és építkezni rajta.
„Ghánában is sok függ attól, kit ismer az ember. Már majdnem három éve az országban vagyok, sokan ismernek, látják, mit csinálok. Eleinte többen bizalmatlanok voltak, mert a fehér orvosok, de sokszor a ghánaiak is sokszor jönnek-mennek” – emlékszik vissza Simon a kezdetekre. A terve az, hogy európai és amerikai magánszemélyek és szervezetek mellett helyi tehetős emberek segítségét fogja kérni az induláshoz.
Orvosok, nővérek és más szakmabeliek akár önkéntesként is kipróbálhatják magukat a ghánai kórházban, de adományokat, ötleteket, kontaktokat mástól is szívesen fogadnak, erről bővebb információ Simonék angol nyelvű honlapján elérhető, melyen keresztül kapcsolatba is lehet lépni a szervezettel.
Bár sokan hiszik, hogy biztos vallási, misszionárius-meggyőződésből költözött ki, Simon épp azt találja néha nehéznek, hogy illeszkedjen be nem vallásosként a környezetébe. Egyébként nemcsak több millió ember egyetlen állandóan kint praktizáló, szakképzett szemorvosa, emellett nap mint nap tanít nővéreket, orvostanhallgatókat, rezidenseket. „A fejlődő országok nem várhatnak örökké a nagy fehér varázsló segítségére, önellátóvá kell válniuk” – mondja arról, miért tartja különösen fontosnak, hogy 10 szemészt kiképzett az évek során fejlettebb hályogműtét-technikákra. Rendszeresen ad elő és vizsgáztat, konferenciákra jár.
Sokan mondják, hogy mennyit beáldoztam hogy itt lehessek, de sokkal többet kaptam cserébe, mint amennyit elvesztettem.
– összegezte az elmúlt két évet.
2015 volt a fejlesztés európai éve, ennek kapcsán jártunk több magyar kötődésű afrikai alapítványnál: Kenyában azt néztük meg, hogyan tudja egy magyar vidékfejlesztő a Taita-hegyek oldalában európai vetőmagokkal gatyába rázni egy árvaház konyhakertjét. A Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosában, Kinshasában egy magyar alapítvány által fenntartott iskolába látogattunk el. Az egyik kezünkkel adunk, a másikkal elveszünk – írtuk az európai és magyar nemzetközi fejlesztés felemás sikereiről összefoglaló anyagunkban.