A helyzet Leszboszon érthetetlenebb volt, mint egy X-akták epizód. A menekültválság egyik jelképének számító szigeten ugyanis nem voltak menekültek. A szocmunkások tétován ténferegtek az üres táborban, egyetlen kókadt iráni nyomkodta a telefonját a sátrak előtt, a tengeren csak a parti őrség hajói lebegtek. A látvány lehetett volna megnyugtató is, ha mindeközben nem szikrázik a feszültség a táborban, a kikötőkben és a rongyos mentőmellényekkel pettyezett tengerparton.
Pedig a sziget menekültek nélkül olyan hely, amivel kapcsolatban az utazási irodák katalógusírói ellenállhatatlan vágyat éreznek a földi paradicsom kifejezés használatára. Fél éve azonban már nekik sem jut eszükbe ez a nyelvi fordulat. Leszbosz legfontosabb jellemzői időközben ugyanis a menekültek lettek. A sziget olyan közel van a török partokhoz, hogy navigációs képességek nélkül is könnyen át lehet jutni a túloldalra.
A menekültek rohama nyáron kezdődött, az őszi csúcsidőszakban pedig már 4000 ember hajózott be naponta. Nem volt kérdés, hogy Leszbosz az európai menekülthelyzet lakmuszpapírja. A szigeten megjelenő tömegek nem sokkal később ugyanis az EU belső vidékein járnak majd.
A helyzetbe a tél sem hozott jelentős változást: decemberben még mindig 58 ezren keltek át.
Február elején váratlanul kiürült a sziget. Mi történt?
„Néhány hete még százak érkeztek ide mindennap – mondta egy svéd, rasztahajú fiú szinte mentegetőzve. – De három-négy napja eltűntek. Tegnap állítólag senki nem érkezett az egész szigetre.”
Végignézett a szürkés fényben úszó parton, aztán elindultunk a hátunk mögött álló táborba. „Nyolc napja érkeztem. Ápoló vagyok, és az elsősegélynél segítek. A másik feladatom, hogy a félsziget végénél, a világítótoronynál figyeljem, jönnek-e menekültek, és rádión értesítsem a mentőhajókat. De eddig csak a tájat bámultam váltott műszakban. Ez kellemes, csak hát nem bulizni jöttem.”
Valóban, a sziget északi végén fekvő halászfalucska, Szkala Szikemineasz és környéke olyan volt, mintha valami sajátos fesztiválra gyűltek volna össze az emberek a világ minden tájáról. A sok színes ruhából, rasztából, kapucnis pulcsiból egy world music és goa közti területet lefedő partira tippeltem volna, ahová érdekes módon már napokkal a kezdés előtt megérkezett a közönség. A part mentén, egy-két kilométerenként kis táborok álltak. A húsz-harminc személyes sátrak közt színesre festett táblák mutatták, merre van a vécé, a zuhanyzó, az orvosi sátor. Az egyik táborban komposzttal fűtött meleg vizes biozuhanyzót is építettek. Voltak még infosátrak, amelyekben arab, fárszi, pastu és angol táblák magyarázták el, hol kell regisztrálni, hogyan lehet Német- vagy Svédországba utazni, és milyen az időjárás a Balkánon. Az egyik táborban piros papírszívekkel és „Love Tree” feliratú táblával díszítettek fel egy fát: a szívre a menekültek felírhatták szerettük nevét. Már ha laktak volna ott menekültek.
A goafesztiválos giccs és cukiskodás nem valami állami program volt persze. A parton az önkéntesek teljesítettek szolgálatot, nagyjából úgy, ahogy nálunk a Keletiben történt. Saját pénzből és időből gazdálkodó önkéntesek végezték el az állam munkáját.
„Szerintem ebben a faluban van az egy lakosra jutó legtöbb orvos a világon” – mondta nevetve egy negyvenes, angol férfi a parti kávézóban. A hangulat a kis téren távol volt a drámaitól: úgy beszélgettünk, ahogy a hátizsákos hostelekben összegyűlt utazók szoktak. A különbség csak annyi volt, hogy ide nem az egzotikus kalandok miatt érkeztek a jóléti államok polgárai, hanem hogy segítsenek a menekülteknek.
Egy ír tanárnő a Dirty Girlz nevű csoportról magyarázott, akik száraz ruhát adnak a csónakból kilépő menekülteknek, a levetett vizeset pedig kimossák, megszárítják, hogy a következő turnus megkaphassa. A mellettem ülő olasz srác a parti megfigyelőkből, közvetítőkből és motorcsónakosokból álló jelzőrendszerüket magyarázta. Egy izlandi hippi pedig a tenger felé mutogatva mesélte, hogy milyen volt nyáron, amikor a látóhatár minden pontjáról érkeztek a csónakok.
„És most, miért álltak le?” – szóltam közbe. Zavart csend volt a válasz.
„Nagyon erős a szél, és pont a török partok felé fúj” – mondta az angol férfi.
„Igen, de novemberben ennél rosszabb időben is jöttek” – vetette közbe egy amerikai srác.
„A múlt héten járt Merkel Törökországban. Talán a törökök intenzívebben kezdtek járőrözni.”
„Állítólag a környéken cirkál egy NATO-hajó is.”
Eszerint meg lehet állítani a Törökországból érkező menekülteket? Mintha azt kérdeztem volna, lehetséges-e a világbéke. A vállukat vonogatták, majd arra jutottak, hogy inkább beszéljek az északi part végén lakó angol fafaragóval. Ha valaki, ő tudja a választ.
Úgy tűnt, a menekültek iránti szimpátia együtt jár a hippi életformával. A sövény mögött régi edényekbe ültetett növények, ezoterikus beütésű faszobrok és kacatok labirintusában botlottam bele a hatvanas, kiöregedett glam rock zenésznek tűnő férfiba.
„Tizenhat éve élünk itt a feleségemmel. A menekültek mindig is jöttek, csak most tűnt fel a világnak”– kezdett oldottan a beszélgetésbe Eric Kempson, miközben ruhákkal, élelmiszerrel, sőt búvárruhákkal teli bódék közt a kert végébe terelt. Csak később jöttem rá, miért volt ennyire nyitott az újságírók felé.
„Tíz éve ugyanígy érkeztek, motorcsónakokkal vagy evezve, volt egyszer valaki, aki vízibiciklivel tekert át. Tavaly annyi változott, hogy megjelentek a nők és a gyerekek is. Aztán már csak azt vettük észre, hogy napi kétszáz hajó tűnik fel. Reggeltől estig dolgoztunk a feleségemmel, meg pár helyivel. Nem tudod elképzelni, mi volt itt. Tolongtak az emberek, pánikba esett nők, vizes gyerekek, a partot beborították az eldobált mentőmellények. Reggeltől estig a parton dolgoztunk.”
„Hogy miért? Mert számolatlanul haltak meg az emberek. Felmentem ide a dombra, és láttam, ahogy jönnek a háborgó tengeren. Látszott, nem tudják, hogy kell vezetni a csónakokat. (Azt, hogy miért nincs kapitány a csempészcsónakokon, és miként működik a csempészbiznisz, törökországi riportunkból tudhatja meg.) Kettő ráment a sziklákra, befordultak, mindenki eltűnt. A harmadik valahogy elkerülte a veszélyes részt. Aztán jött egy negyedik gumicsónak, tele gyerekekkel meg nőkkel. Ez a csempészek módszere, hogy az utolsó csónakba ültetik őket. Az a csónak már egészen a partnál fordult fel. Ezek az emberek be sem kerültek a halálozási statisztikákba. Csak eltűntek, én láttam őket utoljára.”
Kiderült, hogy nem az önkéntesek voltak az első segítői. „Júliusban érkeztek az első újságírók. De egy idő múlva letették a kamerát, és gázoltak be velünk a vízbe menteni. Nem lehetett mást csinálni. Volt olyan háborús tudósító, aki sírt attól, amit itt látott.”
„A vízbe fulladt gyerek fotója után jelentek meg az önkéntesek. Az döbbentette rá a világot, hogy mi folyik itt. Szeptemberben érkezett az első csoport, a Light House, aztán a Starfish, a Platanos. Velük tisztítottuk meg a partot a mentőmellényektől: 3-400 ezer darabot gyűjtöttünk össze, és égettünk el. De ez csak a fele volt, azóta összegyűjtöttünk ugyanennyit, amiből építettünk egy tornyot, emléknek.”
De február közepére mégis elapadt a menekültfolyam. Lehet, hogy 2016 már nem lesz ilyen súlyos?– kérdeztem.
Isten segítsen minket abban, ami idén ránk vár
– mondta Kempson olyan baljósan, mintha a Trónok harcában szerepelnénk. „Folynak török műveletek a part mentén, meg itt járőröznek a Frontex-hajók. De ezer kilométernyi partot nem lehet ellenőrizni. Ha a NATO is idejön, többet senki nem jön Leszboszra. Mennek majd valamelyik szomszédos szigetre.”
„Ez egy hatvanmilliárd eurós biznisz. Mi ehhez képest az EU hárommilliárdja? Az embercsempészet mindenkinek megéri. Volt olyan csempész, aki jetskivel szállította az embereket a nyáron. A török part alig nyolc kilométerre van. Amikor tiszta volt a terep, felültetett egy embert, és húsz perc alatt átrobogott. Egy nap többször is fordult. Volt itt egy török halász is, aki elhatározta, hogy két nap alatt keres egymillió eurót. Csak háromnegyed millióig jutott, mert másfél nap után elkapták. A pénz a családjánál van, ő ül fél évet, aztán mehet haza. Persze, hogy megéri neki.”
„Csak egy lehetőség van. Az EU-s pénzeket a háború leállítására kellene fordítani. Ezek az emberek mind hazamennének, ha béke lenne. Ez csak nem olyan bonyolult feladat, végül is jártunk az űrben is. Ha az sikerült, ennek is sikerülnie kell” – mondta lelkesen Kempson. Nekem meg az jutott eszembe: az űrt elérni könnyebb dolog, mert ott nincsenek emberek.
Amikor másnap, február 17-én beültem a német önkéntesek járőrhajójába, még nem tudtuk, hogy a helyzet hamarosan gyökeresen megváltozik. A korábban Lampedusán dolgozó Sea-Watch egyike volt azoknak a csoportoknak, amelyek a vízen mentették a szerencsétlenül jártakat.
A hajónk gyorsan siklott az alacsony, szürke felhők és a szürke víz közt. A monokróm eseménytelenséget csak a spanyolok élénknarancs hajója törte meg. Egy ideig együtt sodródtunk a nyílt vízen, és a két legénység úgy csevegett egymással, hogy nem lepődtem volna meg, ha valaki hirtelen kicsomagol egy sült csirkét.
„A törökök intenzív hadműveletbe kezdtek a partok mentén – mesélte a csapat egyik vezetője, Philipp Hahn. – Láttuk, ahogy egy török helikopter az egyik csempészhajó fölé szállt, és addig lebegett felette, amíg be nem futott a parti őrség. Tegnap a parton égették a lefoglalt csónakokat. A törökországi önkéntesektől pedig azt hallottuk, hogy négyszáz embert letartóztattak.”
Hogy ez leállítja-e a csempészetet? A német kapitány pont ugyanolyan véleményen volt, mint az angol szobrász. „Túl nagy a nyomás. A menekültek menni akarnak. Szóval a csempészek egyszerűen bekalkulálják az új tényezőket is. Szokásos módszer, hogy egyszerre indítanak öt hajót. Ha kettőt elkapnak, három átjut. Emellett egyre többen jönnek éjszaka, sötétben. Korábban a csónakok kilencven százaléka pirkadatkor startolt, és délelőtt érte el a szigetet. Most már inkább éjjel indulnak. Ez sokkal veszélyesebb, de kisebb a lebukásveszély.”
Ekkor már kikötöttünk, és Hahn a falucska kávézójában mutatta fotóit az elfeketedett ujjakról. „Egy hete néhány menekült kezén súlyos fagyási sérüléseket láttam. Valószínűleg új módszert vezettek be. A menekülteket kiviszik a partra, de nem indulnak egyből. Napokig kell várniuk a bozótosban, míg szabad lesz a víz. Egy ötéves kisfiúnak a fenekén voltak elgennyesedett fagyások. Éjszakákat ülhetett a fagyos földön.”
Még a kávénkat ittuk, amikor megszólalt a rádió az asztalon. „Egy csónak tart a part felé. A görög parti őrség kíséri őket” – fordították le a recsegést.
Az addig lézengő hippikolónia egész más arcát mutatta akcióban. Az emberek több sorba állva helyezkedtek el a fövenyen. A csónak lomhán közeledett. Olyan sűrűn ültek az utasok, hogy a testek fekete masszának látszottak a narancs hajótest felett. Amikor a közelbe értek, egy neoprén ruhás férfi csobbant a vízbe, hogy a part felé irányítsa őket. A hajóban váratlanul kezek emelkedtek a magasba, többen fohászkodtak, mások tapsoltak. Az önkéntesek is tapsoltak:
Az izgalom egyre nőtt, már ugráltak volna be a vízbe, de az irányítók intettek, hogy üljenek vissza. „Ilyenkor még beborulhatnak, és a legtöbben nem tudnak úszni. Derékig érő vízben is megfulladhatnak” – magyarázta a svéd fiú. Közben páran begázoltak a tengerbe, és megfogták a hajót. Ketten pallót döntöttek az orrához, majd egyesével, száraz lábbal segítették partra az utasokat.
Kevés felszabadítóbb dolog van a túlélés felett érzett örömnél. Menekültek ölelkeztek egymással, és bárkivel, aki a közelben állt. Egy férfi a csecsemőjével a kezében csendesen zokogott. Aztán az egész zsizsegő csapat hirtelen elvonult a legközelebbi tábor irányába. Alig öt perccel a megérkezésük után már csak egy halom mentőmellény emlékeztetett az érkezésükre.
„Mind hamisított mentőmellény. Olyan szivacs van benne, ami megszívja magát vízzel, és lehúzza az embert” – morogta egy önkéntes, miközben halomba rakta a halálos mellényeket.
Vidám csevegés hallatszott a sátrak közül. Ezeket az embereket kibombázták vagy elkergették a hazájukból, a pénzüket elvették a csempészek, a családtagjaik útközben lemorzsolódtak, végül életveszélyes mentőmellényeket sóztak rájuk, hogy egy túlzsúfolt csónakban, kapitány nélkül vágjanak neki a tengernek. Megérdemelték ezt a néhány órás békét a szívecskékkel díszített táborban, mielőtt szembesülnének a hisztérikusan ellenséges Európával.
A következő nap reggeléig 2097 ember lépett partra Leszboszon, véget vetve a napok óta tartó csendnek.