Ezúttal nem vernek át, egyértelmű, hogy megint valami filmforgatásba sétáltam bele, ahogy Máltán is történt velem. Klasszikus kémtörténetre tippeltem: a főhős egy nemzetközi bűnszövetkezet után kutatva jut el a török embercsempész fővárosba, Izmirbe. A szállodai szobám ablakán kinézve is látszott, hogy a filmesek mindent megtettek a hatás kedvéért: az utcán hömpölygött a tömeg, batyukkal a hátukon vagy kerekes bőröndöket húzva áramlottak az emberek. A falnál családok gubbasztottak csomagjaikon, tinédzserek csoportosultak a hotelek bejárata előtt, a sarkon pedig egy utcai mentőmellényárusnál folyt az alkudozás.
Mennyire túlírt jelenet, gondoltam: a fejkendős anyuka rápróbálja megszeppent gyerekeire a mentőmellényt, az apuka válogat a méretek közt, majd egy halom túlélőfelszereléssel távoznak, olyan módon, hogy a nézőnek nyilvánvaló legyen, hamarosan a tengeren hánykolódnak majd az embercsempészek csónakjában.
Az egészben az volt a gyanús, hogy a forgatásnak csak nem akart vége szakadni. A környék útfelületének negyedét elfoglaló utcai teázók már kora reggel tele voltak, de a pezsgés nem csökkent éjfélkor sem. Sokan az egész napjukat a kis székeken kuporogva töltötték, bőröndjeik, batyuik társaságában. A pincérek gőzölgő teákkal teli tálcával szlalomoztak az áramló emberfolyamban. A levegőt robbanások és autós üldözés hangjai töltötték be: az utcára akasztott tévéken folyamatosan mentek a B kategóriás akciófilmek.
Kamerákat viszont nem láttam egyet sem. Lassan rájöttem: szó sincs forgatásról, ez az őrült pörgés a valóság.
Egy olyan városnegyedben, ahol a lakók jó része már szír migráns, felesleges a titokzatoskodás. Ilyen tömegű emberrel a rendőrség sem tud mit kezdeni, láthatóan annyi volt az elvárás, hogy balhé ne legyen, amúgy mindenki úgy szervezi az útját, ahogy tudja.
A környék burjánzó csempésznegyeddé változott. Groteszk volt, ahogy a boltok is alkalmazkodtak a kereslethez: a cipőbolt mentőmellényt árult, a trafik átalakult vízhatlan tasakok szaküzletévé, és ha van autósoktatás, akkor ott biztos hajózási alapismereteket tanítanak.
A legjellemzőbb mégis a folyamatos nyüzsgés volt. Las Vegasban lehetnek ilyenek a hotelek. Nem volt pihenőidő, az emberek napi 24 órában indultak a szerencséjük után. Ajtók csapódtak reggel hatkor vagy hajnali kettőkor, kisgyerekeket vonszoló családok trappoltak a lépcsőházban. Lehetetlen volt pihenni, de mintha erre rajtam kívül senkinek nem is lett volna igénye.
Egy csapat fiú rohant el mellettünk az utcán, hátukon ugráltak a hátizsákok és a fekete nejlonok, amelyekben a mentőmellényeket vitték. Egyikük rohanás közben is beszélt a füléhez szorított telefonba.
„Most kaptak hívást a csempészüktől. Indul a hajójuk, rohanniuk kell a találkozási ponthoz” – adott megfejtést a helyzetre tolmácsunk az elkapott szavak alapján.
„Miért kell rohanniuk? Ha már megegyeztek a csempésszel, csak megvárja őket?” – tettem nyilvánvalóvá, hogy elpuhult, az utazást váltott jegyek és menetrendek alapján elképzelő európai vagyok.
„Dehogy. A húgomék hetek óta várnak egy közeli kisvárosban, hogy feljussanak valamelyik hajóra. Hatalmas a túljelentkezés” – magyarázta Wael Alharba, én pedig nem jutottam szóhoz. Nemcsak az zavart meg, hogy eddig úgy gondoltam, az embercsempészek futnak a kuncsaftjaik után, nem pedig fordítva, hanem arra sem számítottam, hogy ez a történet hirtelen ilyen közel kerül hozzánk. Egy hete utazgattunk tolmácsunkkal, a jómódú, művelt, politikailag aktív, médiában jártas Waellel. Akiről most egy fél mondatból derült ki, hogy nemcsak megfigyelője, de érintettje is a történetnek.
„A húgom családja a háború négy éve alatt sem akarta elhagyni Szíriát – emlékezett vissza. – A férje telekommunikációval foglalkozik, sokszor járt üzleti úton Európában, már amíg kapott vízumot. A húgom környezetvédelmi mérnök. Munkájuk volt ugyan, de néhány hónapja bombázni kezdték a környéküket, és három gyerekkel már nem akartak tovább kockáztatni” – vázolta fel Wael azt a menekültprofilt, ami egymagában romba dönti az idegenellenes propaganda összes közhelyét. Tanult, hazájukat szerető, jómódú, családos embereket kényszerített a háború arra, hogy Európába menjenek.
A család már Törökországig olyan kalandokat vállalt, amilyeneknek Európában inkább csak egy nagyobb és véres bankrablás után teszik ki magukat az emberek. „Harmadjára sikerült csak átkelniük a török–szír határon. Először elfogták őket a török katonák, és az egész családot visszadobták. Másodszorra maguk menekültek vissza, amikor látták, hogy közelít a katonaság. Végül az embercsempész lefizette a határőröket, így jutottak át.”
„Már rég Görögországban lenne a családom, de törölték az útjukat. A vízbe fulladt gyerek tragédiája után a csempészek nem akarnak kockáztatni, és csak biztos időjárásnál indítják a csónakokat. A kereslet hatalmas, miközben naponta legfeljebb csak háromezer embert tudnak átvinni.” Mint kiderült, tolmácsunknak hitelesebb információi voltak a bizniszről, mint a legfelkészültebb tényfeltáró újságírónak. Jobb híján ugyanis ő szervezte testvére útját.
„Most Didim városában várják, hogy jelezzen a csempész, és elindulhassanak a találkozási ponthoz” – magyarázta az ügymenetet, miközben Izmir szírek által benépesített negyedét jártuk. A Kis-Szíriának is nevezhető környéken meglepő módon inkább felszabadult volt a hangulat, mint nyomott. Érthető, hiszen ezek az emberek az életveszélyből jönnek, és úgy érzik, egy utolsó akadályt kell még leküzdeniük, aztán elkezdhetik új életüket.
„Két napja érkeztünk Damaszkuszból, azóta az utcán alszunk, és várjuk, hogy továbbmehessünk” – adta elő helyzetüket egy huszonéves fiú olyan hangon, mintha hobbija lenne, hogy tágabb családjával nagyvárosi tereken kempingezik. Pedig valószínűleg először tettek ilyet: a kövérkés fiú otthon közgazdaságtant tanult, éjszakánként pedig nagyapja játéktermében dolgozott. Egy hajnalban, hazafelé tartva, a kormány által felállított milícia emberei elrabolták tőle az aznapi bevételt, többhavi fizetését, és érzékeltették, nem ez lesz az utolsó ilyen eset. Ezután küldték szülei Európába.
„Oda költözöm, ahol folytathatom az egyetemet. Aztán ha Szíriában javul a helyzet, hazamegyek” – erősítette meg tervével az előző cikkünkben írtakat.
„Miért van ennyi csomagotok?” – mutattam a bőröndök halmára, amelynek magassága még a járdára terített pokrócokon üldögélő, majd húsztagú családhoz mérten is jelentős volt. „Élelmet is hoztunk, hogy legyen elég, amíg Németországig jutunk” – érzékeltette a fiú, hogy nem gyakorlott utazókkal van dolgunk. A pénzt mindenesetre már kifizették a csempésznek: fejenként 1200 dollár az út.
„Valóban ennyi az ár – bólintott tolmácsunk. – Régebben sokkal drágább volt, 4-5 ezer dollárt is elkértek a görög szigetekre vezető útért. Igaz, akkor még fémhajókat használtak, amiket vissza is kellett hozni. Most viszont már könnyű gumicsónakokba ültetnek be 35-40 embert, és egy olcsó motorral indítják el őket a tengerre. Ha minden jól megy, napi 3000 embert tudnak átvinni a csempészek a part különböző pontjairól. Számold ki, ez hány hajó, hány motor. Úgy pörög a biznisz, hogy a városban hiánycikk a hajómotor és a gumicsónak. Néha emiatt nem indulnak el a csoportok.”
Wael érezhetően feszült volt a témától. Húga egy ideje már nem válaszolt a hívásaira.
Talán csak azért tűntek el, mert elindultak. Az út előtt a csempészek elveszik a telefonokat, hogy ne tudják őket bemérni.
Időközben besötétedett, de Kis-Szíriára nem hatott a napszakok változása. Az emberek élénken csevegtek az utcákat elborító asztaloknál, miközben a mobiljaikat nyomkodták. Sőt, valójában mindenki a mobilját nyomkodta, és csak emellett csinált bármi mást is. Érthető, hiszen a mobil a migránsok legfontosabb eszköze. A közösségi portálokon terjednek a friss hírek, cseten tartják a kapcsolatot az úton lévőkkel, és a Google-térképen tervezik az útvonalukat.
A kommunikáció olyan hatékonyan működött, hogy alig egy nappal a lehangoló magyarországi események után már azt kellett magyaráznom egy izmiri teázó feldúlt közönségnek, hogy a magyarok jó részében igenis él a humánum, és nemhogy nem bántják a menekülteket, de ételt osztanak, szállást biztosítanak a számukra.
Míg én a pozitív országimázsban gyakoroltam magam, tolmácsunk izgalmas élményekkel tért vissza küldetéséről. Információgyűjtés végett felvette a kapcsolatot egy embercsempésszel, azt ígérve neki, hogy segít neki embereket felhajtani.
„Maga a munka nem lett volna nehéz – számolt be az állásinterjúról. – Annyi menekült akar Európába jutni, hogy a felhajtó csak arra kell, hogy ne egy másik csempészhez menjen a kuncsaft.”
A csempészbiznisz azonban nem csak a felhajtóból és a csónakkölcsönzőből áll, derült ki. A folyamat egyik kulcsszereplője a bankár. A kuncsaft nem a csempésznek, hanem az alvilági bankárnak adja a pénzt, cserébe pedig egy kódot kap. Ha sikerült átjutniuk, akkor a kódot elküldi sms-ben a bankárnak, aki kifizeti a díjat a csempésznek. A bankár pedig 50 dollárt gombol le 1000 dolláronként.
„És mi van, ha a kuncsaft bosszúból nem adja meg a kódot, még akkor sem, amikor célba jutott?”
„Ha a kuncsaft két-három napig nem jelentkezik a pénzéért, akkor úgy veszik, hogy átjutott, és a csempész mindenképpen megkapja az összeget” – magyarázta a rendszert tolmácsunk, én pedig a családjára gondolva nem akartam felvetni: eszerint akkor is jár a díj a csempészeknek, ha az út tragédiába torkollana. Inkább naivan felvetettem, hogy látogassunk meg egy csempészbankot.
„A közelébe sem mehetsz ezeknek. Boltok hátsó szobáiban működnek, a környéket figyelik a csempészek emberei. Csak akkor juthatsz be, ha előtte odatelefonálnak, hogy érkezel. Akkora pénz van ebben, hogy a rendőrség sem háborgatja az üzletet, mert őket is lefizették.”
A csempészhálózat tagja az az ember, aki a hajókat beszerzi, majd indítja a partról. De a siker szempontjából a legfontosabb mégis a jó összeköttetésekkel rendelkező tag, aki a parti őrségnél levajazza az utat. „Nélküle nem lehetne biztosan átjutni. Tudni kell, hogy melyik az a tiszt, aki megfelelő összegért pont nem figyel oda, amikor a csónakok áthaladnak. A hajók akkor futnak ki, amikor a lefizetett parancsnok egysége van szolgálatban.”
Érdekes módon a folyamatban egyetlen posztnak nincs felelőse. Éppen annak, amelyiket a legfontosabbnak gondoltam: a csónakokon nincs kapitány.
Amióta gumicsónakokat használnak, nem jönnek vissza a hajók. Az egyik utasnak megmutatják az indulás előtt, hogyan kell kezelni a motort, majd rábízzák a csoportot. Cserébe kevesebbet kell fizetnie.
Mellékszál, de ez a rendszer adhat magyarázatot a vízbe fulladt kisfiú apjának kálváriájára. A férfiről azt állították utastársai, hogy embercsempész volt. A történet mégis zavaros maradt, hiszen a csónak elsüllyedésénél megfulladt a férfi felesége és másik gyereke is. Márpedig egy csempész miért utaztatta volna egész családját a menekültekkel? Sőt, később arról is szóltak a hírek, hogy elkapták az utat szervező csempészeket. A Reuters újságírója valószínűleg nem értette, hogy bár a csónakot a férfi vezette, de ő is olyan menekült volt, mint a többi utas, csak éppen megbízták a kormányzással.
„És honnan tudja az ötletszerűen kiválasztott kapitány, hogy merre kell navigálni a hajójukat?” – képzeltem el az utat gyerekkorom hajós kalandregényei alapján.
„Ez a legegyszerűbb. A görög szigetek annyira közel vannak, hogy a körvonalaik a partról is látszanak” – adott romantikától mentes választ tolmácsunk.
„Akkor a tengeri útvonal majdnem olyan biztonságos, mint a szárazföldi” – szögeztem le, de Wael szomorúan csóválta a fejét. „Az öcsém egy éve hajózott itt át. Évekig élt Törökországban, de lehetősége sem volt, hogy folytassa az egyetemet, szóval el akart költözni. Kifizettem neki az utat, ami majdnem rosszul végződött. A görög parti őrség éles fegyverrel lőtt a csónakjukra, az egyik utast lábon is találták. Mindenki túlélte, de az út tragédiával is végződhetett volna.”
Egy kávézóban ültünk, és a mellettem pakolászó férfit figyeltem. A postásnak vagy villanyóra-leolvasónak tűnő úr lufikat vett elő, beletömködte a zsebéből előhúzott, gurigába göngyölt pénzét, majd csomót kötött rá. Ruháit zacskókba rakta, és minden egyes darabot folpackba csavart. Akkurátusan dolgozott, mintha értékes műkincseket, nem pedig a viseltes holmijait próbálta volna vízhatlanná tenni. A javait a hátizsákjába halmozta, felhörpintette a teáját, és anélkül, hogy bárkihez szólt volna, elindult. Összeszorult a szívem, annyira hétköznapi volt minden mozdulata, miközben nekivágott annak a kalandnak, ami talán élete legnagyobb, esetleg legutolsó útja lesz.
Közben megszólalt a telefon, és tolmácsunk vigyorogni kezdett.
A húgom telefonált, megérkeztek a szigetre. Most várják a regisztrációt. Sikerült.
Arcára olyan öröm ült ki, mintha innentől nem kellene félniük semmitől, hiszen Európában vannak.
A menekültzóna szívébe, a török–szír határra utaztunk, hogy kiderítsük, mi a tervük az ott élő szír menekülteknek.
Cikksorozatunk első részéből kiderül, miért NEM akarnak Európába jönni a menekültek.
A folytatásban bemutatjuk azt a nyolc okot, amelyek miatt sokan mégis nekivágnak a hozzánk vezető útnak.