Egy terepjáró vágódott ki a kikötőépület árnyékából, elszáguldott mellettem, de nem is volt időm felocsúdni, mert csikorgó gumikkal követte egy taxi. Csak annyi tűnt fel, hogy mindkét autónak arab rendszáma van, és már el is tűntek a rozsdás hajódaruk mögött. Erre nem számítottam, pedig egy kedves asszony már a menekülttáborba menet, a buszon felkészített. Csupán a megálló nevét kérdeztem tőle, de ő megosztotta velem, hogy milyen nehéz a máltaiak élete a bevándorlók miatt: sajnos ugyanis büdösek, isznak és verekednek.
A helyszínen ráadásul úgy tűnt, hogy mindez nem is különleges esemény Málta legnagyobb nyitott menekülttáboránál. Marsa város romantikusan lepukkant kikötőjében arab ruhás férfiak támasztották a kordonokat, és csadoros nők cseverésztek a rozsdás hajók árnyékában. Olyan egzotikus volt a környék, amilyennek az ember egy ilyen helyet elképzel, úgyhogy előkaptam a fényképezőgépem.
Üvöltő alak zavarta meg a munkámat. „Takarodj ki a képből! – vezényelte a baseballsapkás, sokzsebes mellényes máltai férfi. – És különben is, tilos a színészeket fotózni.” Meglepetésemben alig tudtam megszólalni. „Milyen színészeket? A migránsokat fényképezem” – nyögtem ki, és megmutattam az lcd-n az utolsó néhány fotót. Úgy nézett rám, mint a hülyére. „Erről beszélek, töröld csak ki!”
Körbenézve összeállt a kép. Az árnyékban további sokzsebes mellényű figurák álltak, a sarkon feltűnt a terepjáró és a taxi, beálltak, és újra elkezdődött az autós üldözés: a túloldalon forogtak a kamerák.
Remek történet lett volna, ha kiderül, Máltán egyáltalán nincsenek is menekültek, csak egy filmforgatást értettek félre a helyiek. A valóság ennyire azért nem színes. Az egzotikus arab utcakép mögött bámészkodtak a migránsok, akiket onnan lehetett megismerni, hogy nem autentikus ruházatot viseltek, hanem farmert, rövidnadrágot, pólót. „Egy Michael Bay-filmet forgatnak” – jegyezte meg egy vékony, arab srác az árnyékből. „Líbiában játszódik” – vigyorgott. „Pedig Líbiában nem is ilyen ruhát viselnek, ez inkább egyiptomi.”
Nem tudtam hasonló könnyedséggel reagálni, mert megzavart a valóságsíkok összecsúszása. Egy amerikai stáb megépítette a háború dúlta Líbiát Máltán, európai statiszták játsszák az arab tömeget, miközben azok az emberek, akik valóban átélték, milyen a háború dúlta Líbia, az árnyékban röhögcséltek. A migránsoknál láthatóan nem okozott zavart a helyzet, ők ennél bizarrabb dolgokhoz voltak szokva.
„Hét éve élek itt a feleségemmel és a gyerekemmel, papírok nélkül” – mesélte Massoud, amikor behúzódtam a tömeg háta mögött az árnyékos kis kocsmába.
„Szerencsénk volt, mi csak három hónapig voltunk zárt táborban, aztán a feleségem terhes lett, és kiengedtek minket.” A harmincas nigeri férfi szinte kedélyesen értekezett arról a gyakorlatról, ami szuper filmötlet lehetne a két méterrel arrébb parancsokat osztogató Michael Baynek, ha a rendező nem az iszlamisták, hanem egy európai állam szemétkedéséről akarna filmet forgatni. A szigeten ugyanis automatikusan rács mögé zárják a menekülteket, ahogy azt az előző cikkünkben írtuk is. De ez csak a fogadtatás. A következő lépésben Málta olyan helyzetet teremt, hogy a menekültek a legjobb szándékkal se keveredhessenek ki az illegalitásból. Menthetetlenül beleragadnak a sziget másodrendű lakóinak helyzetébe.
Massoud és családja hiába került nyitott táborba, nem lettek sokkal szabadabbak. „Ideiglenes papírokat kaptam, amikkel csak akkor dolgozhatok, ha a munkaadó bejelenti a hivatalban, hogy engem akar alkalmazni. Így persze, hogy nehéz munkát találni. Nekem szerencsém volt eddig. De mostantól valamiért már nem hosszabbítják meg az igazolványokat, szóval ez a lehetőség is megszűnt” – magyarázta jó angolsággal a férfi, és a kezembe nyomta az igazolványát. „Ez 2018-ig jó” – mutattam optimistán, ő azonban legyintett. „Csak 2015-ig, de nézd, tettem ide filccel két kis pontot, és az 5-ös 8-asnak néz ki. Így próbálok dolgozni.”
Szombat délután volt, a New Tiger pub félhomályos termében szolidan pezsgett a közönség. A hangulat olyan volt, mintha egy Rejtő-regény színhelyén lennék naiv újságíró. Az etióp pultos lány kardamomos kávét főzött, az illata keveredett a vízipipák füstjével. Csak azt nem volt egyértelmű, hogy a bágyasztó hőség és a recsegős hangszórókból szóló etióp pop veszi el a sztorik élét, vagy az apátia.
„Itt nem tudsz mit csinálni, mindenképpen kihasználnak – mesélte a pultnál egy középkorú togói férfi, amikor a munkalehetőségekről kérdezem. – Kilenc éve élek Máltán. Egy kis cégnél dolgozom, építkezésen. Csak az átmeneti státuszom hosszabbítják meg évről évre, állandó papírokat nem kapok. Teljes bizonytalanságban tartanak minket. Ki vagyok szolgáltatva a főnökömnek. Nem mehetek szabadsága, gyakran hétvégén is dolgoznom kell. Ha nemet mondok, vége a munkának. És akkor mit csinálok?”
Erősnek kell lenni. Ha Máltán nem vagy erős, nem maradsz talpon
– fogalmazott meg olyan igazságot, ami inkább illett Alaszkához az aranyláz idején, mint egy EU-s országhoz.
A komor képet csak szürkébbé festette az Aditus jogvédő szervezet vezetője, akivel néhány nappal később beszélgettem. „A máltai kormány a kezdetektől ellenséges a menekültekkel. A kormány kiszolgáltatott helyzetbe kényszeríti a migránsokat, akik így kénytelenek illegálisan, rossz munkakörülmények közt dolgozni. Sokakat ki sem fizetnek, ha pedig panaszt tesznek, utcára rakják őket.”
Málta persze nem maga a pokol, ahol a nyaralósziget kulisszái mögött sátáni nép éli mindennapjait. A pultnál pipázó eritreai srác a közeli városból jött át, hogy meglátogassa barátait. Az ő élete mintha sínen lett volna: egy gombafarmernél kapott munkát, havi 1300 eurót keres, és reméli, hogy sikerül majd Amerikába költöznie.
Egy szomáliai férfi pedig azt mesélte, hogy szorult helyzetéből egy építési vállalkozó mentette ki, amikor munkát és szállást is adott neki a házában.
„A csajod vagy a feleséged is ott lakik veled?” – kérdeztem. „Nem, egyedül kaptam szobát a családnál, nincs barátnőm, nem is jöhetne oda” – mondta hátborzongató természetességgel, mint aki elfogadta, hogy a sötét bőrűeknek nem jár a családi boldogság: hálásnak kell lennie, hogy a gazda enni és munkát ad neki. Szórakozása sincs, munka után hazamegy, csak hétvégente jön el a New Tigerbe a barátaihoz.
Miután sokadjára említették, hogy a kocsma a menekültek fő találkozóhelye, megkérdeztem: de akkor hol van ez a rengeteg ember? A Marilyn Monroe-képpel, színes csempékkel, kávébarna falakkal díszített teremben alig néhányan szörcsögtették a vízipipákat. „Menj csak be itt az oldalsó kapun” – intett a Demjén Rózsi-hasonmás üzletvezető, én pedig beléptem abba a világba, amiről forgatókönyv nélkül is remek filmet csinálhatott volna a napon aszalódó Michael Bay. Nem kocsmába, hanem négyszintes menekültplázába kerültem.
A földszinten két ablaktalan kocsma működött: a zöld olajlábazatos teremben egy férfi kókadozott, és egy pultos csaj kapcsolgatta a falon lógó tévét. Hátrébb viszont kisebb csoport állt két biliárdasztal körül, fel sem néztek, halkan kocogtak a golyók a zöld posztón. A felfelé vezető szűk lépcsőn úgy néztek utánam a vendégek, mint egy videoklipben. Az egyetlen fehér voltam az épületben. Egy szinttel feljebb fodrász működött, majd egy másik kocsma, mellette pedig kisbolt jött, ami simán lehetett volna egy etióp faluban is. A legfelső szinten internetezőből és egy újabb boltból néztek rám meglepetten.
És ott volt még a tetőterasz, ahol nagy csoportban bámulták a kikötőben zajló forgatást. A közönség barátságos volt, Líbiáról beszélgettünk, majd javasolták, nézzem meg a pincét, ott pörög most az élet.
Az alsó szintet zsúfolásig töltötték biliárdasztalokkal, emberekkel és füsttel. Kezdtem úgy érezni, mintha a hollywoodi stáb lenne a valóság, és engem raktak volna be valami filmbe. Bizonytalanságomat látva egy álmos tekintetű raszta nyújtotta felém a dákót. Biliárdozni nem akartam, de amikor hallotta, hogy érdekel, milyen az életük Máltán, intett. „Most megyek haza, nézd meg, hol lakom.”
Egyórás buszozással értünk el a kietlen, gyomos területre. Lakókonténerek álltak a hőségtől remegő betonplaccon. Ez volt Hal Far, a sziget másik jelentős menekülttábora. Egy üres őrbódé mellett sétáltunk be a konténervárosba. Itt már egyetlen romantikus elem sem terelte el a figyelmemet a valóságról.
Újságírónk veszélyes kalandba bocsátkozott. Álruhában, egy csapat afgánnal átszökött a szerb–magyar határon.
„Legtöbbször itt vagyok benn, csak ritkán megyek el a másik táborig – rogyott le a betonlépcsőre raszta kísérőm. – A katonaság elől menekültem el Eritreából. 18 éves korukban sorozzák be az embereket, és havi egy tyúk áráért kell dolgoznunk. Van, aki évekig benn marad. Nem katonaság, hanem állami rabszolgamunka, amit végzünk. De Máltán senkit nem érdekel a sorsunk. Azt akarják, hogy itt legyünk benn, ahol nem is látszunk. Eleinte dolgoztam, de már inkább nem megyek ki, nem akarom látni az emberek szemében a gyűlöletet. Nem akarom átélni, hogy nem tisztelnek. Hogy másokat kiszolgálnak a boltban, engem nem.”
Majd először fogalmazta meg azt, amit aztán több embertől is hallottam: „Ha tehetném, visszamennék Afrikába. De arra sincs pénzem, hogy kiköltözzem a táborból.”
Nem hiszik el, hogy Szomáliából jövök – mondta a konténere előtt ülve a vékony, fekete férfi. Ramadán volt, még órák voltak a naplementéig, bágyadtan várta, hogy lemenjen a nap. „Van feleségem, kislányom, dolgoznék, de nem kapok papírokat.” Aztán felhúzta a lábán a nadrágot, sebhelyeket villantva meg. „A falumban azt akarták, hogy csatlakozzam egy terrorszervezethez, de nemet mondtam. Akkor volt egy robbantás, az apósom meghalt, én megsérültem. Úgy döntöttem, elmenekülök. Három éve várjuk itt, hogy elbírálják a kérelmemet.”
Bárkivel beszéltem, mellbe ütött az apátia és a reménytelenség sajátos keveréke.
Itt csak tönkreteszem az életem
– csóválta a fejét a Bengáziból származó Ibrahim. – Ha Afrikában élnék, lenne családom, feleségem, gyerekem. Európában nem vár semmi: ha tudok, dolgozom, ameddig hagyják, aztán megöregszem, és vége. Ha össze tudnék gyűjteni kétezer eurót, elmennék Máltáról.”
Minél többen mesélték el a sorsukat, annál kevésbé értettem, mi a máltai kormány koncepciója.
„Máltán különösen erős a színes bőrűekkel szembeni rasszizmus” – mondta az SOS Malta nevű szervezet munkatársa, Lorna Muscat. A JRS nevű jezsuita szervezet illetékese is hasonlóan látja a helyzetet. „A kormány a legutóbbi időkig kemény menekültellenes propagandát folytatott. 2013-ban megszervezték, hogy mintegy 100 szomáliait visszaküldenek a hazájukba, noha közismertek az ottani viszonyok. A szervezetünk Strasbourgban támadta meg a tervet, emiatt kellett felhagyniuk vele” – számolt be Mark Cahia szerzetes. Hozzátette: „A mindennapi rasszizmus eredménye a színes bőrű magyar férfi minapi megverése is. Nem vagyok meglepődve az eseten.”
Neil Falzon jogvédő szerint a kormány jelenleg mintha távolodna az idegengyűlölő politikától. „Eddig egyáltalán nem volt semmilyen program, jogszabály az integrációról. Most – talán azért, mert elérték, hogy nem jön hozzánk több menekült – mégis megindult az integrációt megalapozó jogi előkészítő munka. ”
„A miniszterelnök nyilvánosan bocsánatot is kért, mert két éve megpróbálták visszaküldeni a menekülteket a háborús övezetbe” – tette hozzá a jezsuita.
Hogyan lehetne emberséges megoldást találni a menekültkérdésre? – igyekeztem pozitív kérdéssel ellensúlyozni a letaglózó történeteket. Falzon szerint létre kellene hozni a humanitárius vízum intézményét. Azaz a válságzónákból érkezők legálisan léphessenek be az EU-ba. (Erről bővebben olvashat egy migrációkutatóval készült interjúnkban.)
A szerzetes szerint a kormányzati szinten működő rasszizmust kellene megszüntetni. „Sokan azzal érvelnek, hogy más kultúrájú emberek ne telepedjenek le itt. Miközben nálunk is lehet állampolgárságot vásárolni, ha van erre pár millió euród. Így akár politikus, sőt, miniszterelnök is lehet, aki nem rég még valamelyik afrikai ország állampolgára volt.
A külföldi munkavállalókat is csak akkor tartják zavarónak nálunk, ha más bőrszínű emberekről van szó. A menekültkérelmet benyújtók számánál több az európai országokból érkezett munkavállaló Máltán. Ez azonban nem zavarja az embereket.”
Megnyugtatónak, de idealistának tűntek Mark Cachia szavai. Eszembe jutott, mit éltem át, amikor a forgatási helyszínen sétálgató Michael Bayt fotóztam a migránsok közt állva.
„Azonnal töröld ki ezeket a képeket” – támadt rám a forgatás egyik biztonsági őre. „Miért törölném? Ez közterület, nincs kiírva, hogy tilos fotózni. Te pedig nem vagy rendőr, hogy utasítgass” – vágtam vissza, amire a férfi dühösen intett, de jobb híján elvonult. „Ezt jól csináltad” – biccentett a vékony, szomáliai srác.
„Ugyan, ez így megy Európában. Ha tudod a jogaidat, és kiállsz mellettük, akkor nem lehet bajod” – válaszoltam tudálékosan. A fiú elfintorodott:
Ha én álltam volna ki a jogaimért, hidd el, nem ez történt volna.