Az Európába tartó menekültáradatot nézve jogosan vetődnek fel a kérdések:

• Miért jönnek Európába a szír menekültek?
• Miért nem maradnak Törökországban, ahogy másfél-kétmillió társuk? Végül is Törökországban nincs háború.
• Miért pont most indult meg az áradat, amikor a balhé már 2011 óta tart Szíriában?

Ha Európából nézzük az eseményeket, tényleg zavaros a helyzet. Ezért elutaztunk a török–szír határhoz és a törökországi csempészvárosokba, hogy választ kapjunk a kérdésekre. Négy nap, öt helyszín és több mint ötven interjú után nyolc olyan tényezőt találtunk, amelyek eredménye ma Röszkétől Münchenig tapasztalható.

Itt a lista röviden, amely után maguk a menekültek magyarázzák el az egyes pontokat.

1. Durvul a háború Szíriában.
2. Nem látszik a háború vége.
3. Törökország lezárta a szír határt, egyre erősebb az érzés, hogy Szíriába már nem lehet visszatérni.
4. A török pártok a belpolitikai haszonszerzésre használják a menekülttémát, a szírek nem érzik biztonságban a jövőjüket.
5. Idegenellenesség. A török társadalomban hagyományosan is vannak ellenérzések az arabokkal szemben, amire most csak ráerősített a szírek tömeges megjelenése és a belpolitikai játszmák.
6. Megoldatlan a szírek oktatása, a gyerekek mostanra már éveket töltöttek el iskola nélkül. A szülők iskolába adnák a gyerekeiket.
7. Romlik az ellátás a táborokban, részben mert az utóbbi időben csökkentették az ENSZ-segélyek mértékét, de a szabályokat is szigorították.
8. Pozitívak az Európáig eljutottak visszajelzései. A helyzet a legtöbb helyen jobb, de biztos nem rosszabb, mint Törökországban.

1. Durvul a háború

„A háború máshol olyan, hogy van két fél, és azok harcolnak egymással. Szíriában viszont mindenki háborúzik mindenkivel. És akik vesztenek, azok a szíriai emberek, pedig nincs is közük az egészhez” – foglalta össze tűpontosan a szír háború lényegét egy 18 éves, angolul jól beszélő fiú Izmirben.

Az egész konfliktus úgy indult, hogy csatározni kezdett a kormány a lázadókkal. Aztán jött az Iszlám Állam (ISIS), beszálltak a törökök, a kurdok, külön csoportokra estek szét a lázadók, és most már az amerikaiak meg a hírek szerint az oroszok is benne vannak. Itt egy saját készítésű ábra, hogy jelenleg ki harcol kivel.

„Amikor az an-Núszra betört a városba, hirtelen két oldalról kezdtek lőni minket. A kormány repülőkkel bombázott, a lázadók pedig helikopterekről dobáltak házi készítésű bombákat, amiket TNT-ből csináltak. Láttam, ahogy a szemem előtt omlik össze egy ekkora ház” – mutatott a háromemeletes épületre a fiú Izmirben. Nem faggattam tovább, hogy miért indultak el Európába a családjával.

„Ez volt a házunk. Most így néz ki” – tolta elém a szír férfi a mobilját. A képernyőn megjelenő fotót akár még esztétikusnak is nevezhettem volna: betonlapok hajlottak egymásra, mint a mimóza összecsukódó levelei. Csak ez éppen nem egy monumentális nonfiguratív szobor volt, hanem a férfi házának maradványa. Az épület emeletein egy bomba szaladt át, kidöntötte a homlokzatot, az emeleteket pedig szépen egymásra hajtotta.

„A feleségemmel, gyerekeimmel együtt már egy vidéki házban laktunk, nekünk nem történt bajunk, de mindenünk elveszett. Nem sokkal később jöttünk át a határon” – lapozott tovább a képek közt a mobilján. Alsó középosztálybeli család ült mosolyogva ma már nem létező kanapékon, örökre elveszett fotók csüngtek a falon.

„Agrármérnök vagyok, egy állami gazdaságban dolgoztam, amíg le nem tartóztattak terrorizmusért. Húsz nappal később rájöttek, hogy összekevertek valakivel, és kiengedtek.” Szemre nem lehet megállapítani senkiről, hogy terrorista-e, de az inget és szövetnadrágot viselő, pocakos urat mindenesetre nehéz volt elképzelni, amint robbanószerekkel machinál. A börtön miatt a mérnököt elbocsátották, ami kellemetlen, de végül is mindegy, mert nem sokkal később városa határában megjelent a Daesh, ahogy keleten az ISIS-t hívják. Ekkor menekültek el.

A lezárt szír–török határátkelőn toporogtunk, ahol a férfi már túl volt az előző cikkünkben ismertetett procedúrán: a huszonéves török határőr leordította a fejét, majd visszazavarta a török oldalra. „55 éves vagyok, eddig még Törökországban sem jártam. Most utoljára mennék vissza, hogy eladjam a kocsim, és abból az 5 ezer dollárból elmenjek Európába. Nem magam miatt, nekem ott sok keresnivalóm már nincsen. A kislányomon akarok segíteni. Szeretném, ha iskolába járna.”

2. Nincs remény a békére

„Azért költöztek százezrek a határ mellé, mert remélték, hogy hamarosan hazatérhetnek. Pedig ebben a régióban kevesebb a munka és rosszabbak a lehetőségek” – magyarázta Gaziantepben egy menekültekkel foglalkozó NGO kurd vezetője. „Azt gondolták, fél-egy évet kihúznak itt. Ám azóta három-négy év telt el.”

„A szírek legtöbbjének, miután otthon eladták a házukat, autójukat, volt elég pénzük a Törökországban” – írta le a helyzetet egy Szíriából menekült statisztikus, Mohammed Aiyob, aki ma a konfliktus hatásairól végez kutatásokat. „Évek teltek el, és azt látták, hogy már csak az az 5-10 ezer dollárjuk maradt, amiből pont el tudnak jutni Európába. Rengetegen kerekednek fel azért, hogy ne szalasszák el ezt az utolsó lehetőséget.”

„Rendőr voltam, megvolt mindenem, nyugodt életem volt.” A fiút nemcsak All Over The World feliratú pólója miatt szúrtam ki a paprikát tisztító szír munkások közt, hanem mert tekintetéből kiolvasható volt, mennyire nem érzi otthon magát ebben a közegben. A nyugodt rendőrélete sem most ért véget egyébként: 2012-ben csatlakozott a lázadókhoz, és velük harcolt, amíg a területüket elfoglalta az an-Núszra nevű lázadó csoport. Ezt követően menekült át a határon.

„Gondoltam, lehúzok itt egy szezont, aztán hazamegyek. El sem hiszem, hogy ez már a harmadik évem. Heten alszunk itt a hangárban, ez az otthonom” – mutatott a piros paprikahalmok mögé, amelyek már nem is tűntek olyan vidámnak. „Persze, hogy elindulnék Európába, itt csak az időm vesztegetem.”

A török–szír határállomásnál egy huszonéves, cingár fiú előttünk jutott a következtetésre: Európába kellene mennie. „Magamtól még Törökországba sem jöttem volna át, de a háború miatt otthon már nem volt munka. Egy cipőgyárban dolgoztam.” A fiú egy rokonuk temetésére akart hazamenni, aki az ISIS-szel folytatott harcban halt meg. „Szabóként vállaltam munkát, amíg hazatérhetek, de eltelt három év, és most már a határon sem mehetünk át. Lehet, hogy tényleg Európába kellene mennem.”

3. Határzár

A fiatal szabón ugyanúgy nem látszott izgatottság, mint az öreg agrármérnökön, aki az autója eladása miatt akarna még visszamenni Szíriába. Az utóbbi nyolc hónapban a határőrök packázása a szokásos ügymenet része lett a határátkelésnél.

„Nyolc hónapja, a választások idején zárták le a határt, állítólag biztonsági okokból” – magyarázta Wael Alharba, a tolmácsunk, aki szírként erősen érintve volt a török kormány szigorodó politikájában. „A határzárat fenntartották, egyre valószínűbb, hogy belpolitikai okokból. Azóta az egyszerű emberek is kénytelenek csempészekhez fordulni azért, amit korábban legálisan és ingyen is megtehettek.”

„A csempészek 250 lírát (25 ezer forintot) kérnek egy útért” – mondta egy Törökországban élő szír kovács. „Ez lehetetlen összeg, csak azért, hogy a rokonaimat lássam. Inkább várunk, hátha átengednek.” Még mindig ez ugyanis a legvállalhatóbb határátkelési mód.

„Néhány hónapja a török hadsereg lőtt is a civilekre, akik illegálisan próbálták átlépni a határt. Aztán hatalmas lett a médiafelhajtás, és egy ideje nem használnak éles lőszert” – magyarázta segítőnk. A zöldhatár azonban nem lett biztonságos. „Tegnap egy rokonunk próbált átjönni Szíriából. A török határőrök elkapták, megverték, de úgy, hogy vérzett, aztán visszadobták Szíriába. Pedig azért jött, mert a faluja szélén megjelent az ISIS, és nem akart csatlakozni” – számolt be feldúltan egy kapucnis pulcsis fiú.

A szír kultúrában nagyon fontosak a családi kapcsolatok, erről előző cikkünkben írtunk is. Ha a Törökországban élők úgysem tudják tartani a kapcsolatot az otthoniakkal, minek maradjanak? Törökországhoz sem köti őket több, mint Németországhoz, ahol ráadásul elkerülhetik a mindennapi megaláztatásokat is.

4. Bizonytalan jövő Törökországban

„Jó kis újságíró vagy te. Az érdekel, miért mennek el Szíriából az emberek?” – röhögött a török határőr a Kilisi határon, amikor felvázoltam küldetésem célját, és ezzel vessek véget fél órája tartó vegzálásomnak. „Hát a háború miatt menekülnek.” „Világos, de miért nem maradnak nálatok, Törökországban? Nálatok nincs háború” – kérdeztem. A rendőr továbbra is úgy nézett rám, mint egy hülyére: „Itt sem jó nekik. Hiszen nem élhetnek úgy, mint a törökök.”

A határvidéki rendőr frappánsabban fogalmazta meg a menekültválság egyik fő okát, mint egy nemzetközi egyetemeken hizlalt elemző. A török menekültrendszer, már ha beszélhetünk ilyenről, úgy van kialakítva, hogy a menekültek ne érezzék magukat biztonságban. Éhen ugyan nem hal senki, de az is világos, hogy Törökországban nem érdemes hosszasan berendezkedniük.

„Vettem egy kisteherautót és azzal fuvarozok.” A rossz hírű, határ menti városban, Reyhanliban élő férfi és családja néhány hónapja hagyta ott Szíriát: eladták a feleség arany ékszereit, és a bevételből indították el új életüket. „Papírjaim nincsenek, de a törökök hagynak dolgozni, ha nem csinálom túl feltűnően.”

A szírek által közkedvelt éttermet működtető családra is bármikor rászállhat a rendőrség, pedig dolgoznának legálisan is. „Hivatalosan egy török vállalkozóé az étterem, de mi alakítottuk ki, mi csinálunk mindent” – írta le helyzetüket a kasszában ülő huszonéves fiú. A családnak Szíriában jól menő mobiltelefonos boltja volt, az anyagiak és a tudás is adott, hogy törvényesen vállalkozzanak itt is. Csak a rendszer nem fogadja be őket.

„Nehéz munkavállalási engedélyt kapni, amit jól mutat, hogy tavaly is csak néhány ezret állítottak ki a hatóságok. Pedig a szír menekültek többsége nem táborokban él, nem kap segélyt” – mutatott rá tolmácsunk, Wael Alharba a létbizonytalanság legfontosabb okára.

„Hat nagy gyerekem él Isztambulban. Munkavállalási engedélyt nem tudnak szerezni, feketén dolgoznak. Két év alatt gyűjtöttek annyi pénzt, hogy egyiküket előre küldjék Európába. Most érkezett Athénba, onnan megy tovább oda, ahol pénzt kereshet, és segít a többieknek is eljönni” – sűrítette egyetlen történetbe egy öregúr, hogy milyen lehetőségek állnak azok előtt, akik maguk szeretnének boldogulni.

A munkavállalás nehézsége azonban csak része egy nagyobb problémának. „Nincsenek terveim. Azt sem tudom, mi lesz velünk három hónap múlva” – tárta szét a kezét egy szerelőként dolgozó, kétgyerekes férfi. Értelmesebb választ, világosabb jövőképet más interjúalanyom sem tudott megfogalmazni.

„Az utóbbi fél évben sorban szigorodtak a menekültekre vonatkozó szabályok. Érthetetlen okból tartják zárva a határt, emelkedik a tartózkodási engedély ára, bekeményítettek a menekülttáborokban is” – összegzett a helyzetben érintettként és elemzőként is részt vevő szír statisztikus, Mohammed Aiyob. „A hátterében nem a menekülthelyzet áll, hanem a török belpolitika. Az ellenzéknek a szír menekültek tömege jó ürügyet ad, hogy támadja a kormányt. A kormány pedig válaszul megmutatja, hogy tud kemény lenni. Az egésznek a szírek isszák meg a levét. Semmi sem biztos, bármikor hozhatnak valami olyan törvényt, ami keresztbe húzza a terveinket.”

5. Idegenellenesség

A szírek bizonytalanságát pedig csak fokozza a török társadalom erősödő idegenkedése a menekültektől. „Nem nyílt ellenségeskedésről van szó, de a feszültség érezhető a mindennapi életben. Gyakran mondanak olyat, hogy már több arab szót hallani a városban, mint törököt. Feszültséget kelt az is, hogy bár menekültek vagyunk, de egy réteg láthatóan jómódban él. Az keveseknek jön át, hogy nem a szegénység elől menekültünk.” A tolmácsunk által hozott példákat nem kell túlmagyarázni a magyar helyzetet ismerőknek.

„A szírek tömeges megjelenése felnyomta az ingatlanárakat. Antakyában a lakást, amit korábban 200 líráért béreltem, ma 700-ért lehetne kivenni” – említett egy másik ütközési pontot a statisztikusként jól futó irodát vezető férfi. „A drágulás az egész török társadalmat érinti, és a menekülteket hibáztatják. A negatív hangulatnak pedig megágyaz, hogy a törökök és az arabok közt tradicionálisan is van ellenérzés.”

6. Nincs oktatás

„Olyan helyzetben élünk, hogy a nyolcéves kislányom már úgy beszél, mint egy felnőtt. Azt kérdezte tőlem: apa, milyen jövő vár rám? És én nem tudok neki mit mondani. Két éve nem jár iskolába, mert törökül nem tud, a szír magániskola pedig drága. A nagyobbik fiam egyetemre akar menni, de nem tud. Négy éve költözik helyről helyre. Most elindult Németországba. Közgazdaságot akar tanulni.” Az összetört apa szavai megrendítőek voltak, pedig nem is az övé volt a legdurvább történet.

„Katona voltam, az egyik brigádot vezettem” – fogalmazott eufemisztikusan utunk legrázósabb interjújában Adnan Najjar. A férfi az egyik lázadó csoportot, a Farúk Brigádot alapította és vezette. (Történetéről egy külön cikkben fogunk beszámolni.) A bevetések miatt a család folyamatosan vándorolt, így nagyobbik fia otthon sem tudott tanulni. A helyzet nem javult menekülésük után sem, a határ menti Reyhanliban ugyanis nincs szír iskola. A fiú most 15 éves, és még nem tud olvasni. „Ha Európába költöznék, az csak azért lenne, hogy végre iskolába járhasson.”

De ugyanígy szomorúan nézett végig a farmon dolgozó gyerekeken a láthatóan jobb napokat látott szír férfi. „A menekülttáborban működik egy iskola, de olyan alacsony színvonalú az oktatás, hogy nincs is értelme járni. A családok inkább ide küldik a gyerekeket dolgozni, akkor legalább pénzt keresnek.”

„Amikor a családok a háború elől átköltöztek, azt gondolták, hogy fél évet kihúznak a gyerekek iskola nélkül” – összegezte a helyzetet Mohammed Aiyob. „Aztán eltelt egy év, két év, és rájöttek, hogy vagy tesznek valamit, vagy oktatás nélkül nőnek fel a gyerekeik. Ha pedig választani lehet, akkor a török iskola helyett nyilván német vagy svéd iskolába járatnák a gyerekeiket.”

7. A táborok egyre rosszabbak

„Mintha azt akarnák, hogy menjünk innen, amerre látunk” – foglalta össze nyomorúságos tapasztalatait az islahiyei menekülttábor közelében egy középkorú férfi. Előző cikkünkben írtunk a táborokban uralkodó állapotokról: 10-15 ember lakik egy sátorban, a higiénés körülmények kritikusak, az emberek 3-4 évig takaróznak ugyanazzal a pokróccal, kevés a zuhanyzó és vécé. Az utóbbi fél évben azonban a rendszer szigorításával valóban mintha szándékosan akartak volna rontani a helyzeten.

„Naponta csak egyszer lehet kimenni, reggel 8 és este 10 közt – számoltak be az új rendről a tábortól nem messze, az árnyékban üldögélő férfiak. – Ha visszamész valamiért, már nem jöhetsz ki. Vagy végleg kidobnak. Ha késel, kidobnak. Ha panaszkodni mersz, kidobnak.”

Pedig a tábor legális elhagyásának lehetősége egyre fontosabb akkor, amikor az ENSZ az adományok csökkenése miatt kevesebb ételt szállít. „Régebben egy hónapra is elég volt a menekültkártyával felvehető élelem, most már csak kétheti ételt tudunk venni” – panaszkodtak a nők.

8. Csábítóak az Európából érkező hírek

Hiába vannak tele a hírek a sokkoló európai tömegjelenetekkel. A törökországi állapotokhoz képest nálunk még mindig jobb helyzet, vagy legalább nem rosszabb. A célba érkezettek pedig már csak pszichológiai okokból is saját sikerükről számolnak be. „Egy hete van Németországban, és már milyen jól néz ki” – mutatta a telefonján barátja fotóját egy lelkes fiú. A képen egy tinédzser ült kimódolt pózban valami tükrös pulton, előtte sörösdoboz, lábát hanyagul pihentette a széken, úgyhogy látszott remek Nike cipője. Nyilvánvaló volt, hogy egyetlen ilyen fotónak nagyobb a hatása, mint egy szakasz rugdosó operatőrnek. „A kivándorolt barátaim arról írnak, hogy jó helyen laknak, németül tanulnak, iskolába járnak.”

A vidám képekre pedig csak ráerősítenek az olyan Facebookon terjedő hoaxok, mint hogy Obama hamarosan hajót küld a szírekért, hogy egyenesen Amerikába szállítsa őket.

Kevés összetettebb kérdés van most a világpolitikában a menekültügynél, ezért minden rövid magyarázat csak félrevezető lehet. Listánkat azért adtuk mégis közre, mert ezek voltak azok a pontok, amelyek a legkülönbözőbb státuszú, korú és hátterű interjúalanyainknál egyaránt megjelentek. De miért ne egyszerűsítsük még tovább a helyzetet? Érdemes megfigyelni, hogy a nyolc pontból ötben nagy szerepe van Törökországnak, azon belül is az egyre szigorodó török politikának.