Ki akarna Európába menni? Nem értem. Én ugyan nem! És a barátaim sem.
– mondta a szír lázadók katonája, de olyan hangsúllyal, mintha Justin Biebert kérdeztem volna, hogy hallotta-e, Hollywood lakossága menekül, és sorban adják el a Ferrarikat, majd a pénzből a világ nyugodtabb helyeire költöznek. A fiatal katona kerekesszékben ült, lábai mozdulatlanul feküdtek a lábtartón, a kopár domb alján pedig a lakhelye terült el, a sátrakkal telezsúfolt menekülttábor. Mögötte a szír-török határvidék hullámzott. Csendben álltam. Szavai annyira bizarrul csengtek ebben a környezetben, hogy nehéz volt olyat kérdezni, ami az én nézőpontomból ne tűnt volna cinizmusnak.
Végül is a katona, még azelőtt, hogy kikelt volna az elvándorlás ellenében, felváltva mesélt borzalmas és szomorú dolgokat az életéről meg az országáról.
A 24 éves fiú a kormány katonaságában szolgált, amíg be nem durvult a polgárháború. Átállt a lázadókhoz, ahol öt hónapja megsebesült. Egy bomba találta el, kómába esett, és már Törökországban ébredt. Egy újabb, európai számára érthetetlen tény: a sebesült katonákat a szomszédos Törökország kórházaiban ápolják, mégpedig a török állam költségén. Ez annyiból jó, hogy a kórházat kisebb valószínűséggel bombázzák le, de rossz, mert a lázadók félnek, hogy kormánypárti orvos kezébe kerülnek, a kormánypárti sebesültek pedig a lázadókhoz húzó orvostól rettegnek, hátha a kórteremben áll rajtuk bosszút. És bár ilyesmi nem történt beszélgetőtársammal, a kezelését néhány hónap után, még a gyógyulás előtt félbehagyták, mert a túlzsúfolt kórházban kellett a hely az újabb sebesültnek. Azóta a táborban él, amiről röviden csak annyit mondott:
Inkább meghalnék, az is kényelmesebb, mint a tábor.
A halál lehetősége ezen a vidéken azonban úgy látszik nem olyan dolog, ami alapvetően írná át a döntéseiket, mert a katona ennek ellenére a tábor egyik túlzsúfolt sátrában lakott. „Haza nem tudok menni, mert a városomat lebombázták. De vissza fogok térni Szíriába harcolni. Bosszút kell állnom.” Hangjában a harciasságnak nyomát sem hallottam. Nem nézett rám, kezével megigazította a lábait.
A bosszút leszámítva ismerős volt a történet. Napok óta jártuk a török-szír határ vidékét, amelyet kopár dombjai, olajligetei és időnként feltűnő birkanyájai alapján nevezhetnénk akár bibliainak is, már ha a reménynek, vagy magasztosságnak akár csak a morzsájával is találkoztunk volna. A határvidék hangulatát ehelyett az a szír tömeg határozta meg, amelyik az utóbbi években a háború elől menekült ide.
Annyit Európából is tudni, hogy szírek milliói szöktek át a harcok elől Törökországba. Azt is tudjuk, hogy innen aztán naponta ezrek indulnak útnak Európa felé. Ha az olvasó figyel, akkor észreveszi a léptékváltást a millióról az ezresekre. Szóval az Európának gondot okozó tömegnél jóval nagyobb azoknak az embereknek a száma, akik már elmenekültek Szíriából, de nem indultak tovább.
Hogyan képzeli el a jövőjét ez a másfél-kétmillió, Törökországban élő ember? Róluk szinte egyáltalán nem szólnak a hírek, úgyhogy elutaztunk a katonai műveleti területté nyilvánított vidékre, ahol meglepő dolgokat hallottunk.
Beszélgetéseink sorából leszűrtük, hogy az emberek egy jelentős része nem akar elköltözni. Azért maradt a szír határ közelében, hogy bármikor visszaköltözhessen hazájába. Oké, ez még érthető. Ezek az emberek tehát bizakodóak, jómódúak, vagy megtalálták a helyüket a török mindennapokban? Egyáltalán nem. A legtöbbjük ugyanolyan nyomorúságosnak írta le helyzetét, mint a sebesült katona.
A nehézségekről éppen a menekülttábornál nem sokat kellett magyarázni. A határ menti település, Islahiye menekülttábora éppen úgy néz ki, mint amilyen a magyar kormány vágyálmaiban is szerepel. Kétsoros kerítés, tetejükön szögesdrót hurkok, őrtorony, és szürke sátrak sorai, amíg csak ellátunk. A kis csoport úgy állt a kapu előtt, a poros út szélén, mintha Salgado rendezte volna be őket egy megrázó fotójához. Négy fekete ruhás, kendős nő a kerítésnél, négy gyerek előttük, és egy kamaszfiú a csomagokkal.
Autóval gurultunk eléjük, mert akkor már tudtuk: ezen a vidéken nem kell semmit különöset tenni ahhoz, hogy a rendőrség ránk szálljon. Három nap alatt kétszer vettek körül minket a semmiből előkerülő civil ruhás rendőrök, hogy félórás mogorva iratlapozgatás, rádiózás, és emelt hangú kérdezősködés után engedjenek el minket, érzékeltetve, hogy akár le is tartóztathatnának. Ez nem a mi paranoiánk: néhány nappal korábban a Vice magazin stábja került börtönbe, mert a hatóságok szerint újságíróik valójában terroristák.
„A táborban laktok?” – szólította meg a tábor előtt álló Salgado-csoportosulást szír fixerünk. A legközelebb álló fiú le sem vette szemét az útról, noha a táj mozdulatlan volt, még az a romantika is elveszett, ahogy a szél kavarja a port a távolban. „Nem. Elmegyünk innen” – válaszolta a fiú. „A buszt várjuk.” Furcsán éreztem magam az autóból kikönyökölve, mintha valami drogbáró lennék, aki eldiskurál az utca emberével, de láthatóan ez nem zavarta sem a fiút, sem az asszonyokat, akik a kerítés mellől egymás szavába vágva kezdtek magyarázni.
„Nem maradunk tovább, lehetetlen itt élni. Tízen vagyunk egy sátorban. Az élelem egyre kevesebb. És az új szabályok miatt nehezebb kijárni. Az őrök úgy kezelnek minket, mint a rabokat. Három éve menekültünk el, azóta táborban élünk” – vágtak egymás szavába a nők. „Eleinte normális volt a helyzet, csak az utóbbi évben szigorodtak a körülmények. Bármiért kitehetnek minket. Ha panaszkodni merünk, már mehetünk is. Megelégeltük.”
„De amikor bejelentettük, hogy elmegyünk, egy listát adtak, rajta ventilátor, ágyneműk, törülköző, minden, hogy ezeket adjuk vissza. De mit adjunk vissza, ilyeneket három év alatt nem kaptunk! – tárta szét a kezét a másik nő. – A Koránra kellett megesküdni, hogy semmink nincs, így engedtek el.”
„Hova mennek, elindulnak valamelyik nagyvárosba? Vagy Európába?” – kérdeztem. Csak nevettek a kérdésen. „Nincs munkánk. A gyerekek miatt pedig nem is tudnék eljárni dolgozni. Európa jó lenne, de miből utazzunk oda? Megyünk vissza Szíriába” – döbbentettek meg végül. „Szíriába? De hiszen ott még rosszabb a helyzet.”
Ott legalább a becsületünk megvan
- mondták. Szavaik patetikusan csengtek ebben a környezetben. Csak az adott súlyt kijelentésüknek, hogy befutott a kopott busz, és a család valóban elindult Szíria felé, amit most éppen a kormányerők és a lázadók csatározása zilál szét.
Meglepetésemre az egyik nő nem szállt fel, hanem elindult vissza a táborba. Meggondolta magát? – kérdeztük. „Én nem mehetek, egyedül nevelem a gyerekem, meg a nővérem két gyerekét. A szülei meghaltak az egyik bombázásnál.”
Kapkodva, az őrbódé felé pislogva elhadarta, hogy a nő férjét kizárták a táborból, mert egyszer késve érkezett vissza a kinti munkájából. Öt hónapja csak itt, a kerítésnél találkozhatnak, a gyerekeket pedig egyáltalán nem láthatja, mert őket nem engedik ki a táborból az őrök.
„A férjem alig keres, élelemre is alig futja. A menekültkártyával csak a tábori boltban lehet vásárolni, de míg régebben egy hónapra is elég volt a kártya, most már csak kétheti ételt tudunk venni” – támasztotta alá a nő is azt, amiről az ENSZ nyilatkozatot adott ki. A világszervezet adományai csökkentek, és kénytelen volt visszavenni a törökországi táborok támogatásából.
Még érdeklődtem volna a terveikről, de a kapuból határozott léptekkel elindult felénk egy őr, és mivel a rendőrséggel való csüggesztő huzavona helyett inkább a szírek tervei érdekeltek minket, elhajtottunk.
A nyomasztó hangulatot csak az élet sajátos fordulatai oldották valamennyire. Az összkép derűs ugyan nem lett, amikor szóba elegyedtünk a vakolatlan ház ablakában nézelődő öregúrral, de legalább groteszk árnyalatot kapott. „Három hónapja nősültem meg, akkor költöztem ki a táborból, hogy együtt legyek a feleségemmel” – mesélte a hatvanas férfi. „A feleségem jordániai, ő nem költözhet a táborba. Meg különben is, ott van a sátorban a másik feleségem.” A meglepetés kiülhetett az arcomra, mert az ifjú férj és a tolmácsunk is elnevette magát. „Itt megengedett, hogy a férfinak több felesége legyen” – magyarázta fixerünk.
A szerelem mindenesetre elsöprő lehetett, mert a férfi a lehangoló körülmények közt is vállalta az új házasság szépségét és nehézségeit. „Négy éve jöttünk el Szíriából a feleségemmel, és a 13 gyerekemmel. A falunknál kitörtek a harcok. Két hónapja költöztem ki ide a házba. De nem csak az új feleségem miatt, hanem mert a táborban már egyre rosszak a körülmények. Négy éve ugyanazon a matracon alszunk, és ugyanazzal a takaróval takarózunk. 15-en laktunk egy sátorban. Szerintem azért nehezítik az életünket, hogy most már menjünk el, vissza Szíriába, vagy Európába.”
De amikor az európai kalandról kérdeztem, a férfi ingatta a fejét. „Szíriában megvan a földem, nem adtam el. Ha javulna a helyzet, visszamennék, és újra művelném.” Hogy mik az esélyek? Elmondása szerint öt éve a falu határában van a front, és a helyzet csak romlik.
Amíg pedig be nem áll az általános béke, dolgozni jár a nagyobb gyerekeivel: egy kurd vállalkozó farmján csumáznak paprikát. „Száz kilóért kapunk 18 lírát (1800 forint). A gyerekeimmel egy nap 30 lírát kapunk, ha keményen dolgozunk.”
Miért tartanak ki még most is ezek az emberek? Protestáns alapokon nyugvó instant elméletet állítottam fel: talán ott jutok közelebb a megoldáshoz, ahol nemcsak várják a helyzet javulását, hanem tevékenykednek is közben. Elhajtottunk a kurd vállalkozó farmjához.
A helyszínre érkezve rögtön látszott, hogy ha racionálisan nem is, esztétikailag feltétlenül izgalmas helyre érkeztünk. A száradó paprikából álló mezők úgy szaladtak bele a horizontba, mintha a csomagolóművész Christo találta volna meg a területet egy vidám land art-projektjére. A munkások bohókásan néztek ki, ahogy a vörös tájban gereblyézgettek, vagy a hegynyi paprikahegy körül guggolva tépkedték a szárakat.
Önfeledt hangulatom sajnos csak addig tartott, amíg beszélgetni nem kezdtünk. „Ez a negyedik szezonom itt” – mondta a 17 éves fiú kedélyesen, és a paprikát tépkedte. És Szíriában mit csináltál? „Iskolába jártam 13 éves koromig. Aztán lebombázták az iskolát is, és el kellett jönnünk. A táborban is van tanítás, de nagyon rossz. És pénzt is kell keresnünk. Mind a hat testvérem, és a szüleim is itt dolgoznak."
A fiú négy éve nem járt iskolába. Azt tervezte, ahogy lehet, visszamegy Szíriába, és folytatja a tanulást. Nem volt szívem rákérdezni, mégis, szerinte ez mikor történik meg? Szíria az a hely, ahol jelenleg mindenki háborúzik mindenkivel. A felkelők, a kormány, az ISIS, a kurdok, a törökök szinte az összes lehető párosításban ölik egymást, és akkor még a beavatkozásra készülő oroszokat, az amerikai légierőt, és az egymással is háborúzó lázadókat nem említettem.
A színes paprika azonban mintha feloldotta volna a realitásérzéket. Egy mosolygós asszony úgy panaszkodott arról, hogy férje ki sem mozdul a táborból, mintha valami gyermeki csíny felett siklana át. „A férjem nem hajlandó kijönni a táborból hónapok óta. Lusta. Én dolgozom egyedül a családban.” A férje otthon sem dolgozott? – kérdeztem rá, mert gyanús volt, hátha nem is a lustaság, hanem trauma áll a háttérben.
„Volt földünk, azt művelte. Nem volt nagy terület, de megéltünk.” És miért kellett eljönniük? „Olyan közel volt már a front, hogy nem maradhattunk tovább” –vonta meg a vállát a nő. Valószínűleg a közös munka lehet jó hatással az emberekre, mert a táborbeli nyomorukról is higgadtan beszéltek. „Jó lenne kiköltözni, de nincs pénzünk. Van egy 19 éves lányom, és egy 15 éves fiam, de őket nem engedik ki a táborból, hogy dolgozhassanak.”
És a jövő? „Nem adtuk el a földet, mindenünk megvan. Ha kell, száz évet várunk, hogy visszamehessünk.”
Napok óta vándoroltunk a kietlen vidéken, és minél több szír menekült számolt be arról, hogy csak az alkalmat várja a hazatérésre, annál kevésbé értettem a helyzetet.
A Kilis melletti határátkelő ránézésre pont olyan volt, mintha két normális ország közt állt volna. Már azt leszámítva, hogy az egyik határőr közelről ordított egy idős, jól öltözött úr arcába, aki eközben szótlanul tűrte a sajátos ügyintézést. Mögötte felesége, és három gyereke állt rezzenéstelen arccal, és egy csomó bőrönddel. A határőr Törökország felé mutogatott, amire a család megfordult, és visszaballagott.
Egy félóráig még titok maradt, mi zajlott az imént, a rendőrök ugyanis a mi vegzálásunkkal folytatták a munkát. A család azonban a hosszadalmas procedúra alatt nem tűnt el, és mivel minket sem tartóztattak le, rákérdezhettünk az ordítozás hátterére.
Kiderült, hogy semmi szokatlan nem történt. A család Szíriából jött át egy muszlim ünnepre, amely alatt megnyitják az amúgy 8 hónapja keményen őrzött határt. Végül azonban 6 hétig maradtak a rokonoknál, és már nem mehetnek vissza, pedig a férfinak a túloldalon van boltja, legnagyobb gyereke pedig szerelő egy műhelyben.
A pániknak nyoma sem látszott rajtuk: nem történt semmi szokatlan, ilyen esetben meg kell várni a váltást, hátha őket le lehet fizetni, mondták. Közben befutott egy jó kapcsolatokkal rendelkező ismerős, alacsony, inget viselő pocakos férfi, aki csak annyit ígért, hogy a gyerekeket átviszi, de a szülőket nem tudja. Inkább maradtak együtt, volt idejük beszélgetni velünk.
„Odaát napi egy-két órát van csak áram, generátorral csinálunk elektromosságot. Víz sincs a lakásokban egy ideje” – írta le az állapotokat a családfő. A városáról hiába kérdeztem, csak száraz adatokat sorolt. A település jó része kiürült. Az emberek nagyjából 90 százaléka elmenekült, és a város csak azért nem üres, mert beköltöztek a még durvább helyekről menekülők. Így most a lakások majdnem felében laknak.
Elköltöznének? „Európába semmiképpen nem! Még Törökországban is nehezen értjük meg magunkat.” Remélik, hogy hamarosan véget érnek a harcok? „Istenben reménykedünk, semmi másban.”
A válasz őket valószínűleg megnyugtatta, de bennem csak tovább nőtt a feszültség. A probléma gócpontjában voltunk, ahol választ kaphattunk volna arra, hogy mi tartja helyben azt az embertömeget, amelynek csak a töredéke már hisztérikus hangulatba kergette Európát. És eddig egyetlen, táblázatba illeszthető választ sem kaptunk.
Nem adtuk fel, és elmentünk a legfontosabb szír erősségig, a határmenti Antakyáig, amely Antiókia néven ismerhető a történelemóráktól, a Szent Kézigránát révén a Gyalog Galoppból, jelenleg azonban inkább az a fő jellemzője, hogy lakosságának jelentős része Szíriából érkezett a közelmúltban. Reménykedtünk a megoldásban, ahogy begurultunk a hegyek közt fekvő, tolmácsunk szerint mára félmillióssá duzzadt városba. Pezsgő utcákon hajtottunk végig, mindenfelé boltok, az éttermekben és kávézókban úgy zajlott az élet, mint egy turisztikai imázsfilmben.
„Ide nem a szegények költöztek, hanem azok a szírek, akiknek otthon is jól ment, és nem akartak túl messzire költözni otthonuktól” – magyarázta fixerünk. A határ alig 30 kilométerre volt a várostól, ha kell, fél óra alatt szülőföldjükön lehetnek. De miért tennék ezt?
„Otthon sokkal könnyebb volt nekünk, lelkileg, és üzletileg is” – magyarázta a 21 éves fiú, miközben családi éttermükben nyomkodta a kassza gombjait, számolta a visszajárót. „Ha egyszer elmegyünk innen, akkor csak Szíria felé megyünk” – magyarázta. Szavai bátrak voltak, de értelmezésükhöz tudni kell, hogy a családnak otthon jól menő mobiltelefonos boltja volt, amely bevételéből rögtön a középosztály szintjén kezdhették Törökországban is.
Nem arról van szó, hogy beleültek a készbe. A család előreküldte a fiút és a bátyját, akik 7 hónapig Isztambulban dolgoztak, és próbálták előkészíteni a terepet a szülőknek. De túl sok volt nekik a nagyváros, és túl nagy a távolság, úgyhogy inkább visszatértek Antakyába, hogy ott béreljenek üzletet. „Nem megy rosszul az étterem, de az üzletünk Latakyában (a szír tengerparti városban) sokkal többet hozott.”
Törökországban, vagy bárhol máshol idegenek vagyunk, és nem is lesz ez másképp.
Olvassa el, ahogy újságírónk egy csapat afgánnal átszökött a szerb–magyar határon.
Hiába érveltem, hogy Szíriában viszont egy idő után valószínűleg halottak lennének, csak a vállát vonogatta.
Rövid ideig állt az elméletem, hogy fiatalos hév áll a józan észnek ellentmondó tervek mögött. Mosolygott az a 28 éves statisztikus is, aki ma jól menő irodát visz ugyan a környék legnagyobb városában, Gaziantepben, de azt is tudja, hogy kapcsolatai révén sokkal többet kereshetne valahol Európában. „Amikor idejöttem, szinte az utcán aludtam” – mondta, amikor munka után, este tízkor befutott találkozónkra. „Ma meg saját vállalkozásom van, többet keresek, mint sok török itt” – kérte ki a sörét. De aztán ő is belemerült azokba az emlékekbe, amelyeket nem csak a menekültektől, de sok turistától is hallottam.
De nem csak ez: a szírek az európai számára felfoghatatlan sűrűségű szociális hálózatban éltek. Az imént Izmir utcáján beszélgettem egy Idlib városából származó szír menekülttel, aki hallva, hogy ismerek egy szintén idlibi férfit (a tolmácsunkat), rögtön a nevét kérdezte, mert biztosan ismeri. „Annyira kis város Idlib?” – kérdeztem, de a fiú a fejét rázta: „Nem, közel 200 ezres. De Szíriában mindenki érdeklődik a másik iránt, ha egy városban élsz valakivel, az biztos, hogy legalább az unokatestvérét ismered mindenkinek, és rajta keresztül hallottál a család többi részéről is.”
Mindezek persze nehezen megfogható magyarázatok. Ami biztos, hogy Törökországban jelenleg annyi szír él, amennyinek már a töredéke hatalmas pánikot keltett, amikor megjelent Európában. Az is biztos, hogy ezen emberek jelentős része a négy éve tartó háború ellenére is kitart. Ugyanúgy vannak köztük szegények, ahogy jól menő vállalkozók is. A jelek szerint nem a racionalitás, hanem valamilyen romantikus elképzelés az, ami megakadályozza, hogy ők is felkerekedjenek. Ahogy migrációban az egyik legfontosabb elem a tömegpszichózis, láttuk ezt Koszovóban, úgy nehezen körülírható okai vannak annak is, hogy egyesek a racionalitás ellenére sem vágynak Európába.
Ahogy a hangulat elmúltával eltűntek a koszovóiak tömegei, úgy jelenhetnek meg a magyar határon azok a szír százezrek, akik egyszeriben már nem érzik, hogy maradniuk kellene.
A törékeny helyzetet mutatja az a bizarr jelenet, amibe a szír fiú éttermében csöppentünk. „Aki akar, mindenhol tud dolgozni” – mondta a bevételt számolgató srác, miközben a mellette álló pincér, mit sem törődve főnökével, könyörögni kezdett nekünk: „Mondjátok meg, hogy lehet eljutni Európába. Itt nem lehet élni. Csak annyit keresek, amennyi a mindennapi túléléshez kell” – tette vállamra a kezét. „Igaz, hogy Amerika hamarosan hajót küld értünk?” – idézte az egyik, szírek közt terjedő álhírt. A férfinak volt munkája, családja, szírek közt élt, mégis menni akart.
(Cikkünk következő részében azt mutatjuk meg, hogy miért indul el Európába a szírek másik fele.)