A Nyugat hagyta magát szellemileg lefegyverezni, mert áthatotta egy hamis győzelem képe. Nagyon lassan ismerte fel, hogy Oroszországot máshogy kell komolyan venni: a Kreml már egy jó ideje dezinformációs kampányokkal próbálja meg elbizonytalanítani az Európai Uniót. A sikert az oroszok számára az jelenti, ha már a taxisofőrök is az ő városi legendáikról és kreált ügyeikről beszélnek. A Kreml célja nem a meggyőzés, hanem az elbizonytalanítás: saját értékeinkben, a demokráciába, az EU-ba és az amerikai szövetségbe vetett hitben.
Egy átlagos washingtoni napon 1992-ben Gary Schmitt elindult, hogy az amerikai külpolitikai lap, a National Interest főszerkesztőjének tanácsadójaként átnézzen néhány újabb megjelenésre pályázó cikket. Schmitt korábban Reagan elnök Hírszerzési Tanácsadó Testületének vezetője, a Szenátus egykori munkatársa és a Pentagon tanácsadója volt. Bár egy demokrata szenátor mellett csatlakozott a washingtoni életbe, ám a National Interestben töltött éveire már annak a kül- és biztonságpolitikai elemző csoportnak a tagja lett, akiket ma neokonzervatívként emlegetnek.
A főszerkesztő Francis Fukuyama cikkét adta át neki értékelésre. Az írás „A történelem vége” címet viselte. Schmitt az anyagot ugyan provokatívnak és helyenként éleslátónak gondolta, Fukuyama tézisét mégis alapvetően elhibázottnak látta. Nem támogatta a megjelenését. Amikor a főszerkesztő is elolvasta a szöveget, megjegyezte Schmittnek, hogy „jó, hogy nem vagy főszerkesztő”. A cikk megjelent, és ahogy mondani szokás, a többi már történelem: Fukuyama tézise világraszóló figyelmet kapott, amely szerint a liberalizmus a kommunizmus fölött győzelmet aratott, és ez a világ kormányzati formáira is elkerülhetetlen befolyással bír majd.
Napjaink egyik meghatározó filozófusaként Francis Fukuyama a Johns Hopkins Egyetem Felsőfokú Nemzetközi Tanulmányok Központjának oktatója. Legismertebb filozófiai munkája A történelem vége és az utolsó ember. Ebben úgy véli, az emberi történelem az ideológiák harca, amiben a liberális demokrácia fog diadalmaskodni. Tézisét később a Poszthumán jövőnk: a biotechnológiai forradalom következményei című művében revideálta, mivel szerinte a biotechnológiai fejlődés miatt az ember hamarosan képessé válhat saját evolúciója irányítására, ez viszont veszélybe sodorhatja a liberális demokráciát, hiszen radikális egyenlőtlenségeket eredményezhet. Fukuyamát nézetei alapján a neokonzervatív mozgalomhoz sorolhatnánk. Ugyanakkor bár a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után levélben sürgette Busht Szaddám Huszein megbuktatására, az iraki invázió kezdetére már elpártolt a szerinte túl millitánssá vált eszmerendszertől. A 2004-es elnökválasztáson már nem támogatta Bush újraválasztását, mert szerinte az elnök túlbecsülte a radikális iszlám fenyegetését, politikája pedig az Amerika-ellenesség feltámadásához vezetett.
Évekig úgy tűnt, hogy Fukuyama tézise helyesen írta le a világ haladását. Ma már megállapítható, hogy sok szempontból túlzottan optimista volt, ahogy ezt később maga is korrigálta. A történelem visszatért.
Fukuyama könyve az amerikai neokonok szemében annak szimbóluma, hogyan hagyta magát a Nyugat szellemileg lefegyverezni, hogyan hatotta át egy hamis győzelem képe. Hogy miért is felejtettek el az európai NATO-tagországok egy ütőképes hadsereget finanszírozni, és hogy hogyan vehette át Oroszország a kezdeményezést több nemzetközi konfliktusban.
Ez az ernyedtség az euroatlanti országokkal szemben folytatott orosz információs háború idején különösen érzékeny pont. Éppen amiatt, mert nemcsak a harckocsik és repülők számítanak, hanem a dezinformációs kampányok, a propaganda, a hackerek, a nem mindenütt stabil demokráciák kijátszható folyamatai. E láthatatlan kiberfront átértékelése zajlik az elmúlt években, minden oldalon.
A nemzeti érdek – Oroszország biztonsága – méltányolható és érthető, csak éppen sokszor nehezen egyeztethető össze az euroatlanti érdekekkel. A Kremlben most hatalmon lévő sziloviki-klán – vagyis az egykori szovjet erőszakszervezeti elit, amibe a titkosszolgálati elit is beleértendő – sem akar mást, mint hatalmát belföldön és külföldön maximalizálni, és az ehhez szükséges bevételeket, politikai támogatást biztosítani. Ez még sok államszerűen működő entitásról elmondható lenne.
A különbség abban van, hogy Oroszország a 19. századi realpolitik elvei szerint, gyakran nem a jogállami keretek és korlátok közt, az USA által kialakított nemzetközi renddel szemben érvényesíti érdekeit. Magyarország és Közép-Európa a Washington-vezette euroatlanti közösséghez csatlakozott, emiatt a Moszkvával való ellentétek egy része előre kódolt. A nemzetközi renddel szemben revizionista államokkal ettől nem bűn együttműködni, hiszen mindenki üzletelni akar Kínával, az USA hozta vissza Iránt a szankciók sűrűjéből nemrég és az oroszokkal is megy sokféle kereskedelmi vonal Párizstól Rómán át Berlinig.
Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy mely országok vannak hasonló súlycsoportban, és mely országok válnak túl kiszolgáltatottá egy egyszerű kétoldalú viszonyban, ha e nagyhatalmakkal szeretnének barátkozni. Éppen erről kellene szólnia az EU közös külpolitikájának, hogy 28 tagállam nevében együttesen fellépve hatékonyabban lehessen kezelni ezeket az időnként nehéz természetű, de mégis megkerülhetetlen országokat, beleértve a velük folytatott üzleti együttműködést is.
Ez a közös uniós üzletelés azonban éppen az oroszokkal nem működik. Moszkva is törekszik az uniós egység megbontására, és az EU-tagállamok sem képesek egységfrontba szerveződni, hiszen a lukratív egyéni bizniszek ösztönzői még mindig erősebbek, mint az egységes fellépés, és az ahhoz tartozó szerényebb befolyás és profit.
Oroszországgal szemben mára mégis egy gazdasági hadviselés folyik, amelynek csúcsát az ukrán háború miatt fenntartott szankciók jelentik. Emellett a Gazprom térnyerését is lassították az uniós versenyjog segítségével, hiszen gondban lennénk, ha teljes monopol helyzetbe hozná magát egyes európai piacokon az orosz cég. A katonai riogatások, seregszemlék és nemzetközi légtérben való repkedések egy újabb felülete a fokozódó villongásoknak.
Ezek azonban látható, fogható, sokszor tapintható és érezhető dolgok. A gond a mélyben van, ahol Fukuyama óta nagyon nehezen ébred fel csipkerózsika álmából az euroatlanti közösség. Ukrajna után mégis olyan hangosan szólt ez a vekker, hogy felrázott minket: rájött a NATO és az Unió is, hogy az orosz dezinformációs kampányok a hozzánk legközelebb eső és legintenzívebb frontja a jelenlegi konfliktusnak, amelyre szövetségi szintű és lokális válaszokat is kell adni.
Mindez orosz szempontból sem érthetetlen: Moszkva a NATO-bővítést rosszul élte meg, a világhatalmi státus elvesztése feletti bánat nemzeti politikává változott. Putyin a hatalmát a csecsenföldi háborúkra alapozta, gyakorlata van a háborús helyzetek belpolitikai felhasználásában. A grúziai háború, a számtalan befagyott konfliktus az orosz határ mentén mind annak a jelei, hogy a Kreml szemében túlságosan közel jöttek a feszültségek az országhoz. Ezt az orosz védelmi doktrína fenyegetésnek írja le.
Éppen ezért védelmi övezeteknek is felfoghatjuk azokat a cselekvési zónákat, ahol Putyin elnök nekifogott az orosz érdekek kíméletlen érvényesítésének.
Magyarország a többi visegrádi országgal együtt tehát a hétköznapi nyelven propagandának, a NATO szakmai körökben dezinformációs kampánynak, orosz szaknyelven pedig az úgynevezett „aktív intézkedések” közé tartozó orosz lépéssorozat célpontja. Nem véletlen, hogy elindult több közép-európai think-tank összefogásával egy Kremlinwatch (Kreml-figyelő), amely többek közt a közösségi médiában is elszaporodó orosz narratívákra hívja fel a figyelmet.
E narratívákat az orosz kommunikátorok a fenti célok elérése érdekében apró üzenetekre bontják le. Ezek szerepe, hogy bekerülve az európai és nemzeti médiába, bizonytalanságot és vitákat szüljenek olyan ügyekről, amelyekben egyébként az uniós egység veszélyeztetné az orosz pozíciókat. Az a siker az ő számukra, amikor a taxisofőrök már ezekről beszélgetnek az utasaikkal.
A berlini állítólagosan megerőszakolt lány esete példaértékű: csak az eset után több nap elteltével derült ki, hogy mennyire megtervezett akcióról volt szó, szépen lassan hullt le a lepel. Ezalatt tüntetéseket tartottak több német városban a szélsőjobboldal aktív közreműködésével – és orosz támogatással, beleértve a felháborodott helyi orosz közösségek spontán (vagy kevésbé spontán) reakcióit is. Nem létező oroszországi német szervezetek nem létező vezetői nyilatkoztak a legnézettebb orosz csatornáknak az incidensről. Napokig átvették a kezdeményezést és ez szinte elképesztő eredmény a közösségi média és 24 órás hírcsatornák világában. A migránsválságban úgy tűnik, amúgy is egyre aktívabb provokáló szerepet vesz fel Moszkva.
Ezeknek a narratíváknak még csak nem is az a fő üzenete, hogy megerőszakoltak-e a bevándorlók valakit vagy sem; hogy szállított-e Magyarország harckocsikat az ukránoknak vagy sem; hogy az ISIS-t támogatja-e Törökország vagy sem. A fő üzenet, amelyet ezek tudat alatt kalapálnak az elért közönség agyába, hogy
Azért nehéz kiszűrni ezeket az üzeneteket, mert eközben természetesen számtalan vitánk lehet a németekkel, jogosan fintorognak sokan az amerikaiak által támogatott TTIP szabadkereskedelmi egyezményen és az unió sem egy diadalmenet – de hogy is lenne az a mostani döntéshozatali struktúrájával? Az orosz érdek mégis érvényesül akkor, amikor
Így nemcsak elveszik az energia a jó cél elől, hanem egyből egy kontraproduktív magatartási útra is terelik az áldozatokat, amely megint csak újabb konfliktusokhoz vezet, amelyeket újfent nem akarnak majd megoldani. Ördögi kör. További sajátossága az orosz információs hadviselésnek, hogy nincs pozitív agendája. Nem egy olyan, nagyjából egységes ideológiai vonal mentén működik, mint anno a szovjet propaganda:
Ebbe pedig – eltérően a pozitív üzenetet közvetíteni kívánó propagandától, amelynek koherensnek kell lennie – tökéletesen belefér, hogy adott esetben egymással is ellentétes narratívákat használnak. Nem számít, ha ellentmondanak egymásnak az üzenetek, hiszen csak annál nagyobb a zavar, annál nagyobb „zajban” kellene a Nyugat üzeneteinek megtalálnia a maga közönségét. Ugyanez a logika magyarázza, hogy Moszkva miért támogat szélsőbaloldali és szélsőjobboldali szervezeteket is: a lényeg nem az ideológiai összhang, hanem „mindössze” annyi, hogy az adott szervezet, párt, mozgalom vagy Facebook-oldal legyen Nyugat- és Amerika-ellenes.
Az nem valószínű, hogy a Kreml propagandája ellen brüsszeli propagandával érdemes harcolni. Ez több okból is lehetetlen és nem is célravezető. Demokratikus társadalmakban az aktív véleményformálóknak és újságolvasóknak kell felkészülniük. Ez lassabb folyamat, de sokkal hatékonyabb lesz hosszútávon.
Ezt az olvasói közreműködést segítik a hivatalos szervek. Így például a NATO eldöntötte, hogy a korábbi gyakorlatához képest sokkal előbb kiad olyan légifotókat, amelyek tényszerűen szoktak orosz állításokat megcáfolni. Uniós task force-ot állítottak fel, tényellenőrző oldalt indítanak, heti áttekintést közölnek. A NATO Rigában egy külön központot működtet arra, hogy az európai területen zajló propagandákkal foglalkozzon, legyen az orosz vagy a radikális iszlámhoz köthető.
Elkerülhetetlen, hogy minden uniós polgárnak szép lassan magának is el kell fogadni, hogy az üzeneteket dekódolni szükséges, és ez igényel egy minimális világpolitikai helyzetismeretet. A kockázat nemcsak a saját transzatlanti érdekeink érvényesítésének ellehetetlenülése. Ugyanolyan veszélyes lehet, ha az oroszok kezéből kicsúszik az agent provocateur-ök irányítása, mint az az ukrán „felkelők” esetén többször megtörtént.
Ezt az információs háborút vívjuk évek óta. Az fog győzni, aki nem a másik által kijelölt céltáblákra és gumicsontokra lövöldözik, hanem a gyökerénél kezeli e problémát és tartósan elveszi a teret, kezdeményezést a másik fél elől.