Kevés olyan puccs van a történelemben, amit a hatalomban lévők közül olyan magas posztokon szerveztek volna meg, mint a Szovjetunió végjátékaként elhíresült augusztusi puccsot. A Rendkívüli Helyzet Állami Bizottsága (GKCSP) alig három napig tartó próbálkozása azonban csak meggyorsította a Szovjetunió széthullását, és végleg a hatalomba emelte a megalakuló Oroszország elnökét, Borisz Jelcint. Mihail Gorbacsov lett a megmentett áldozat – hogy mit tudott valójában az előkészületekről, az kérdés –, de hatalmát már csak távozásának előkészítésére használhatta fel.
A Hattyúk tavával indított augusztus 1991. augusztus 19. reggelén a szovjet állami rádió és televízió. Majd nem sokkal később szenvtelen hangon beolvasták a Rendkívüli Helyzet Állami Bizottságának (GKCSP) közleményét, amely szerint egészségügyi problémái miatt Mihail Szergejevics Gorbacsov – aki ekkor a Krímben nyaralt – nem tudja ellátni államfői feladatait, ezért azok átszállnak helyettesére, Gennagyij Janajevre.
A GKCSP fél évre rendkívüli állapotot hirdetett, „indokolt esetben” kijárási tilalom bevezetésével. Betiltotta a tüntetéseket, sztrájkot, bármiféle tömegmegmozdulást és mindazon szervezetek, alakuló pártok működését amelyek „ellentétesek a Szovjetunió alkotmányával”. Az 1977-es alkotmány az SZKP-n kívül minden párt létét tiltotta, de az 1990-es módosítás ezt már lehetővé tette.
A puccs három nap alatt elbukott, pedig az összeesküvők összetétele alapján sikerülnie kellett volna. A GKCSP-ben benne volt:
De támogatta őket a Szovjetunió Legfelső Tanácsának elnöke, a szárazföldi haderők főparancsnoka – egyben a védelmi miniszter helyettese –, a KGB őrezredének vezetője, de még a krími Foroszon lévő állami rezidencián Gorbacsov személyi védelméért felelős parancsnok is.
Mivel Gorbacsov a Krímen volt szabadságon könnyedén elvágták a külvilágtól: reggel négytől a foroszi rezidenciát is elzárta a KGB szevasztopoli ezrede, lezárták a közeli repülőteret is, ahol az elnök gépe állt.
A GKCSP-nek ereje is bőven volt a puccshoz, természetesen a már említett állami tévén és rádión túl: a KGB különleges egysége, a rendőrség különleges egysége és a 18 ezer fős Dzerzsinszkij hadosztály, a tulai légideszantos hadosztály, a tamanyi és a kantyemirovi gépesített hadosztály. Dmitrij Jazov védelmi miniszter négyezer katonát és 362 tankot rendelt a fővárosba.
A tankönyvek szerint tehát minden együtt volt a sikerhez. A védelmi miniszter értesítette a katonai körzetek haderőinek parancsnokait, felszólítva őket a katonai objektumok fokozott őrzésére és szükség esetén a rend fenntartása érdekében a beavatkozásra, amelyre vonatkozóan időben értesítést kapnak.
Mégis, valójában azonban már az első nap eldőlt a puccs sorsa. A tüntetések tilalmát már reggel 9-kor felülírta az élet. Tiltakozók gyülekeztek a lezárt Vörös tértől néhány száz méterre, egy órával később már Borisz Jelcin – aki májusban lett Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság első embere, lényegében a tagköztársaság elnöke – alkotmányellenesnek minősítette a puccsot, sztrájkra szólított fel és kivonult a parlament székházát – a jelenleg kormányépületként működő Fehér Házat – gyűrűbe záró katonákhoz.
Ekkor történt a puccsal szembeni ellenállás ikonikus pillanata, amikor Jelcin a részben átállt tamanyi hadosztály egyik tankjára felállt és felszólalt Gorbacsov és a demokrácia védelmében.
„A körbezárás is furcsa volt. Az egyik sugárút felől teljesen szabad volt a bejárás” – mondta egy akkoriban tisztként szolgáló katona. Ő maga épp szabadságon volt, és a rendkívüli helyzet ellenére nem is rendelték állomáshelyére. „Számunkra nem tűnt tragédiának a Szovjetunió esetleges megszűnése. Inkább azt éreztük, hogy a puccsistákkal újra leereszkedik a vasfüggöny, Jelcin pedig a szabadságot képviseli” – idézte fel a katona. „Ő volt a garancia a nyitásra, a Nyugattal való barátságra, egy új világra, amihez képest már Gorbacsov is csak egy nehezen kiszámítható apparatcsiknak tűnt”.
A tüntetők nem tartottak a katonáktól. A beszámolók szerint sok civil a néhány hónappal korábban megnyílt első szovjet McDonald's-ból szerzett hamburgereket osztogatott köztük.
Ne felejtsük el, az az időszak a totális áruhiány, a jegyrendszer, a termelés leállásának a gazdaság teljes összeomlásának időszaka – és igen, az akkor is alapvető bevételt jelentő kőolaj és földgáz alacsony árának időszaka. A Nyugat iránti bizalom ma már elképzelhetetlen magasságokban járt, a szovjet rendszer felszámolása a kapitalizmus meghonosítása maximális társadalmi támogatottságot élvezett. Ezek alól az érzések alól a kirendelt katonák, rendőrök sem vonhatták ki magukat.
Az első nap ütközet nélkül telt el. A GKCSP nem adott utasítást a parlament megrohamozására és Jelcin elfogására sem. A puccsisták ezt azzal magyarázzák, hogy nem akartak vérontást. Valójában, szerencsére, gyávák és határozatlanok voltak, nem érezték a kezükben a hatalmat ahhoz, hogy keményen lépni merjenek.
Az 1985-ben az SZKP főtitkárává lett Gorbacsov a Szovjetunió megreformálását tűzte ki célul. A "peresztrojka" (átépítés) szót – illetve az abból képzett igét – Gorbacsov 1985 májusában mondta egy beszédében, persze akkor a fennálló rend kiigazítását, nem pedig teljes lebontását jelentette.
1990-re azonban a keményvonalasok számára nyilvánvalóvá vált, hogy Gorbacsovval a Szovjetunió megszűnése felé haladnak, persze a pártfőtitkár – aki 1990-től az újonnan létrehozott elnöki poszton is állt – sosem mondta ki, hogy a Szovjetunió megszűnését akarná. De 1990-ben mindhárom balti állam kimondta a függetlenségét – amit persze Moszkva nem ismerhetett el –, és Jelcinről is sejthető volt, hogy a jövőt az önálló Oroszország megalakításában látja.
A puccsistáknak abban igazuk volt, hogy a Szovjetunió megőrzésére csak hatalomátvétellel lehet esélyük. 1991 márciusában volt ugyan egy népszavazás a megreformálandó Szovjetunió megőrzéséről – a lakosság 60 százaléka támogatta, bár a balti államok és Grúzia, Örményország és Moldova többsége elutasította –, de ekkor már készült az új, megállapodás tervezete a Független Államok Szövetségéről (SZSZG). A már előzetesen aláírt szöveg végleges verziója 1991. augusztus 15-én jelent meg a Pravdában. De Gorbacsov már augusztus 3-án – szabadságának kezdete előtt egy nappal – már bejelentette, hogy az aláírásra augusztus 20-án kerül sor. A független, egyenrangú országok közösségének létrehozásáról szóló megállapodás kimondta volna, hogy ezzel megszűntnek tekintik a Szovjetuniót. Augusztusban a 15-ből kilenc szovjet tagköztársaság volt kész az aláírásra. Az a hat nem, amely már márciusban is a Szovjetunió megőrzése ellen szavazott.
A puccs tehát a 24. óra végén akarta megakadályozni a Szovjetunió megszűnését.
Az, hogy egy puccs alatt katonákat vetnek be, megpróbálják elzárni a kormányzati központokat, rendkívüli állapotot hirdetnek, nyilván elmaradhatatlan része minden forgatókönyvnek. Az már kevésbé, hogy a puccsisták teljes vezérkara közös, nemzetközi sajtótájékoztatót tart az első napon, pláne nem úgy, hogy saját közleményük felolvasása, a puccs megindoklása után még az újságírók kérdéseire is válaszolnak. Márpedig Moszkvában ez történt az első nap késő délutánján, amivel talán a világ legtranszparensebb hatalomátvételi kísérleteként vonulhatott a történelembe a Szovjetunió egyetlen puccsa.
Ha puccs volt egyáltalán. Legalábbis igazi hatalomátvételkor ritkán mondanak olyat, amilyet a GKCSP vezetője mondott a kamerák előtt.
„Gorbacsov pihen és lábadozik a Krímben. Az elmúlt években nagyon elfáradt, idő kell, hogy egészsége helyreálljon.
Reméljük, hogy gyógyulása után visszatér posztjára és tovább mehetünk azon az úton, amelyet Mihail Szergejevics Gorbacsov 1985-ben megkezdett.”
Hogy gyógyulását kívánja a leváltott vezetőnek az nem furcsa, eljátszhatja az aggódást a legádázabb ellenfél is. De hogy a puccsal leváltandó vezető visszatéréséről és az általa megkezdett politikai-gazdasági irány folytatásáról beszéljen a puccsisták vezetője, az már nehezen értelmezhető.
Ma már az értelmezések között van az a lehetőség, is, hogy Gorbacsov nagyon is tudott a készülő puccsról, sőt nem is ellenezte azt. Siker esetén melléállt volna – ezt a lehetőséget jelzi Janajev nyilatkozata is –, a bukással pedig hagyta volna veszni a puccsistákat. Eszerint az értelmezés szerint a puccsal Gorbacsov célja az lett volna, hogy eltakarítsa az útból a fejére nőtt Jelcint.
Az SZKP Központi Bizottságának Politikai Bizottságában helyet foglaló Jurij Prokofjev szerint Gorbacsov maga állította össze a GKCSP-t, még 1991 márciusában. Prokofjev maga is ott volt, Gorbacsov hívására. Akkoriban zajlottak az ország életét végképp megbénító bányásztüntetések, a rendkívüli helyzet bevezetésének ötlete ezért merült fel Gorbacsovban. A GKCSP tagjai kidolgozták a rendkívüli helyzet bevezetésének menetrendjét. A határozatot áprilisban el is fogadták. Igaz, addigra Gorbacsov már úgy gondolta, a helyzet javult, a rendkívüli helyzet bevezetése nem aktuális. Krími elutazása előtt azonban ismét szót ejtett arról, hogy a vezetés felkészült minden helyzetre, beleértve a rendkívüli helyzet esetleges bevezetését is.
Nem egyértelmű az sem, mikor szakították meg a telefonos összeköttetését az elnöknek. Gorbacsov szerint ez már 18-án megtörtént, más elmondásokból viszont úgy tűnik, 19-én is beszélt telefonon Janajevvel. 21-én már biztosan nem működtek a telefonok a foroszi elnöki rezidencián. 20-án, amikor már látszott a GKCSP bukása, Gorbacsov videóüzenetet küldött, amelyet sikerült is eljuttatnia Moszkvába. Az elnök a nép átverésének, alkotmányellenesnek nevezte Janajevék akcióját.
De a moszkvai ellentüntetések és a tagköztársaságok vezetőinek ellenzése hamar világossá tette a GKCSP tarthatatlan helyzetét. Több katonai körzetben megtagadták, hogy a GKCSP utasítására Moszkvába jöjjenek, ennek a már a fővárosban lévőkön kívül a kantyemirovi hadosztály tett eleget. Augusztus 20-án azonban mégis történt civil áldozatokhoz vezető összecsapás. Hárman haltak meg, amikor a belvárosi körút egyik pontján a tamanyi páncélosok a parlamentet védő Jelcin-pártiak barikádjába ütköztek.
Az áttöréskor ketten lövésektől, egy férfi pedig a páncélos alatt lelte halálát. Később a katonákat bűncselekmény hiányában felmentették, az áldozatok pedig posztumusz állami kitüntetést kaptak – bizarr módon a Szovjetunió Hősei lettek.
Az első nap estéjén már több ezer ember állt Jelcin mellett a parlament épületénél, tüntetés volt a Vörös tér közelében, és felépültek a barikádok. Másnap délben kétszázezres Jelcint támogató tömeg gyűlt össze a parlamentnél. Állítólag ekkor a GKCSP az épület megrohamozásáról döntött – ez vezethetett az éjszakai, három halálos áldozattal járó összecsapáshoz, bár nem egyértelmű, hogy valóban a parlament megrohamozására készültek a puccsisták.
21-én a GKCSP delegációja érkezett Foroszra. Gorbacsov végül fogadja Krjucskovékat, akikkel együtt repül vissza Moszkvába. Eközben az orosz legfőbb ügyészség már rendelkezett a GKCSP tagjainak letartóztatásáról.
Augusztus 22-én, amikor már kivonták a katonákat Moszkvából, megérkezett a foroszi fogságból kiszabadult Gorbacsov.
A puccs bukása után Gorbacsov ugyan erkölcsi győztesként került ki, elvégre Jelcin is kiállt mellette, ez azonban már nem volt elég arra, hogy megmentse a Szovjetuniót vagy annak bármilyen formáját, amelyet vezethetne.
Gorbacsov meglepetésére Jelcin az SZKP betiltását javasolta, azon az alapon, hogy a párt támogatta a GKCSP-t. Jelcin ezt már csak azért is könnyedén megtehette, mert miután az orosz tagköztársaság legfelső tanácsának elnöke – kvázi államfője – lett, lemondott a párttagságáról.
Az SZSZG-ről szóló szerződés lekerült a napirendről, a tagországok sorban jelentették be kiválásukat a Szovjetunióból. Szeptember 6-án Moszkva hivatalosan is elismerte a balti államok kiválását.
December 8-án Jelcin, a belarusz kormányfő, Sztanyiszlav Suskevics és az ukrán elnök, Leonyid Kravcsuk aláírták a belovezsszki megállapodást a Független Államok Közösségének létrehozásáról és így a Szovjetunió megszűnéséről. Mellesleg ez volt az a pillanat, amiről az oroszok úgy tartják, rendezni lehetett volna a Krím helyzetét, és az ukrán függetlenségért cserébe visszakérni az 1954-ben átadott területet. Kravcsuk úgy emlékszik vissza, hogy Jelcin ezt valóban felvetette, ám végül abban maradtak, hogy a FÁK berkein belül a kérdést később rendezik.
A belovezsszki megállapodást az orosz parlament is jóváhagyta, így Gorbacsovnak nem maradt más hátra, mint tudomásul véve a Szovjetunió végét, lemondani.
Gorbacsov 2010-ben azt nyilatkozta: élete célja volt a kommunizmus felszámolása, de a Szovjetuniót meg akarta menteni. Még az "CCCP" rövidítést is, csak a szocialistát szuverénre váltotta volna fel.
De mi lett a GKCSP tagjaival? Janajevet még augusztus 22-én letartóztatták, a többieket augusztus 23-án. Kivéve a belügyminisztert, Borisz Pugót, aki feleségével együtt főbe lőtte magát.
1993 januárjáig, nagyjából másfél évig voltak előzetes letartóztatásban. A per 1993 áprilisában kezdődött, de még befejezése előtt, 1994 februárjában a vádlottak amnesztiát kaptak. Ezt – mivel közvetve a bűncselekmény beismerését jelentette – elutasította a szárazföldi erők parancsnoka, Valentyin Varennyikov. Igaza volt: 1994 augusztusában, az egyetlen ítéletben, amelyet a GKCSP ügyében a bíróság hozott, bűncselekmény hiányában felmentették.
Eközben, 1993 novemberében mellesleg lezajlott az új Oroszország történetének meghatározó összecsapása, amikor az elnökkel szembeszegülő parlamentet Jelcin fegyverrel oszlatta fel. Ugyanazt a parlamenti épületet lövette, amelyet két évvel korábban ő maga védett a puccsistáktól. A Jelcin "brumaire 18-ájának" nevezett esemény után billent végleg az elnöki szék felé a hatalom, egy új alkotmánnyal alátámasztva. A vesztes ellenállók között volt Alekszandr Ruckoj és Ruszlan Hazbulatov, akik 1991-ben Jelcin mellett álltak a puccs idején. A GKCSP puccsistáival együtt az amnesztia rájuk, az 1993-as ellenállókra is vonatkozott, szintén a bírósági eljárás befejezése előtt.
Varennyikov később parlamenti képviselő lett, Jazov Putyintől kitüntetést kapott 80- születésnapjára. Krjucskov 2007-ben halt meg, állami temetést kapott. Putyin ugyan nem jelent meg, de a külső elhárítás (SZVR) és a KGB utódja, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) akkori vezetője igen.
Bár Oroszország a mai formájában nem létezne, ha a puccs sikerült volna – vagy véres harcokon keresztül jutott volna el az ország a Szovjetunió megszűnéséig – hivatalos állami ünnepség nincsen a puccs leverésének 25. évfordulójára.
Sőt, az eddig minden évben megtartott civil megemlékezésre – augusztus 20-án a három áldozat tiszteletére, az összecsapás helyszínén, 22-én az orosz trikolór felvonására – idén először nem adtak engedélyt a hatóságok, munkálatokra hivatkozva. "Jó években" még díszőrséget is kapott a zászlófelvonás, "rosszabbakban" csak nehezen kaptuk meg az engedélyt – írta az Echo Moszkvi oldalán Lev Ponomarjov, aki szerint az elutasítással a GKCSP mára kicsit mégis győzött.