Törökország és az Egyesült Államok kapcsolata a török vezetés elleni július 15-i puccskísérlet után mélyrepülésnek indult. Ugyan a mostani feszültségek évek óta jelen vannak a két ország viszonyában, de az államcsínykísérlet ezeket tovább súlyosbította, robbanásközeli állapotba hozva az amerikai-török kapcsolatokat. Az sem teljesen kizárt, hogy az évtizedekig szoros török-amerikai viszony akár átadhatja a helyét egy török-orosz együttműködésnek.
Nincs könnyű helyzetben tehát Joe Biden amerikai alelnök, amikor szerdán Törökországba látogat, hogy az ország vezetőivel tárgyalva elsimítsa a problémákat a Washington számára Szíria és a szélesebb Közel-Kelet szempontjából is kulcsfontosságú viszonyban.
A feszültségek mélyülésének egyik oka, hogy az ankarai vezetés a július 15-i, meghiúsított puccskísérletért az Egyesült Államokban önkéntes száműzetésben élő Fethullah Gülen muszlim hitszónokot és mozgalmát teszi felelőssé. Gülent iszlamista kijelentéseiért 1999-ben bíróság elé akarták állítani, ezért a hittudós az Egyesült Államokba emigrált és Pennsylvániában telepedett le. Gülen 2006-ban letelepedési engedélyt (ún. zöld kártyát) kapott Amerikában, amelynek megszerzésében információk szerint a CIA is szerepet játszott. (A CIA egyik korábbi vezetője, Graham E. Fuller saját szerepét nemrég nyilvánosan is elismerte egy cikkében.)
A Recep Tayyip Erdoğan államfő által vezetett politikai tábor és Gülen „Hizmet” (Szolgálat) nevű mozgalma 2013-ig szövetségesek voltak, de akkor hatalmi és pénzügyi viták miatt szakítottak. Ekkor kezdődött Erdoganék gülenisták elleni hadjárata, amelynek részét képezte Gülen kiadatásának követelése az Egyesült Államoktól. A török hatóságok azonban 2013 óta egyszer sem adtak át bizonyítékokkal alátámasztott kiadatási kérelmet amerikai partnereiknek.
A július 15-i puccskísérlet óta Gülen kiadatásának követelését a török vezetés kommunikációja középpontjába állította. Ezúttal a hivatalos nemzetközi jogi kiadatási kérelem átadása is megtörtént, de amerikai források szerint az átadott dokumentumok még mindig nem elégségesek a nemzetközi jogilag megalapozott kiadatáshoz.
A török nyilatkozatok azonban messzebb mennek a kiadatás követelésén: kétértelmű fogalmazásukkal lényegében gyakran az Egyesült Államokat teszik felelőssé a puccs kiterveléséért és támogatásáért. Török kormánypárti politikusok a nyilvánosságnak szánt megszólalásaikban láthatóan szándékosan igyekeznek Amerika-ellenes indulatokat kelteni, amellyel egyidejűleg kivívták amerikai partnereik rosszallását is. A török munkaügyi miniszter, Süleyman Soylu a puccs másnapján úgy fogalmazott: az Egyesült Államok áll az államcsínykísérlet mögött.
Egemen Bağış korábbi EU-miniszter, Erdoğan régi barátja és tanácsadója (aki maga ráadásul évekig az Egyesült Államokban élt) a Washington Postnak nyilatkozva arra figyelmeztetett,ha Amerika nem adja ki Gülent, kockáztatja szövetségese elvesztését.
Ezúttal maga Erdoğan elnök sürgette Washingtonnál Gülen kiadatását. Szavai szerint már egy évvel ezelőtt kérte Barack Obama elnöktől a hitszónok átadását, majd ezt a kérést most megismételte. „Más irányban mennek a dolgok az országunkban, és egy stratégiai partnernek nem kellene megnehezítenie szövetségese dolgát” – dörögte.
A két szövetséges közti feszültséget a felszíni nyilatkozatháború mögött egy mélyebb bizalmi válság is növelte, amely Törökország NATO-szövetségesi szerepét érinti. A puccs óta eltelt időszakban Törökország NATO-elkötelezettségét Nyugatról, a NATO Törökország melletti kiállását pedig török részről kérdőjelezik meg. Az amerikai vezetés érthetően kevésbé aggódik a politikusok rosszindulatú megjegyzései, mint a két ország kapcsolatának alapkövét jelentő biztonságpolitikai együttműködéssel kapcsolatos kétségek miatt. Törökország NATO-tagsága ennek a biztonságpolitika kooperációnak szerves részét képezi.
Az Egyesült Államok az Erdoğan vezetésével másfél évtizede hatalmon lévő Igazság és Fejlődés Pártjával kapcsolatban már eddig is stratégiai szempontok által vezérelt politikát folytatott: miközben Ankara (legkésőbb 2010 óta) fokozatos hatalomkoncentrációt és autoriter, iszlamista fordulatot hajt végre, Washington elsősorban arra törekszik, hogy Törökországgal, mint legfontosabb regionális szövetségesével töretlen legyen együttműködése a kaotikus állapotba került közel-keleti térség stabilizációjában.
Az amerikai vezetés ez utóbbi érdekében meglehetősen kesztyűs kézzel bánt a szabadságjogokat egyre inkább korlátozó, saját 2002-2007 közötti reformjait visszafordító, ellenfeleivel kíméletlenül leszámoló török kormányzattal. A washingtoni számítás azonban nem jött be:
és Törökország immár évek óta vonakodó szövetségese Amerikának és az atlanti szervezetnek. A puccskísérlet után a szövetség ezen, biztonságpolitikai pillére is gyors romlásnak indult.
A biztonságpolitikai együttműködés mostani válsága már az államcsíny éjszakáján megkezdődött. A problémák jelentős része az Incirlikben található török légitámaszpont körül csúcsosodott ki. Ez a bázis fontos az Egyesült Államok és a NATO Iszlám Állam (IS) ellen viselt háborújában, hiszen innen indítják légitámadásaikat a Szíriában (és Irakban) jelentős területek felett rendelkező terrorszervezet álláspontjai ellen.
Az ankarai kormányzat állításai szerint a puccskísérlet részeként Ankarába induló és ott a tömeget megfélemlítő F-16-os repülőgépek az Incirlikről indultak, és a támaszpont török parancsnoka és személyzetének nagy része is tevékenyen részt vett a puccsban. Erdoğanék néhány órán belül felfüggesztették a bázis áramellátását, amivel gyakorlatilag leállították az ISIS elleni légitámadásokat, vasárnap pedig letartóztatták a támaszpont török parancsnokát és számos tisztjét. (Az áramellátást néhány nap után visszakapcsolták.)
Az incirliki támaszpont még egy fontos okból került a puccskísérlet után azonnal a figyelem középpontjába: az Egyesült Államok a bázison tárol 50 nukleáris fegyvert (B-61-es bombákat), és az elmúlt hetekben sokan aggódtak az atomfegyverek biztonsága miatt. A Pentagon részéről akkor közvetetten megerősítették: a nukleáris hadieszközök továbbra is biztonságban vannak.
Nem ült el azonban az ezzel kapcsolatos félelem, mert az Euractiv augusztus 18-án felröppentette a hírt, hogy az amerikaiak Romániába telepítik át az Incirliken tárolt atomtölteteket. A hírt átvette számos nemzetközi orgánum, de amerikai szakértők a BalkanInsight és az American Interest hasábjain azt kacsának nevezték több okból is: egy ilyen lépés szembemenne a NATO Oroszország irányában vállalt kötelezettségeivel, Románia pedig nem rendelkezik a bombák tárolásához szükséges technikai kapacitással.
További feszültséget gerjesztett a két ország között, hogy az ankarai kormányzat nem csak az incirliki bázis török vezetését tette felelőssé a puccsért, hanem hamarosan elkezdték ugyanezzel gyanúba keverni John F. Campbell amerikai tábornokot, a NATO afganisztáni műveletének korábbi parancsnokát, akiről az Erdoğanék egyik szócsövének számító Yeni Şafak napilap azt állította: évek óta Incirlikben tartott titkos megbeszéléseken készítette elő a puccsot. Ezzel párhuzamosan a török elnök a nyilvánosság előtt zajló szócsatába keveredett Joseph Votel tábornokkal, az amerikai fegyveres erők közel-keleti parancsnokságának (az ún. Central Commandnak) a vezetőjével, mivel az amerikai főparancsnok szerint a Törökországgal az ISIS elleni harchoz elengedhetetlen együttműködés került veszélybe azáltal, hogy a puccsot követő tisztogatások érintették az incirliki műveleteken az amerikaiakkal együtt dolgozó török tisztek nagyobb részét.
Fontos hozzátenni mindehhez: a két ország között az IS elleni hadművelettel kapcsolatban sokkal régebbi és sokkal mélyebb a konfliktus, mint amely feszültségek a puccsal felszínre jöttek. Az Egyesült Államok stratégiája, hogy NATO-tagokból és térségbeli partnereiből álló koalíciója a szíriai rezsimmel szembenálló helyi fegyveres csoportokra támaszkodva szorítsa vissza az Iszlám Állam terjeszkedését. Ebben a koalícióban névleg Törökország is részt vesz, de Ankara megközelítése a szíriai válság kezdete óta jelentősen eltér az amerikaiakétól. A törökök fő célja Bassár el-Aszad szíriai elnök rezsimének megbuktatása volt, ennek érdekében
Tartottak terjeszkedésétől, de a regionális kurd fegyveres csoportokkal szembeni ellensúly megteremtéséhez segítették is az IS-t a háttérben (fegyverszállítmányok és a szervezethez csatlakozni kívánó ún. külföldi harcosok átengedése a határaikon, IS-harcosok ápolása török kórházakban), miközben Ankara volt a szír ellenzéki csoportok legnagyobb támogatója. A törökök azonban 2015-ben ráébredtek az IS fenyegetésének súlyosságára (nem utolsó sorban az IS által Törökországban elkövetett terrortámadások hatására), ezért leállították a háttérbeli támogatását. Azonban a katonai műveleteik továbbra is az IS-szel szemben komoly pozíciókat szerző, a PKK terrorszervezet helyi leágazásának számító szíriai kurd milíciát (YPG) támadták.
Visszatérve a puccs utáni biztonságpolitikai bizalmi válsághoz, ha az Incirlik körülötti villongás nem lett volna elég, augusztus 9-én robbant az újabb politikai bomba: Mustafa Zeki Uğurlu tábornok, aki Törökország kiküldöttje volt egy NATO-misszióban az amerikai Norfolkban, menekültstátuszért folyamodott az Egyesült Államokban, miután a török kormány a puccsot követő tisztogatásokban őt is berendelte posztjától.
A közelmúltban a NATO, mint szervezet is bekerült a török kormányzat támadásainak célkeresztjébe. Fikri Işık török védelmi miniszter augusztus 8-án úgy nyilatkozott: a NATO nem megfelelően reagált a július 15-i puccskísérletre, ezért önkritikát kellene gyakorolnia. Egy másik sérelemként említette, hogy a NATO tagjai nem nyitottak a török légvédelem megújításához szükséges technológia átadására,
Ezeket a gondolatokat visszhangozta Mevlüt Çavuşoğlu török külügyminiszter is augusztus 18-i nyilatkozatában, arról beszélt, hogy ha a NATO-partnerek húzódoznak a katonai technológiák átadásától és közös befektetések beindításától, Ankara Moszkvához fordulhat ezen a területen.
A védelmi és külügyi tárcavezetők szavai rávilágítanak a török-amerikai és török-NATO kapcsolatok aktuálisan legfontosabb kérdésére. Ha nem sikerül feloldani a fent vázolt számos feszültséggócot (Gülen kiadatása, a puccsal kapcsolatos vádaskodások, az incirliki légitámaszpont használata, az IS elleni műveletek, a menekültstátuszt kért török tábornok ügye, NATO-támogatás a török légvédelem megújításához), a török kormányzat végigviheti az évekkel ezelőtt elindított külpolitikai félfordulatot és fokozatosan Moszkvához közeledhet, teljes külpolitikai orientációváltást végrehajtva. (Fareed Zakaria amerikai elemző is említette, hogy ezt a két „illiberális” rezsim természetének hasonlósága is elősegíti.)
Azt, hogy ez nem csak blöff, hanem valódi alternatíva, nyilvánvalóvá tette Erdoğan államfő augusztus 9-i moszkvai látogatása, amelyen Vlagyimir Putyin elnökkel hivatalosan is „kibékültek” a törökök által 2015. novemberében lelőtt orosz vadászgép utáni fagyos hónapok után. A találkozó szimbolikus jellegét erősítette, hogy ez volt Erdoğan első külföldi utazása a puccs óta, és ő maga történelminek nevezte azt. A megbeszéléseken a két államfő Szíriával kapcsolatban is több kérdésben egyezségre jutott. A török elnök moszkvai látogatásának üzenete egyértelműen a Nyugatnak (Amerikának, a NATO-nak és az EU-nak) szól: ha ti nem működtök együtt velünk és nem veszitek figyelembe az érdekeinket, az oroszokkal fogunk kooperálni.
Joe Biden amerikai alelnök augusztus 24-én Törökországba látogat, hogy tárgyaljon Erdoğannal. A november 8-i amerikai elnökválasztás miatt már béna kacsának számító adminisztráció képviselőjeként Bidennek azonban nehéz dolga lesz, ha azt szeretné, hogy az ankarai vezetés komolyan vegye az esetlegesen teendő ígéreteit. Látogatásának egyértelmű célja azonban, hogy a válságba került amerikai-török kapcsolatokat kimozdítsa a jelenlegi mélypontról.
A szerző a Harvard Kennedy Schoolban Joseph Nye mellett dolgozott, jelenleg a Fletcher School of Law and Diplomacy doktorjelöltje Bostonban. Diplomataként Magyarország washingtoni és ankarai nagykövetségein szolgált, utóbbinak ideiglenes ügyvivője volt.