Állampárt nélküli pártállamában készül újabb győzelmére Alekszandr Lukasenko. A Belarusz Köztársaságot 22 éve vezető elnök helyzetét nem csak az ellenzék és a sajtó visszaszorítása, de az is erősíti, hogy az Oroszországgal Ukrajna miatt összekülönbözött Nyugat szemében felértékelődött Belarusz szerepe.
Nem az a kérdés, hogy elnökpárti lesz-e a parlament, csak az, mennyi lesz a „független” képviselő és hogy a többiek milyen pártnév alatt jutnak be a belarusz parlamentbe a vasárnapi választáson.
Az igazán fontos, meglepetést persze nem hozó voksolás már tavaly lezajlott: akkor az országot 1994 óta irányító Alekszandr Lukasenko saját prognózisának megfelelően 80 százalékkal megnyerte az elnökválasztást a hozzá lojális ellenjelöltekkel szemben.
A helyi parlament, amit most megválasztanak, azonban még egy olyan országhoz képest is furcsa, amelyet Európában vezető politikusok is neveztek már a kontinens utolsó diktatúrájának.
A Lukasenko elnökségének elején elfogadott új alkotmány alapján kétkamarás törvényhozásban ugyanis nincs kormánypárt. Sőt, igazából semmilyen nincsen, a jelenlegi alsóház 110 képviselőjéből 105 pártonkívüli, a maradék öt három pártból került ki, amelyek még mutatóban sem ellenzékiek, mindhárom nyíltan az elnököt támogatja.
Lukasenko már többször felvetette, hogy jó lenne pártot húzni a hatalmi vertikumra, de végül a Belaja Rusz (Fehér Rusz) nem lett a Vlagyimir Putyin-féle Egységes Oroszország helyi megfelelője, ehelyett maradt társadalmi szervezet. Arra viszont alkalmas, hogy jelölteknek nyújtson támogatást az induláshoz, mint ahogy az állami vállalatok és a szakszervezetek is. Hivatalosan ezer civil támogató aláírása is elég az indulás benyújtásához, amennyiben a központi választási bizottság jóváhagyja.
„Így nehezebb is rögtön rámondani, hogy az országban egypárti parlament van, látszólag egyenlő, önálló képviselők gyülekezetéről van szó” – adta meg a pártállam látszólagos hiányának magyarázatát Alekszandr Kornyenko. A Lengyelországban bejegyzett BelSat TV főszerkesztője szerint azonban a hatalom által megszűrt pártállami parlament mozgásterét jól mutatja, hogy a parlamenti képviselők három törvényjavaslatot nyújtottak be négy év alatt.
Az elfogadott több száz törvényjavaslatot a kormány vagy az elnöki adminisztráció kezdeményezte, amit a parlament kivétel nélkül meg is szavazott.
„Gazdaggá senkit sem tesz a képviselőség, de biztos egzisztenciát nyújt. Inkább kevésbé ambiciózus ejtőernyősök gyűjtőhelye, parkolópálya vagy hivatalnokok számára nyugdíj előtti levezetés a képviselői poszt, de ismerek olyan újságírót, aki három évre elvállalta, aztán visszament korábbi munkahelyére” – mondta az aktív ellenzéki szerepet még a peresztrojka idején kezdő Kornyenko, aki az előző évtizedben még maga is indult parlamenti posztért, ám a hivatalos eredmények alapján nem nyert.
Örökké kavarodás van a sajtóban a posztszovjet ország neve körül. A Fehéroroszország talán a leggyakoribb, elfogadott is, bár nem a legszerencsésebb: felesleges és nem is pontos fordítása Belarusznak, hiszen nem „Oroszország” (Rosszija), hanem a „rusz” állam nevét őrzi az első fele. Ettől függetlenül finnül, svédül, németül is használatos a „Fehéroroszország” pontos megfelelője. Ez nem meglepő, ugyanis a színes jelölés nyugatról jött: Fehér Rusz a Moszkvai Nagyfejedelemség fennhatósága alá tartozó területeket, Fekete Rusz a Litván Nagyfejedelemség és Lengyelország alá tartozó keleti szláv területeket jelölte német térképeken a 14. században, később innen került át az oroszba. (Galícia keleti előbb lengyel majd orosz fennhatóság alá tartozó részeit eközben „piros” jelzővel illették.)
Az ország budapesti nagykövetségénél „Belarusz Köztársaság” olvasható – Fehéroroszország nem –, az ország saját elnevezésének hivatalos rövidített formája Belarusz. (Ezt a két opciót adta meg Belarusz az ENSZ-ben is, amelynek történelmi okokból szovjet tagköztársaságként önálló alapító tagja volt – ahogyan Ukrajna is.)
Belorusszija is ismerősen csenghet: ez azonban az orosz és szovjet elnevezése a cári Oroszországhoz, majd a Szovjetunióhoz tartozó területnek. Ezt az elnevezést a független Belaruszra hivatalosan Oroszországban nem használják, az ugyanis a „neoszovjet” területi igények vagy egyszerűen a lekezelés jele volna. Magánbeszélgetésekben persze előfordulhat Belorusszija az oroszoknál semleges formaként is.
Lukasenko most sokkal kedvezőbb helyzetben van, mint 2012-ben. A tavalyi újraválasztását nem követte különösebb kritikus visszhang, és vélhetően ugyanígy lesz a parlamenti választással is, amelynek pedig első ránézésre is vannak vitatható elemei.
A legfontosabb, hogy a vasárnapi választások valójában már hétfőn elkezdődtek az előzetes szavazásokkal. Ez nem levelekben leadott szavazatokat jelent, hanem szavazást ugyanazokban szavazóhelyiségekben, amelyek vasárnap is nyitva lesznek.
Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) rendszeresen küld megfigyelőket a 9,4 milliós, 200 ezer négyzetkilométeres országba. Voltak a tavalyi elnökválasztáson és a legutóbbi parlamenti választáson is, amelyről megállapították, hogy nem volt átlátható sem a kampány, sem a választás. Ezúttal több mint 400 megfigyelőt küldenek.
Ők, ha vasárnap érkeznek, a voksok bő harmadáról lemaradnak, de van, hogy többről. Vannak olyan szavazókörök, ahol 44 százalék már az első napon leadta a szavazatát.
„Ez egy diákokkal teli vidéki körzet, ahol az iskola felszólította a hallgatókat, hogy menjenek szavazni. Aki nem akar kellemetlenséget a vizsgán vagy a kollégiumi hellyel, az jobb, ha szavaz” – mondta Kornyenko, megjegyezve, hogy ugyanez igaz a vállalati dolgozókra is. Ha a főnökség felszólít a részvételre, akkor a munkájukat féltve ennek mindenki eleget is tesz. Ezeknek a szavazatoknak a manipulálása technikailag a legegyszerűbb, bár a választási bizottságok összetétele alapján eleve nem ütköznek nagy nehézségbe.
„Már nincsenek kaotikus manipulációk, nem dobnak be látványosan az urnába kamuszavazatokat.
20 éve csiszolódik a választási eredmények kezelése a hatalom érdekeinek megfelelően és egyre tökéletesebb.
– mondta Kornyenko. A választási bizottságokban összesen egy százalék alatt vannak a valódi ellenzék képviselői. A megfigyelők sem láthatják a teljes folyamatot. „Együttműködő szereplőkkel a legegyszerűbb dolog a szavazási jegyzőkönyvek meghamisítása.”
Pedig a nem hivatalos felmérések szerint a lakosság fele inkább nem is voksolna, mert nem látja értelmét. A részvételi arány viszont fontos a rendszer legitimálására, a nagyarányú győzelem önmagában kevés.
Lukasenko számára a kezdetektől fontos volt a szovjetnosztalgia életbentartása. Az 1991-ben elfogadott új, fehér-piros-fehér zászló helyett a megválasztása utáni évben kis átalakításokkal visszahozta a szovjetköztársaság zászlaját és ismét hivatalossá tette a szovjet dizájnú címert is, kalászokkal, vörös csillaggal. Csak a napfelkelte fényében fürdő sarlót és kalapácsot az ország körvonalai váltották fel.
A himnusz is maradt a régi: a tagköztársasági himnuszt 1995-től szöveg nélkül használták, 2002-ben kapott szovjettelenített szöveget.
2010-ben látványos keménységgel lépett fel a rendszer az ellenzékkel szemben. A több tízezres tüntetés után ezrével hívta be az állambiztonsági szolgálat – ez Belaruszban ma is a KGB nevet viseli – a résztvevőket elbeszélgetésre. „Tele voltak a folyosók, bent meg monitoron egyenként mutatták a tüntetésen felvett arcképeket a berendelteknek. Mindenki érezhette, hogy elérik, ha kell, kiszúrják a legnagyobb tömegből is. Ez a félelem rányomta a bélyegét az ellenzéki szervezkedésekre, érthető, hogy sem megjelenéssel, főként nem pénzzel nem merik támogatni” – mondta Kornyenko.
Szerinte ezt a nyomást éreztetik a szavazásra való felszólítással, hogy mindenkinek világos legyen, a hatalom erős kézben van, a rendszer nem bomlik. Persze hivatalosan nincs kényszer, hiszen Lukasenko maga is elmondta, „nem kell az embereket a szavazóhelyiségekbe hajtani” – bár mi más indokolna egy ilyen kijelentést, ha nem épp a szavazók nagyon is létező presszionálása.
2006 után börtönbe került Lukasenko ellenfele, Alekszandr Kozulin, aki három évet kapott. 2010-ben Nyikolaj Sztatkevics már öt évre került börtönbe, Vlagyimir Nyekljajev a házi őrizet után két év felfüggesztettet kapott „felforgató tevékenységért”.
Az ellenzék elsúlytalanítása, a társadalmi passzivitás miatt a pártok is elbizonytalanodtak, hogyan is lépjenek fel Lukasenko rendszerével szemben. 2012-ben volt párt, amelyik megpróbálkozott a választások bojkottjával, ami éppúgy nem vezetett eredményre, mint a részvétel. Idén létrejött egy részleges koalíció három párt között, de a szintén ellenzéki Belarusz Szociáldemokrata Párt (BSZDP) külön indítja a jelöltjeit, ahogyan a Govori Pravdu (Mondj Igazat) mozgalom, is, mely utóbbit az ellenzékből sokan csak a Lukasenkóval kritikus erők megosztására létrehozott állami projektnek tartanak.
Apró gesztusokat tett az ellenzék felé Lukasenko: voltak apró ellenzéki akciók, megjelentek a pártok emblémái is a visszafogott választási kampány alatt. A bebörtönzötteket elnöki kegyelemmel kiengedték, igaz, Sztatkevics ettől még nem tudott indulni képviselői helyért, mert érvényben maradt a közügyektől való eltiltása. Most nem annyira a börtönnel, mint inkább pénzbírsággal operál a hatalom. Egy 100 ezer forintos bírság – ez kétszerese az átlagos havi bérnek – önmagában is elég riasztó ahhoz, hogy távol tartsa az politizálástól az aktívabbakat is.
Erre minden oka megvan, hiszen a gazdaság nem szárnyal, ellentétben az inflációval, ami világrekordokat döntött már 2011-ben is. A dollár hivatalos árfolyama 3000 belarusz rubelről 8500-re nőtt, ez 2015-ben 17 700-ra szaladt fel. Korlátozást vezettek be a pénzváltásra, az exportcégeket pedig bevételük 50 százalékának helyi rubelre való beváltására kötelezték.
A munkanélküliség ugyan 6 százalék, de növekszik. A fizetések és a nyugdíjak értéke csökken. A devizatartalék alig 5 milliárd dollár – Magyarországon, szintén csökkenő tendencia mellett 28 milliárd dollár –, és az olajár csökkenése miatt elesett attól a haszontól is, amit az olcsó orosz nyersolaj helyi feldolgozásával és exportjával nyert.
Lukasenko nem véletlenül vette át az ellenzéki Egyesült Polgár Párt (OGP) szlogenjét is egymillió új munkahely létrehozásáról. Az is szokatlan, hogy egyáltalán szájára vette egy ellenzéki párt nevét, amit legutóbbi elnöki beszédében is megtett. Retorikája a rend mellett a munkahelyek biztonsága köré épül, mém is lett a beszédéből, miszerint neki kell vetkőzni a munkának.
„Tűrjék fel az ingujjakat, vagy ahogyan az interneten viccelődnek, vetkőzzenek neki, és dolgozzanak” – mondta nyáron a mémre reagálva az elnök egy gépgyárban. „Akár vetkőznek, akár nem, holnaptól az én személyes ellenőrzésem alá kerülnek. Ki kell hozniuk magukból a legtöbbet” – adott leckét a gazdaság kézi vezérléséből az egykori kolhozelnökből lett államfő.
Lukasenkót nagyobb kompromisszumokra semmi sem kényszeríti, és ezt az orosz–ukrán konfliktusnak köszönheti. A Nyugat és Oroszország között felértékelődött a szerepe Belarusznak, ezért szinte eltűntek a kritikus nyugati hangok. Sőt, diplomáciai sikert is elkönyvelhetett Lukasenko azzal, hogy 2015 februárjában Minszkben találkozott az ukrán elnök, a német kancellár, a francia elnök és az orosz államfő, hogy és kötötték meg az ukrajnai fegyveres konfliktus rendezéséről szóló, azóta is döcögő, de többé-kevésbé békét hozó megállapodást.
Az elnézőbb hozzáállással Nyugaton azt remélik, Lukasenko nem fűzi szorosabbra a kapcsolatát Moszkvával. Belarusz ugyan államszövetségben áll Oroszországgal, és a Vámszövetségben is benne van, ám többször hangoztatta kifogásait az orosz félnek kedvező szabályokkal szemben, így Minszk és Moszkva viszonya amúgy sem felhőtlen.
Kornyenko szerint tévedés a rendszer finomodásában bízni, szerinte Lukasenko mindenképp csak ideiglenes kompromisszumokra lenne hajlandó. Ebbe azonban most az is belefért, hogy a műholdvevővel és neten fogható BelSat TV munkatársai is kaptak akkreditációt, két hónapra „kísérleti jelleggel”. Az is elképzelhető, hogy a választás után – amelyben ellenzéki párt aligha nyer mandátumot – lehetnek kisebb tüntetések, anélkül hogy a résztvevők börtönbe kerülnének.