Megrázó történettel szembesültünk, amikor meglátogattunk egy ISIS-alól nemrég felszabadított kisvárost, és egy női segélyszervezet ottani egységét. A Women Rehabilitation Organization egyik rendszeres látogatója úgy döntött, hogy megosztja velünk azt a sokkoló élményét, amiről eddig csak a szervezet két vezetőjével beszélt: hogyan becstelenítik meg nők ezreit az Iszlám Állam katonái.

"Zahának hívnak. Ki szeretnék kerülni a szégyenből. Mindenkinek joga van, hogy beszéljen ezekről az élményekről" – kezdte a beszélgetést a nő, miután a szervezet egyik vezetőjének társaságában magunkra zártuk a szoba ajtaját.

"Már a házasságom sem volt legális. Csak 13 voltam, amikor férjhez adtak" – folytatta, majd nem is rám, hanem segítőjére nézve váratlanul a történet közepébe vágott.

"A fiammal utaztunk az autónkkal. A fiam vezetett. Az egyik ellenőrzőpontnál az ISIS-es katona kiszállított, mert nem volt eltakarva a szemem. Kesztyűt viseltem, az egész testemet beborította a fekete ruha, de a szemem látszott. A fiamtól elvették a személyi igazolványát, majd elküldték. Nekem maradnom kellett.

Egy házba vezettek, amiről azt hittem, hogy börtön volt. Huszonhárom nő volt a szobában. Aztán felvittek a második emeletre, megvertek, és megerőszakoltak."

Csöndben ültünk egy ideig, a nő arcán egy izom sem rándult, szinte bocsánatkérően nézett maga elé, majd a mellette ülő, egyébként szintén előírásos kendőt viselő pszichológusnőre mosolygott. 

Hogyan becstelenítették meg a nőket az ISIS-harcosok?

Volt egy megerőszakoló szoba. Tele volt bugyival, arra emlékszem. Oda vittek fel. Salat al-Isha (az esti ima. a szerk.) után kezdett megerőszakolni egy katona. És hét órát csinálta. Hajnali háromig. Tablettát szedtek a férfiak, azért tartott ennyi ideig. Engem háromszor erőszakolt meg. Aztán vittek le. Az én bugyim is a szobában maradt, nem hoztam le, nem akartam már felvenni.

De aludni odalenn sem lehetett, akkora volt a jajveszékelés. Az egész ház sikítástól volt hangos, éjjel-nappal. Napokig hallgattuk fentről a sírást. Mindenféle nyelveken kiabáltak a nők, de leginkább jazidi nyelven. (A jazidi olyan kis vallás, amit a környék muszlimjai lenéznek, az ISIS pedig kegyetlenül üldözi követőit. A szerk.) A legtöbb nő jazidi volt, de arab nők is raboskodtak velem. Napi háromszor erőszakolták a nőket, nem csak este. Egész nap folyt ez, egész nap hallottuk a sírást.

Olyanokat vittek be ebbe a házba, akik megpróbáltak kiszökni az Iszlám Állam területéről, vagy akik vétettek valamelyik törvényük ellen. Esetleg a férjüket megölték, és utána az asszonyt elhurcolták.

A szexrabszolgaság tehát valamiféle büntetés volt? Léteztek büntetési tételek, hogy melyik vétségért mennyi időt kellett eltölteni ebben a házban?

A vétség csak alibi volt. A fiatal lányokat hosszan benntartották. Ha valamelyik ISIS-esnek az idősebb nő tetszett, akkor olyat vittek be. Engem ezért foghattak el. Aztán a jazidi lányokat el sem engedik, hurcolják őket magukkal, ha továbbállnak. Ezek az emberek nem igazi muszlimok. Nincs olyan törvény, ami engedné a nők megerőszakolását. Amit tesznek, az iszlám szerint bűn.

Hogy került ki a házból?

Két nappal később elengedtek. Visszaadták a fiam személyi igazolványát, és elmehettem.

Mit szólt a férje, a fia, amikor hazaért?

Örültek, hogy látnak. Ők azt hitték, hogy csak bebörtönöztek, vagy megvertek, és aztán elengedtek.

Nem mondta el nekik, min ment keresztül?

Nem. Itt senki nem mondja az ilyesmit, mert szégyen. A saját családja öli meg az embert, ha kiderül, hogy megerőszakolták. Ez a szokás. Úgyhogy senki nem is tudja, hogy mi folyt valójában ezen a helyen.

Az ISIS-területeken, vagy a környékén élők sem tudják, hogy mit csinálnak a dzsihadisták a nőkkel?

Azt köztudott, hogy a jazidi és keresztény nőket megerőszakolják. A ház, ahol korábban éltünk, egy ISIS-esek által elfoglalt épület mellett volt. Azért költöztünk el, mert ott jazidi nőket erőszakoltak, és nem tudtunk aludni a sikolyoktól, sírástól. Egész éjjel, egész nap hallottuk őket.

Arról viszont nem hallani, hogy arab nőkkel is ugyanezt teszik. Pedig sok arab nőt láttam benn. Több száz ilyen eset van. Sokukat felismertem aztán az utcán, sőt, ebben a centerben is. De úgy tesznek, mintha nem történt volna meg.

Ön elmondta azóta a családjának?

Én sem mondtam el. Itt beszéltem róla először, a segítőimnek. Másfél évig magamban tartottam, és közben minden nap azt terveztem, hogyan fogom megölni magam. Cukorbeteg lettem, és folyamatosan véreztem. Az segített, hogy végre el tudtam mondani, mi történt velem. Ő az őrangyalom.

A nő átölelte a mellette ülő pszichológust.

Ha egy napig nem jövök, akkor újra a halálon gondolkodom.

De hogy tud így élni a férje mellett? Hogyan számíthat a segítségére?

Nem számítok a segítségére. Nem szeretem a férjem, sosem szerettem. Kényszerrel adtak hozzá 13 évesen. Az anyám gyerekkoromban meghalt, az apám nevelt, aki aztán elvett egy másik nőt. Akkor a nagybátyám férjhez adott egy 30 éves férfihoz. Kényszerítettek. A férjem is megerőszakolt, emlékszem, a csontjaim hogy fájtak utána.

És ennek ellenére együtt maradtak?

Elfogadom a férjem, de sosem szerettem. Nem érzem magam kényelmesen mellette. A gyűrűt sem akartam viselni sosem.

Hogyan lehet így élni?

Lett négy gyerekünk. Őket neveltem. Irakban a nőknek nincs életük. Csak otthon ülnek, és nem csinálnak semmit. Hiába szabadították fel a városunkat, ez nem változik.

Riportunk az OSIFE újságírói ösztöndíjprogramjának támogatásával készült.