Donald Trump elnök szerint az Egyesült Államok “fegyverei csőre vannak töltve”, és “olyan dolgok fognak történni Észak-Koreával, amiket el sem tudnak képzelni”. Egész pontosan “tűzzel-vassal” fog nekimenni Washington Kim Dzsongun névleg kommunista rezsimjének, ha utóbbi nem vesz vissza az atomfegyverkezésből. Phenjan erre reagálva kilátásba helyezte, hogy Guam mellett megrakétázza a tengert, amire James Mattis védelmi miniszter Trumpnál valamivel egyértelműbben fogalmazott: hét eleji nyilatkozata szerint háború lehet Észak-Korea rakoncátlankodásából.

Amint a fentiek is jelzik, az utóbbi hetekben mind Washingtonban, mind Phenjanban sokéves csúcsra járatták a háborús odamondogatást. Persze a lelke mélyén valójában senki nem akar háborút a Koreai-félszigeten, vagy legalábbis az alapvető racionalitás azt diktálná, hogy senkinek sem áll érdekében egy konfliktus. Főleg pont most, amikor amúgy is van épp elég baja az összes érintettnek, Kínától kezdve Dél-Koreán át Amerikáig.

Viszont a jelenlegi feszült helyzetben ettől még nem nulla az esélye annak, hogy valaki mégis elsüti a ravaszt, főleg hogy a felek láthatóan nem értik meg egymást és nem bíznak a másikban. A kölcsönös fenyegetőzés fokozza az amúgy is erős észak-koreai paranoiát, Észak-Korea reakciója pedig muníciót adhat a nemzetközi kapcsolatokban nem valami jártas, cserébe jó alacsony népszerűségű Trumpnak, hogy odacsapjon. 

Emiatt pedig nem elképzelhetetlen egy olyan helyzet, amikor Phenjan úgy érzi, valamit reagálnia kell. Amit pedig Trump, miután szabadszájú fenyegetőzésével felfokozta a feszültségeket, simán túlreagálhat. Egy ilyesfajta, adok-kapok jellegű lépésekkel való eszkaláció még mindig messze nem a legvalószínűbb forgatókönyv, de benne van a pakliban. Kérdés persze, hogy mi történne ebben az esetben, mik a lehetséges forgatókönyvei egy eldurvuló koreai konfliktusnak. Az alábbiakban ezt próbáltuk röviden összeszedni.

Nem őrültek, de nem meggyőzhetők

A külvilág szemében nagyjából az a sztereotip kép él Észak-Koreáról, hogy egy eszement, kiszámíthatatlan, atomfegyverkező, veszélyes diktatúra, amivel jó lenne valamit kezdeni most már. 

1. Az észak-koreai rezsim viszont nem teljesen őrült: a hidegháború vége óta attól tartanak, hogy az Egyesült Államok egyszer majd jön, és megpróbálja elpusztítani őket, pont ezért atomfegyverkeznek, hogy megvédjék magukat. Kis és szegény országként máshogy nem tudná biztosítani a rezsim, hogy ne packázzanak velük.
2. Phenjan cserébe azt is tudja, hogy ha elkezdene atomrakétákat lövöldözni (amire ki tudja, hogy valóban képesek-e), akkor rögtön eltörölnék őket a Föld színéről, szóval annyira nem érné meg a dolog. Az atomfegyver életbiztosításként kell Kim Dzsongunéknak, nem azért, hogy használják, ez ugyanis öngyilkosság lenne személyesen az ő, illetve az egész rezsim részéről.
3. Viszont ettől még a külvilág jogosan aggódik amiatt, hogy a világ legsötétebb diktatúrája nagy hatótávolságú rakétákkal lövöldözik és atomfegyvereket fejleszt. Különösen hogy az észak-koreai rezsim stabilitása örök talány, és egy esetleges belső konfliktus során még a mostaniaknál is rosszabb kezekbe kerülhetnek ezek a fegyverek.
4. Ugyanakkor az utóbbi szűk harminc év alatt nagyjából kiderült, hogy diplomáciailag szinte semmit nem lehet kezdeni Phenjannal. A különböző tárgyalási kísérletek nem vezettek eredményre, odacsapni viszont senki nem akart.
5. Az ország atomfegyverkezését eközben tucatnyi nemzetközi szankcióval sem sikerült megállítani.

Bár a legutóbbi ENSZ-szankciók Észak-Korea két legfontosabb bevételi forrását, a nyersanyag- és munkaerőexportot célozzák, korábban sok hasonló lépés sem ért sikert. Egyrészt mert Phenjan egyetlen főtámogatója, Kína bár megszavazza és megígéri, mégsem nagyon szeret érvényt szerezni ezeknek (ennek okairól később). Ugyan minden egyes új szankciós körnél elmondják, hogy Peking most már tényleg a jó oldalra állt, erről mindig elég gyorsan kiderül, hogy túlzott várakozás volt. Ezt jelzi, hogy az amerikaiak nemrég már a kínaiakat is elkezdték szankcionálni, amiért nem elég kemények Észak-Koreával.

Másrészt az észak-koreai rezsim valójában eleve egy bűnszervezetként vesz részt a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban, így a jogi szankciók hatása szükségszerűen korlátozott. Ahogy a maffia ellen sem túl hatékonyak a különböző büntetőtételek szigorításai, úgy a már eleve a feketepiacokon operáló Észak-Koreát is nehéz lenne törvényi lépésekkel megfogni.

Valami megváltozott

A fentiek miatt a hidegháború vége óta egy kényelmes tehetetlenség jellemezte Észak-Korea és a külvilág kapcsolatát: ment a fenyegetőzés és a szankciózás, de valójában nem történt semmi drámai, mert igazából olyan nagyon egyik fél sem akarta, hogy történjen.

Az eddigi módi nagyjából úgy nézett ki, hogy Észak-Korea kilőtt néhány rakétát, fenyegetőzött egy sort, amire az ENSZ szigorította a szankciókat, az illetékes amerikai tisztviselő pedig elmondta, hogy ejnye-bejnye. Korábban párszor le is ültek egymással, de semmire nem jutottak, amit meg kialkudtak, azt is felrúgták az észak-koreaiak. A külvilág alapállása ugyanis az, hogy Észak-Koreának le kell szerelnie atomfegyvereit, Észak-Korea alapállása pedig az, hogy az atom a fennmaradásuk egyetlen biztosítéka. Tehát a felek egyszerűen egymást kizáró célokat kergetnek.

Viszont eddig mindenkinek nagyon jól megfelelt a nagy semmittevés, mert hiába a folyamatos ficánkolás, Észak-Korea azért nem jelentett olyan nagy közvetlen fenyegetést. Emiatt pedig senkinek sem volt különösen sürgős a dolog. Ez a kellemes tehetetlenség azonban most két okból is megváltozhat.

1. Közel két és fél évtizeden át az észak-koreai atomfegyver egy távoli és elérhetetlen célnak tűnt. A közemúltig nagyjából mindenki szkeptikus volt azt illetően, hogy valaha lehet komoly atomfegyvere egy csóró és elszigetelt sztálinista diktatúrának. Mostanában úgy tűnik, hiába rendkívül nyögvenyelős az észak-koreai atomprogram fejlődése, a válasz mégis: igen. Mára nagyjából elfogadott nézetté vált a mértékadó nemzetközi körökben, hogy Phenjannak van atomfegyvere, van nagyobb hatótávolságú rakétája, és a kettőt akár még ötvözni is tudja, azaz (egyesek szerint) képes atomtöltetet rakni a rakétáira. Így tehát az eddig hipotetikus és lebecsült észak-koreai atomfenyegetés most már nagyon is reális kezd lenni.
2. Másfelől Donald Trump személyében egy, a hagyományos külpolitikai gondolkodástól merőben eltérő felfogású ember került az amerikai fegyveres erők élére. És Trump hiába hirdette a kampányban, hogy Amerika nem lesz többé a világ csendőre, és nem fog drága háborúkba bocsátkozni: népszerűsége jelenleg rendkívül alacsony, márpedig a népszerűtlen elnökök számára egy kis háborúzás mindig jól jön. Különösen, hogy érdekes módon az amerikai nép szívesen háborúzna Kim Dzsongunnal: míg a Közel-Kelettől már herótjuk van, felmérések szerint Észak-Korea elpusztítását a felük támogatná.

De még csak komolyabb belpolitikai összeesküvést sem kell feltételezni, egyszerűen Trump temperamentuma és az északi rezsim paranoiái is elég lehet egy kis adok-kapokhoz, ami rossz esetben háborúba torkollhat, ahogy azt Mattis is jelezte. Ha ugyanis Trump fenyegetése miatt az északi rezsim megpróbál erőt mutatni, arra Trump szintén erőt kell, hogy mutasson, ez pedig könnyen belesodorhatja őket egy ördögi körbe. 

A háborús forgatókönyv valahogy úgy kezdődne, hogy Trump fenyegetéseire válaszul Phenjan korábban bejelentett tervei szerint  megrakétázza az Egyesült Államokhoz tartozó Guamot, vagy Guam környékén a tengert . A kérdés, hogy ezt valóban meg merik-e lépni, illetve ha igen, hogy reagál erre Trump. A dolgot mindenesetre nem sietik el: először bejelentették, hogy kidolgozzák a támadás tervét, aztán hogy kidolgozták a tervet, amit átadtak Kim Dzsongunnak, aki majd dönt róla, de egyelőre az északi állami média szerint még morfondírozik a nagy vezér.Ebből is látszik, hogy az odamondogatás könnyű, de a tettek mezejére lépni kicsit bonyolultabb.

És hát eleve,

A jelen stádiumában tehát még messze nem éles a helyzet. Ám ha a szópárbaj folytatódik, akkor egy idő után Phenjan tényleg úgy érezheti, lépnie kell, mert különben nem fogják komolyan venni, hogy tényleg képes és hajlandó lövöldözni, ha szorongatják.

Nem kell atom a rettenetes pusztításhoz

Ez esetben az első kérdés, hogy lelőnék-e a négy északi rakétát (ennyit ígért Kim). Dél-Koreába az amerikaiak nemrég telepítettek úgynevezett THAAD rakétavédelmi rendszert, és Guamnak is van egy saját THAAD-ja. Emellett Japánnak is van egy további, az amerikaiaktól beszerzett rakétavédelmi rendszere, amit készültségbe is helyeztek. Plusz az amerikaiak a Csendes-ócánon Aegis rakétavédelmi rendszerrel felszerelt hadihajóikkal is elkaphatják Kim csomagját.

A déli rendszer erre nem lenne képes, de a japánok vélhetően nagyon szívesen lelőnék a rakétát. Az ő környékükön az utóbbi időben úgyis elég sokat lődözött Kim Dzsongun figyelemfelkeltés céljából. A japán vezetés pedig nemrég pont erre hivatkozva engedélyezte a hadseregre vonatkozó korlátok lazítását és a kollektív önvédelem gyakorlását (azaz az Egyesült Államok védelmében való részvételt). A japán miniszterelnök történetesen éppen Trumphoz hasonlóan nagyon alacsony népszerűségnek örvend egy korrupciós botrány miatt, ezért akár jól is jöhet egy ki8s balhé. Azonban az is igaz, hogy arrafelé a lakosság kevésbé szereti a háborús riogatást, szóval nem biztos, hogy ez jó stratégia lenne.

Az északi rakétakilövés után a pozitív forgatókönyv szerint a helyzet nagyjából visszatérhetne a szokott kerékvágásba, Észak-Korea fenyeget, Trump visszaszól, Észak-Korea kilő egy-két rakétát, stb. A negatív forgatókönyv szerint Trump visszalő, amire Kim Dzsongun visszalő, és indulhat a csetepaté. 

Ugyanakkor ebben az esetben sem borítékolható még, hogy elmennek a falig. Egy nagyobb háborús mozgósítás az Egyesült Államok részéről elég hosszú időt venne igénybe, míg Phenjan a határ közelében sorakozó tüzérségével relatíve rövid idő alatt porrá bombázhatná a 25 milliós szöuli agglomeráció egy jelentős részét. Még ha egy megelőző légicsapás-sorozattal ki is iktatnák az észak-koreai erők nagy részét, a dél-koreai főváros egyszerűen túl közel fekszik ahhoz a határhoz, hogy teljesen meg tudják védeni. Ahogy vélhetően Japánig és a Japánban lévő amerikai bázisokig is elérne egy-két rakéta, mielőtt lefegyvereznék a Kim-rezsimet.

Ehhez jönne még az 1,2 millió főt számláló észak-koreai hadsereg offenzívája. Bár az északi csapatok rettenetesen rosszul felszereltek, és a sima közkatonák nagy része maga is éhezik, azért egy egymilliós sereg akkor is képes komoly pusztítást végezni, ha nem mint elitkommandósokból áll. Különösen, hogy csak a különeges erők létszáma 200 ezer fő. Azt nem tudni, hogy Kimék rakétafenyegetése mennyire súlyos, sok a sikeres, de sok a sikertelen tesztjük is. De még atomrakétát sem kellene kilőniük, teljesen primitív fegyverekkel is nagyon komoly károkat okozzanak Dél-Koreában és a környéken. A különböző amerikai szimulációk minimum 200 ezer, maximum 8 millió halottal számolnak egy koreai háború esetére.

A katasztrofális következmények miatt tehát Amerikának semmiképp sem érné meg háborút indítania, kérdés persze, hogy Trumpot ez mennyire érdekli. A másik lehetőség, hogy Kim Dzsongun vinné el a falig a dolgot, és kilőne egy atomrakétát Amerikára, Szöulra vagy Japánra. Ezt azonban vélhetően csak akkor lépné meg, ha végveszélyben érezné magát, az pedig Trumpon múlik, hogy mennyire szorítja sarokba a phenjani rezsimet.

Alapból tehát mindkét fél abban lenne érdekelt, hogy még ha lövöldöznek is, ne túl hevesen. Viszont ha már eljutottak a lövöldözésig, ki tudja, hol állnának meg, ismerve Trump és Kim temperamentumát. 

Kína nem akarja

Azt nyilván senki sem vitatja, hogy Észak-Korea katonai ereje összemérhetetlen az Egyesült Államokéval, tehát afelől nincs kétség, hogy Trump ha jelentős áldozatok árán is, de relatíve gyorsan el tudná törölni a Föld színéről Kim-rezsimet. Azonban a helyzet ennél jóval bonyolultabb: ehhez Dél-Koreának, Kínának, talán még az oroszoknak és japánoknak is lenne néhány szavuk. Az összeomló Észak-Korea sorsa pedig meglehetősen bonyolultan alakulna bármiféle konfliktus után.

Kína három okból is ellenérdekelt bármiféle háborúban.

1. Egyrészt egy nagy csetepaté nem nagyon tenne jót a kelet-ázsiai kereskedelemnek, márpedig Kína számára, különösen növekedésének lassulásával elég fontos a rendezett gazdasági kapcsolatok fenntartása. 
2. Másrészt Peking a mai napig fontos ütközőállamként tekint Észak-Koreára: Kínát nagyjából minden irányból nehezen áthatolható természeti akadályok veszik körül, kivéve a Korea-félszigetet, ahonnan relatíve egyszerűen le lehetne rohanni az országot. Bár nem tudni, jelenleg kinek lenne olyan kevés esze, hogy megpróbálná lerohanni Kínát, mindenesetre a történelem során volt pár példa rá, és emiatt Pekingben szeretik teljes biztonságban tudni magukat. Jelen helyzetben pedig biztosak lehetne benne, hogy abból az irányból nem érheti őket támadás.
3. Harmadrészt bármennyi baj is van Kim Dzsongunnal, nyilván annak sem örülnének az elvtársak, ha a két Korea egyesülne, és a szomszédban létrejönne egy nagy, fejlett és relatíve erős demokratikus ország, amely azért jóval közelebb áll az Egyesült Államokhoz, mint azt Pekingben szeretnék.

Ezért aztán

ahogy az már 1950-ben is kiderült. A bevonulásra pedig nemzetközi jogi felhatalmazása is van a Kínai Népi Felszabadító Hadseregnek, hiszen a két ország közti barátsági szerződésben explicite szerepel, hogy Kína megsegíti a Kim-rezsimet, ha megtámadnák. Ha az amerikaiak megindulnak délről, akkor a kínaiak rögtön jönnek északról, és ugyanott vagyunk, ahol az 1950-es években.

Persze az optimista forgatókönyv szerint a jelenlegi helyzet elég más, mint 1950-ben volt, és most a kínaiak és az amerikaiak remélhetőleg meg tudnának állapodni érdekeik kölcsönös tiszteletben tartásában, hogy egymással azért ne sodródjanak háborúba. (A pesszimista verzió, amit egyesek már felvetettek, a harmadik világháború, de azért jelenleg erről beszélni erős túlzás.) Az viszont biztos, hogy Kína nem akarna kimaradni a buliból, és emiatt még ha el is űzik Kiméket és lefejezik az észak-koreai rezsimet, korántsem biztos, hogy Észak-Korea megszűnne létezni. 

Koreának sem kell

Peking mindenesetre egyelőre próbálja nyugtatni mindkét felet, és így tesz Szöul is, hiszen nekik sem fűlik a foguk egy háborúra. Ennek a jelentős potenciális emberáldozat mellett az a másik oka, hogy

Egy konfliktus esetén Dél-Koreát érné messze a legnagyobb kár, cserébe utána övék lenne a teher és a felelősség, hogy kezdjenek valamit északi szomszédukkal. Ez mind gazdaságilag, mind társadalmilag rettentő nehéz lenne. 

Annak idején a német egyesítéskor bár nagyok voltak a gazdasági különbségek, és ezek egy része a mai napig megmaradt, azért az NDK nem a világ egyik legcsóróbb országa volt, ahol milliók haltak éhen, a normális életszínvonal elérésének egyetlen módja pedig a kvázi állami szervezettbűnözés volt. Jelenleg az egy főre eső észak-koreai GDP nagyjából a déli kettő százaléka, máshogy nézve a déli az északi 50-szerese. Az egyik ország a világ vezető technológiai hatalmai között van, a másikban a kukorica a legfőbb fizetőeszköz. Akkora a szakadék, amelyet nem lehet csak úgy hirtelen betemetni. Ezért gazdaságilag sokkal reálisabb egy, az Észak nyitásával kezdődő, hosszabb távú, békés egyesítés, még ha politikailag ezt nehéz is elképzelni jelenleg.

De társadalmilag is egy világ választja el őket egymástól, nem csak a 38 szélességi fok. Nehéz elképzelni, hogy lehetne hirtelen meggyőzni az észak-koreai társadalmat arról, hogy mostantól a déliekkel nagy testvériségben éljenek, amikor eddig egész életükben azt hallgatták, hogy a Dél a sátán, illetve a sátáni Amerika fasiszta pincsikutyája. Németország esetében legalább volt kontaktus a két oldal között a hidegháború alatt is, és nem voltak ennyire nyíltan ellenségesek egymással., főleg az 1980-as évekre. Persze vélhetően a függöny leomlása után Korában is sokan rájönnének, hogy eddig egy alternatív valóságban éltek, de az új valóság megszokása sem lenne egyszerű. Ezt bizonyítja az is, hogy az észak-koreai menekültek közül sokan nem tudnak beilleszkedni a hiperkapitalista és rettentő kompetitív déli társadalomba. 

Arról nem is beszélve, hogy bár hosszú ideje vizsgálják a kérdést a koreai kutatók, hiába vannak gazdasági vagy társadalmi integrációs terveik, ha a végén úgyis a politika dönt. A dél-koreai állam Észak-Korea-politikája pedig általában ötévente, az elnökválasztással mindig 180 fokos fordulatot vesz. Így meg azért kicsit nehéz lenne levezényelni bármiféle egyesítést.

Brutális menekülthullám

Dél-Korea tehát egyedül nem lenne képes kezelni a helyzetet, de Amerika és Kína ezt eleve nem is hagynák neki. Elképzelhető lenne valamiféle, ENSZ által vezérelt béketeremtési program, de azért elég mérsékelt az esély arra, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának sikerülne szépen, rendezetten és gyorsan megállapodnia arról, hogy pontosan mit és hogyan kellene tenni.

Miközben pedig a nagyhatalmak egymással marakodnának, a legvalószínűbb, hogy bármiféle konfliktus után hirtelen összeomlana az északi állam, és gyors megoldás híján

Ami már csak azért is problémás lenne, mert ott még Európánál is jóval kevésbé befogadók a messziről jöttekkel szemben, ami számos nemzetközi konfliktust szülne. Észak-Korea területén pedig egy nagyon hosszú és rendkívül költséges újjáépítési és béketeremtési- és fenntartási folyamat kezdődne, amelybe Szöul mellett Washington és Peking is beleavatkozna. Ami nagyjából ugyanarra hasonlítana, mint Németország vagy a Koreai-félsziget első megszállása a második világháború után, csak a határvonal kicsit északabbra tolódna.

Az sem világos, hogy ha Kimet és bandáját eltakarítanák, ki lépne a helyükbe: ki irányítaná Észak-Koreát? Míg a második világháború után megszállt országokban (Németország, Japán, és az akkori Korea) még úgy-ahogy találtak a megszállók egy számukra nagyjából szalonképes régi-új elitet, addig Észak-Koreában nehéz lenne ezt véghezvinni. Ha pedig a déliek vennék át a bábáskodást az északi állam fölött, az alapjaiban forgatná fel a koreai politikai életet, amit vélhetően senki sem akar arrafelé. 

Nem véletlen, hogy a háború útján való egyesítést Szöulban senki sem kezeli elfogadható opcióként. Emiatt pedig Dél-Korea bármiféle háborús tervről megpróbálja lebeszélni Washingtont. Úgy meg ugye eleve nehéz lenne háborút indítani, ha a dél-koreaiak nagyon nem akarják, bár Trumpból kitelik.

Megint csak Putyin járna jól

Ha valaki viszont biztosan örülne a koreai balhénak, az Vlagyimir Putyin. Az oroszok stratégiája az utóbbi években nagyjából annyi volt, hogy mindenhol próbálják keverni a szart, ahol egy kis borsot tudnak törni Washington és az EU orra alá, Magyarországtól kezdve Szírián át a kibertérig. Egy koreai háború pedig elég nagy szarkeverés lenne. Emellett az sem elhanyagolható szempont, hogy ha Észak-Korea megszűnne, vagy legalábbis átalakulna egy kicsit vállalhatóbb hellyé, sokkal könnyebb lenne orosz földgázt szállítani Kelet-Ázsiába.

Valószínűleg szintén szívesen részt venne egy konfliktusban Abe Sinzó japán miniszterelnök, aki hosszú ideje hangsúlyozza, hogy az észak-koreai (és kínai) veszély miatt Japánnak fel kell hagynia a második világháború óta tartó pacifizmusával, és ideje elkezdenie fegyverkezni. Viszont Japánban a lakosság ettől még erősen kitart a pacifista ideál mellett, és nyilván az esetlegesen ott landoló koreai rakéták sem erősítenék a botrányai miatt bukásközelbe került Abe politikai bázisát. Az esetleges egyesítéssel pedig megerősödne az a Korea, amelynek történelmi viszonya Japánnal elég problémás. Pont ezért a dél-koreaiak is igyekszenek minden téren jelezni Japánnak, hogy legyen szíves távol tartani magát a szituációtól.

Még ha Kim Dzsongunék nem is tudnának rakétákat kilőni az Egyesült Államok területére, akkor is jelentős katonai és -emberáldozatot, illetve egy bonyolult államújjáépítési folyamatot kapna a nyakába Washington. Amiben ugyebár Irakban és Afganisztánban nem igazán voltak sikeresek, pedig ott még a kínaiakkal sem kellett egyezkedni. Tehát Észak-Korea nem lenne kevésbé instabil, sőt.

Miközben még egy relatíve problémamentes egyesítés esetén sem feltétlenül járna jól Amerika, hiszen az egyesült Koreából vélhetően menniük kellene az amerikai csapatoknak, vagy legalábbis nagy részüknek (hiszen eleve azért vannak ott, hogy az Északtól védjék a Délt), miközben az új állam a jelenlegi Dél-Koreánál jóval közelebb kerülne Kínához politikailag és gazdaságilag is. (Gazdaságilag Dél-Korea már eleve nagyon erősebb függ Kínától, az Északról nem is beszélve.) 

Azaz ha Trump komolyan gondolja az izmozást, akkor végső soron csak saját országának tenne keresztbe egy meggondolatlan háborúval. Bár ez a nála egy fokkal megfontoltabb George W. Busht sem riasztotta el annak idején Irak lerohanásától.

(A cikk erősen támaszkodott Kim Szungham a Washington Quarterly folyóiratban megjelent, The Day After: ROK–U.S. Cooperation for Korean Unification című cikkére, illetve Bruce W. Bennettnek, a RAND nevű híres-hírhedt amerikai védelmi kutatócég munkatársának washingtoni kongresszusi meghallgatására.)