Időről időre akad egy ország, amelyik úgy tesz, mintha éppen rárontana a Nyugatra, és a világ első számú közellenségévé válik. Ezen államok vezetői hazájukban erőszakos, antidemokratikus rezsimeket működtetnek, eközben a legmodernebb technológiákat megvásárolva fegyverkeznek és acsarkodnak a világhatalmak felé. Eddig nem sokra jutottak vele.
Az állatvilágban léteznek veszélyes fegyverzettel, elsősorban mérgekkel is rendelkező állatok, amelyek szemmel láthatóan igyekeznek spórolni a harci arzenáljukkal.
A kobra próbálja nagyobbnak, félelmetesebbnek mutatni magát, kiereszti a nyakpajzsát, sziszeg, fenyeget, de valamiért mégsem szeretne támadni. Csak ijesztget. Nem akarja ugyanis elpazarolni a puskaporát.
A varangy inkább védekező helyzetben alkalmaz hasonló fenyegető taktikát. Ha közeledik az ellenség, ő is felfújja a testét, előre-hátra mozog, valahogy úgy hintázik, mintha éppen ugrani, támadni készülne.
A világpolitikában is sokszor felbukkan egy-egy agresszív vezető, aki amolyan disszonáns hangként szakít a pc-séggel, fenyeget, erőt mutat. Miért teszik ezt vajon? Mire jó ez a nagy fenekedés? Tényleg használnák, vagy csak fenyegetnek a fegyvereikkel? Mi lehet a világot fejlett rakétatechnológiájával, nukleáris programjával és próbalövéseivel megrémisztő Kim Dzsongun észak-koreai diktátor igazi motivációja? Mit tanult az elődeitől? Például más olyan államoktól, amelyek egy időben a globális „falu rosszai”, vagyis a nyugati világ első számú közellenségei voltak, részben azért, mert nukleáris fegyverkezésbe is kezdtek.
Először is nézzük meg, hogy mitől válik egy állam a világ első számú közellenségévé? Ahhoz, hogy egy vezető igazán félelmetes legyen a Nyugat szemében, több szempontnak kell egybeesnie.
Ha valaki pusztán egy népét nyúzó, kegyetlen diktátor, az még önmagában nem olyan ijesztő. De ha ehhez erős, nagy költségvetésű állami katonai programmal is rendelkezik, illetve nem szégyenlős akár külföldi állampolgárokkal szemben is durván fellépni, vagy akár más országokban is folytat akciókat, akkor azért már illik komolyan venni.
Ha a globális sebezhetőséget vizsgáljuk, akkor Kim Dzsongun rossz ébredése sokkal nagyobb kockázatnak tűnik, mint megannyi sejtben szervezkedő terrorista. Még akkor is, ha azért pontosan még mindig nem tudjuk, hogy mennyire is áll jól a katonai felkészültséggel.
Volt azonban az elmúlt évtizedben négy olyan állam, amely tényleg komolyan fenyegette a világot. Most éppen Észak-Korea, korábban Irak, Líbia és Irán. Látni fogjuk: Irak inkább csak szűkebb régiójában volt ronda agresszor, Líbia elsősorban a terrorizmus finanszírozásával, Irán pedig az Egyesült Államok és Izrael iránti gyűlöletével vívta ki ezt a kétes dicsőséget. De vajon miért költöttek annyit a fegyvereikre, és mire jutottak mindezzel?
Mielőtt az egyes esetekre rátérnénk, érdemes megfigyelni, hogy a világ legzártabb, legelszigeteltebb államai általában jól kijönnek egymással. Olyan ez, mint egy nemzetközi újfasiszta találkozó, ahol azok a magyarok, szlovákok, lengyelek vagy oroszok találkoznak, akik elvileg mindennél jobban utálják egymás népeit, de mégis szeretnek összejárni és együtt szkinhedkoncerteket hallgatni.
A „közellenségek” is jól megvannak egymással. Szaddám Huszein Irakja ugyan kivétel, ő Iránt és Líbiát is utálta. De a többiek kedvelik egymást. Meglepő volt, de Moammer Kadhafi, a pánarab világ nagy összefogója, az iraki–iráni háborúban mindvégig a perzsa Iránt támogatta, és nem az arab Irakot.
A szomszédos Kínával van ugyan messze a legélénkebb kereskedelmi kapcsolata, de Kína mellett Iránnal is sokat kereskedik Phenjan, és a két rezsimnek több látható katonai együttműködése is volt.
A világ főellenségei között elsőként Szaddám Huszein említhető, aki az elmúlt évtizedek egyik legagresszívebb diktátora volt. Ő mintapéldája annak, hogy mennyire rosszul lehet járni azzal, ha valaki regionálisan erősnek képzeli magát, és emiatt a legnagyobbakkal is ujjat húz. Ugyanakkor Huszein annyiban kilóg a sorból, hogy a szunnita diktátor hatása annyira azért nem volt globális, és mint később kiderült, a 70-es években indított nukleáris fegyverkezésben valójában sehol nem tartott. 1981-ben Izrael bombázta le egy reaktorjukat, 1991-ben, az öbölháború után az ENSZ tiltotta meg nekik a fejlesztést, majd folyamatosan ellenőrizték őket.
Huszein bűnei nehezen felsorolhatók. Hazájában mindenkivel leszámolt, akiben ellenfelet látott, elsősorban a síitákkal, a kurdokkal és a türkménekkel, de saját pártjának emblematikus vezetőivel vagy éppen nagy befolyású szunnita vallási vezetőkkel is. Barátjával, „Vegyész” Alival ideggázzal is fellépett a kurdok ellen, szomorú aktualitása a jelenlegi kurd helyzetnek, hogy az Iraki Kurdisztánban most hatalmon levő befolyásos Barzani klánra külön utazott, százszámra gyilkoltatta meg a család tagjait.
Nemzetközi hatása azonban inkább csak a szomszédokra korlátozódott. Iránt elsősorban azért támadta meg, mert amikor a szomszédos államban a síita forradalmi erők győztek a sah ellen, Huszein félt, hogy az iraki síiták is vérszemet kapnak. Az öbölháború során pedig az ellen a Kuvait ellen fordult, amely több tízmilliárd dollárral finanszírozta Szaddám háborúit. Kuvait legfőbb bűne az volt, hogy bár nagyon gazdag volt, csak nem akarta elengedni Irak adósságait.
Szaddam vesztét végül az okozta, hogy a 2001. szeptember 11-i, New York-i merényletek után George W. Bush és neokonzervatív hátországa Irakot is (miként Iránt és Észak-Koreát) a gonosz tengelyéhez sorolta, és azzal az indokkal, hogy veszélyes tömegpusztító fegyvereket gyárt és terrorizmust támogat, lerohanta.
Huszein annyira megrémült, hogy még az amerikai CBS Newsnak is interjút adott, de sorsát már nem kerülhette el. Hajtóvadászat indult ellene, családtagjait tűzharcban megölték, végül őt is elfogták. Rengeteg vádpontban találta őt bűnösnek a bíróság és 2006. szilvesztere előtt egy nappal kivégezték.
Líbia elsősorban azzal vívta ki a Nyugat haragját, hogy évtizedeken keresztül szakmányban támogatta a legkülönfélébb terrorista csoportokat. Utólag már tudjuk, hogy Tripoli nukleáris fegyverzete nem volt annyira komoly, ahogy végül a vegyi arzenáljukról is kiderült, hogy erősen limitált, de azért egy időben Kadhafi sok gondot okozott a világnak, és ahogy annyiszor, annyi diktatúra ellen, úgy Líbiával is először az Egyesült Államok keménykedett.
Hogyan lett Líbia közellenség? Moammer Kadhafi ezredes 1969-től 2011 közepéig vezette az országot. Őt annyiban túlzás az egész világ ellenségének nevezni, hogy Afrikában és az arab világban sokáig megbecsülték, de a nyugati világnak egy időben mégis ő volt a főellensége.
Líbiának az olaja révén viszonylag sok pénze volt. Amiből bizonyítottan, vagy csak gyaníthatóan rengeteg terrorista csoportot támogatott:
Líbia akkor sem szerzett jó pontokat, amikor lerohanta a szomszédos Csád területét, köze volt egy berlini robbantáshoz, Londonban pedig egy Kadhafi-ellenes demonstráció során kilőttek a követség ablakaiból, és egy rendőrnő az életét vesztette.
Nehéz pontosan megítélni, hogy Kadhafi mit szeretett volna elérni. Személyiségjegyei alapján volt benne valami kóros, nem elégedett meg a politikusok racionálisnak tartott céljaival, vagyis a hatalommal, a pénzzel, a területszerzéssel, a tárgyalási pozíció javításával, de ő amolyan filozófusi, vallási elemeket is belekevert az uralkodói létezésébe. A terror finanszírozásában is hittérítő, forradalmi elemek vezérelték, illetve persze az örökös gyűlölet az őt el nem fogadó vagy lenéző Nyugattal szemben.
Az Egyesült Államok elkezdett szankciókat bevezetni Kadhafi ellen, nem vett líbiai olajat. Európa azonban vonakodott, csak a Lockerbie-ügy után (líbiai merénylők Skócia fölött felrobbantottak egy utasszállító repülőgépet) lépett, de ezután az észak-afrikai ország már valóban gazdasági és politikai karanténba került.
talán a gazdasági nehézségei, az olajár csökkenése, illetve a szankciók sarkalták erre, esetleg megijedt attól, hogy látta, miként vadászta le az Egyesült Államok az iraki Szaddám Huszeint, mindenesetre nyitni és barátkozni próbált. Felhagyott a terroristák támogatásával, sőt egyre hangosabban ítélt el minden merényletet, még kártérítést is fizetett a Lockerbie-ügyért, sőt egy amerikai tévének interjút is adott.
Líbia a békülés során a jobb tárgyalási pozíció reményében felajánlotta fegyverkezési programjának nemzetközi ellenőrzését. Az Egyesült Államok azonban ekkor már nem vette komolyan Líbiát, vélhetően pontos titkosszolgálati információi voltak Kadhafi katonai erejéről. Franciaország azonban tárgyalt, és 2006-ban kötött egy megállapodást, aminek értelmében Líbia hozzájárult a vegyi fegyvereinek megsemmisítéséhez és a nukleáris programjának leállításához.
Kadhafi tehát próbálkozott, de a Nyugat valójában soha nem bocsátott meg neki, így amikor 2011-ben az arab tavasz első líbiai tüntetéseivel szemben Kadhafi keményen lépett fel, a Nyugat meglátta az esélyt a legyőzésére.
Előbb 2011 márciusában nyugati légi és tengeri támadás indult a líbiai kormányerők ellen, majd a hágai bíróság elfogatóparancsot is kiadott Kadhafi ellen.
A diktátor történetének vége elég csúfos lett, holttestét előbb közszemlére tették, majd ismeretlen helyre temették.
Ezért szokták mostanában az észak-koreai nukleáris helyzettel kapcsolatos elemzések úgy fogalmazni, hogy Kim Dzsongun biztosan tanult a líbiai történetből, és önként nem mond le a fegyvereiről, mert az a gyengeség jele és a bukás előszele lenne. Talán igaz, de nagyon fontos különbség a két történetben, hogy valójában Líbia sohasem állt olyan jól a nukleáris versenyben, mint Észak-Korea.
Ma már, az Iránnal megkötött, bár azóta is sokat bírált nukleáris egyezmény tükrében, a korábbi iráni atomhelyzet nem is tűnik olyan vészesnek. Pedig bajlódott azzal is az Egyesült Államok rendesen. A különös helyzet megértéséhez vissza kell ugrani Reza Pahlavi, az utolsó iráni sah uralkodásáig.
Irán látta el olajjal a zsidó államot, cserébe a sah sok izraeli fegyvert kapott, illetve olykor titkosszolgálati segítséget is az ellenzék, például a főpapok ellen. Furcsa paradoxon, hogy ha egyszer Irán beváltaná a fenyegetését, és katonai erővel törne Izrael ellen, akkor azt főleg izraeli fegyverekkel tehetné.
Amikor 1979-ben győzött az iszlám forradalom és a sah az Egyesült Államokba menekült, Iránban kitört az állami alapú USA- és Izrael-gyűlölet.
Iránban sem tűrik az ellenzék hőzöngéseit, a kritikus hangokat, de globális ellenség leginkább azért vált belőlük, mert az állami vezetők hivatalos politikájuknak tekintik Izrael elpusztítását. Mindez azért hangzott egy időben különösen vészjóslóan, mert az ország – Indiával és Pakisztánnal együtt – már a hetvenes években atomprogramba kezdett. Amikor a kétezres évek közepén
kezdett eszkalálódni a helyzet. Az amerikaiak még akkor is viszonylag sokat tudtak az irániakról, amikor a perzsa állam elkezdte korlátozni az atomellenőrök mozgását.
Irán sem az „észak-koreai” fenyegetőzős modellt követte, hanem mindvégig azt hangoztatta, hogy atomprogramja kizárólag békés célokat használ.
Valójában azonban tudatosan mutatta félelmetesnek magát. Ebben szerepet játszott az, hogy az iszlám világban kisebbségben levő síiták egyfajta állandó defenzívában élnek (iránt is lerohanta az akkor szunnita vezetésű Irak), illetve létezik egy állandó versenyfutás a muzulmán világ legfontosabb állama posztért a szunnita Szaúd-Arábia, a síita Irán és a szekuláris Törökország között. Érdekesség, hogy a legnépesebb muszlim ország, Indonézia nem rúg labdába ebben a vetélkedésben.
Visszatérve az iráni atomprogramhoz, az Egyesült Államok próbált amolyan vörös vonalakat húzni, azt mondta, hogy amennyiben az iráni Natanzban működő kísérleti atomlaborban az ott működő urándúsító centrifugák eljutnak egy adott százalékig, akkor fel kell lépni, és le kell bombázni azokat. Az Egyesült Államok mellett a nagy ellenség Izrael érezte magát fenyegetettnek.
Csakhogy a lebombázás nem lett volna olyan egyszerű, Irán nagy ország, és kellően szét volt telepítve a dúsító, a bánya, a rakétatechnológia, állítólag szinte teljesen egyszerre öt célpontot kellett volna lebombázni, illetve részben föld alatti bunkerek ellen is fel kellett volna lépni.
Végül erre nem került sor, mert egy nagyon hatásos kibertámadással semmisítették meg a centrifugákat. Állítólag egy propagandafelvétel is segítette az amerikai vagy izraeli hírszerzőket (sok homály fedi azért az egykori akciót), amelyből kiderült, hogy pontosan milyen irányítórendszer működteti a natanzi centrifugákat.
Erre aztán valakik kifejlesztettek egy vírust, amely egyszerre pörgette túl a centrifugákat, és közben egyszerre adott téves, normál jelzéseket is a központnak. Az akció sikeres lett, valamiképpen
Mahmúd Ahmadinezsád után a békülékenyebb Hasszán Rohani lett az elnök, aki előbb egyezkedni kezdett Barack Obama amerikai elnökkel, majd 2015 nyarán Bécsben meg is állapodott Irán és egy nemzetközi küldöttség. Irán vállalta, hogy visszafogja és csak békés célokra használja atomprogramját. Az ellenőrök újra felkereshetik az iráni atomlétesítményeket. A nagyhatalmak pedig vállalták, hogy fokozatosan feloldják az iszlám köztársaság elleni szankciókat. Sokan, elsősorban Izrael azóta is félelmének adtak hangot, hogy Irán mindezzel csak időt nyert.
Észak-Korea mindenben kimeríti a világ első számú közellenségének büszke címét. Mindenkivel ellenséges, nem tiszteli a külföldi állampolgárokat, amit több munkatáborba küldött amerikai után legutóbb a halálra kínzott egyetemista, Otto Warmbier ügye is bizonyított. Az észak-koreai hírszerzők bátran akcióznak külföldön is, lásd a Kuala Lumpur-i zsebkendős gyilkosságot, amikor méreggel végezték ki a diktátor féltestvérét, de az ukrán tévé most a koreai kémek egy ukrajnai akcióját is bemutatta. Mindezeknél sokkal lényegesebb nemzetközi attakként Észak-Korea nemrégiben átlőtt Japán felett egy rakétát is.
Kim Dzsongun stratégiája biztosan más, mint Líbiáé vagy Iráné volt. Kim Dzsongun nem enged be nemzetközi ellenőröket az országba, nem próbál úgy csinálni, mintha nem fegyverkezne, sőt, propagandafilmek segítségével igyekszik minél fejlettebbnek mutatni a haditechnikáját. Phenjanba aligha lenne könnyű pendrive-okat eljuttatni, annyira kevés a külföldi, ráadásul az informatika is fejletlen lehet.
Huszeint kivégezték, Kadhafit elég volt megbombázni, Irán ellen segített a vírus, azon viszont még törheti a fejét a világ, hogy Észak-Koreával mi a teendő. Bízhatunk Kim Dzsongun józanságában, de talán jobban reménykedhetünk abban, hogy a fenekedő kobra azért feszíti meg folyamatosan a nyakizmait, mert valójában ő is tudja, hogy még nincsen elegendő halálos mérge.
Borítókép: Ali Mohamadi.