Rakka 90 százalékát elvesztette, Homsz tartományban egy sivatagi katlanba szorult vissza, az iraki Hávidzsának egy hetet sem adnak.
A harcok fókuszában jelenleg az Iszlám Állam (IS) utolsó nagyobb szíriai erőssége, a polgárháború előtt 200 ezres lakosságával Szíria hetedik legnagyobb településének számító Deir ez-Zór áll. A várost még 2011-ben – miután egyértelművé vált, hogy a forradalom polgárháborúba csap át –, az Aszadhoz hű kormánycsapatok szállták meg. A harcok első éveiben más régiókhoz hasonlóan itt, a város nevét viselő területen is az volt a forgatókönyv, hogy az egymással is marakodó szír ellenzéki milíciák ellenőrizték a vidéki településeket, a kormány erői pedig próbálták tartani a katonai bázisokat, a közlekedési-igazgatási központokat és a gazdasági szempontból kulcsfontosságú olajkutakat.
2013 végétől a szír ellenzéket pár hónap alatt egész Kelet-Szíriából kisöpörte az Iszlám Állam, mely Deir ez-Zór tartomány 98 százalékát is elfoglalta. 2014-től folyamatos nyomást kezdtek helyezni a város helyőrségére is, de a település sok stratégiailag fontos részét (például a repteret) sikerült megtartaniuk Aszad erőinek. A harcok 2014 óta váltakozó intenzitással folytak, a nagy véráldozatok árán kicsikart minimális területszerzések, az ellentámadások és az ellen-ellentámadások sorozatából igen nehéz egységes történetet kiolvasni. Még arról sincsenek biztos adatok, hogy hány katona vett részt az ostromban, de néhány ezer főnél biztos nem voltak többen.
A küzdelmet meghatározta, hogy a szír kormánynak sosem volt elég erőforrása ahhoz, hogy a törzsterületeitől távoli helyőrségből ellenoffenzívát indítson, miközben gyilkos küzdelmeket vívott Aleppónál és Palmüránál. Az Iszlám Állam több offenzívával is próbálkozott, de a dzsihadisták rohamtüzérségével, az öngyilkos merénylőkkel megtámadott próbálkozásokat zömmel sikerült visszaverni. 2015-től azonban egyre fokozódott a nyomás, miután az IS tüzérsége elkezdte belőni a repteret, az Aszad-rezsim a helyőrség evakuálását is fontolóra vette. De az orosz és amerikai légicsapásoknak, a ledobott utánpótláscsomagoknak és persze a helyőrség ellenállásának köszönhetően sikerült tartani a bekerített városrészeket. Az Iszlám Állam elszántságát jelzi, hogy 2017 első felében – miközben dübörgött Moszul ostroma és a kurdok rakkai offenzívája – is lankadatlanul próbálkozott.
Csakhogy az idei évre több szempontból is radikálisan megváltozott a felállás. Szíriában Aleppó elfoglalása után a harcok intenzitása – részben annak köszönhetően, hogy a közvetlenül érdekelt felek belátták, hogy egyik oldal sem nyerhet – jelentősen csökkent, és általánosan érezhető az a törekvés, hogy az Iszlám Állam kiiktatásáig minden más konfliktust jegeltek. 2017 júliusában ezért a szír kormányhadsereg nagyszabású offenzívát inított az Eufrátesz és Palmüra közti térség megtisztítására. A támadáshoz a rezsim rendelkezésére álló legjobb egységeit – például a veterán 4. páncéloshadosztályt vagy a Tigris zászlóaljat – sorakoztatták fel, és a parancsnoki tisztséget is Aszad legjobb polgárháborús főtisztje, a szintén az alavita törzsből származó Suheil Szalman al-Hasszán vezérőrnagy kapta. Az orosz repülőkkel és iráni forradalmi gárdistákkal megrősített szír hadtestnek nem volt könnyű dolga, de szeptember elején áttörték az IS ostromgyűrűjét, elérték az Eufráteszt, a várostól keletre sikerült hídfőt verni, amit egy orosz műszaki alakulatok által épített hídon keresztül is el lehet már érni.
De mivel ez Szíria, ezért a történet nem úgy folytatódik, hogy a dzsihadistákat kiűzték, helyreállították a közrendet, a közszolgáltatásokat, stb., hanem úgy, hogy
Északról ugyanis szeptemberre Deir ez-Zór külvárosaihoz érkeztek a kurd ernyőszervezet, a Szíriai Demokratikus Erők (SDF) előőrsei, melyekhez több, korábban a szír ellenzékhez sorolt helyi arab milícia is csatlakozott. A kurdok a szíriai polgárháború egyik nagy nyertesének tűnnek (egyelőre), akik az egyetlen, a Nyugat szemében is vállalható helyi frakciónak számítanak. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok a török nyomás ellenére egyre szélesebb körű támogatást nyújtott előbb a kurd kantonok védelméhez, majd Rakka tartomány felszabadításához, és most Deir ez-Zór felé is katonai tanácsadókkal, kommandós-bevetésekkel és légicsapásokkal egyengette az utat.
Deir ez-Zórnál az orosz és amerikai katonák újrajátszhatták volna a torgaui kézfogót, ehelyett a két félnek titkos egyeztetésen kellett megtárgyalni, hogyan is kéne elkerülni a kellemetlen incidenseket. De még ez sem sikerült tökéletesen, mivel Aszad erői aknákkal, rakétákkal és légibombákkal is megálljt parancsoltak az iszlamistákra vadászó SDF-milíciáknak. Ráadásul ahhoz képest, milyen lendülettel érkeztek az anti-dzsihadista erők a város alá, senki nem igazán igyekszik elkezdeni magát az ostromot. Helyette az elmúlt napokban versenyfutás kezdődött a sivatagos-félsivatagos határövezet, a Badia több pontján, hogy a keskeny hadműveleti folyosókat befolyási övezetté kitágítsák ki.
Deir ez-Zór tartományban találhatók ugyanis Szíria leggazdagabb olaj- és gázmezői, illetve kulcsfontosságú kitermelőhelyek és vezetékek. Ezek ellenőrzése mind Aszad, mind az SDF bevételein nagyot lendítene, különösen, ha ambícióik mögött ott állnak a termelés és az értékesítés gyors megoldását ígérő orosz/amerikai energiavállalatok.
A két frakció a polgárháborúban eddig nem számított ellenségnek: az Aszad-rezsim 2012-ben – a török határ északkeleti részén fekvő Kamislit leszámítva – teljesen kivonult a kurd kantonokból. Azonban 2017-re a kurdok az Iszlám Állam elleni harcot nem csak saját függetlenségük megerősítésére használták fel, hanem arra is, hogy sok kallódó arab ellenzéki milíciát felszívva befolyási övezetüket messze kiterjesszék a kurd etnikai kantonokon túlra. Aszad kissé megkésve felkínálta a kurdoknak az autonómiát, melyet Damaszkusz kegyeként szinte biztos, hogy nem fognak elfogadni – és nemcsak azért, mert Bassár el-Aszad és apja is sokat sanyargatta a kurdokat, hanem azért, mert Szíriában senki nem bízik igazán a napi rendszerességgel tömeggyilkosságokkal és felekezeti/etnikai tisztogatásokkal operáló rezsimben.
Azt senki nem tudja, mihez is akar kezdeni nagyra nőtt befolyásával, arab szövetségeseivel és magával a kurd függetlenséggel az SDF, de azt is érdemes szem előtt tartani, hogy az Egyesült Államoknak a sok elbaltázott próbálkozás után szinte az ölébe hullott egy laikus elveket valló és harcedzett kliens – amivel csak annyi lehet a baj, hogy az USA török szövetségesei rettentően utálják. Ez a kliens ráadásul most azzal a rezsimmel konfrontálódik, ami az Egyesült Államok ellenségeinek listáján szorosan követi az Iszlám Államot. A térségben leginkább James Mattis hadügyminiszter és Herbert McMaster nemzetbiztonsági főtanácsadó által diktált amerikai külpolitika egyik prioritása a Közel-Kelet legnagyobb világi terroristájának számító Aszad, a mögötte álló – és Trump által főellenségnek kikiáltott – Irán, valamint Oroszország nyomulásának megfékezése. A Trump-kormányzat a Hán Sejkún-i vegyi támadás utáni válaszcsapással, illetve az amerikai szövetségeseket támadó szír gép lelövésével jelezte, hogy Obamáékkal szemben ők készek felvállalni a konfrontációt – nagy kérdés, hogy milyen mértékig.
Na de mi lesz így az Iszlám Állammal?
Államként semmi, mert már megbukott. Bukása soha nem volt kétséges (más kérdés, hogy a bukás fogalmát hogyan kell értelmezni egy apokaliptikus, a mártírhalált erénnyé emelő szekta esetében), állami funkciói és állami szintű erőforrásai már korábban megsemmisültek, szakértők már júniusban úgy számoltak, hogy a kalifátus 2014-es bevételeinek már csak 20 százalékát tudja előteremteni. Vezérkarának nagy részével drónok és kommandósok végeztek, nehézfegyverzete, járműparkja megsemmisült.
De ezek a fejlemények örömre nem, legfeljebb szolid elégedettségre adhatnak okot, hiszen a terrorállam előtt számtalan út áll, melyeken keresztül továbbörökítheti az egész Iszlám Állam eszméjét és a modern dzsihád történetében egyedülálló tapasztalatait.
A dzsihadista mozgalmak sikereinek egyik alapja az, hogy a szervezetek a legvéresebb tisztogatásokat is képesek túlélni. Az Iszlám Állam is az iraki al-Kaidából nőtt ki, melyről 2010 közepén a helyi amerikai csapatok főparancsnoka kijelentette, hogy vezetőinek, toborzóinak és pénzügyi háttérembereinek 80 százaléka vagy halott vagy börtönben ül, a szervezete pedig teljes egészében elvágták az al-Kaida pakisztáni főhadiszállásától. Az újabb meg újabb tarvágások azonban csak azt eredményezték, hogy kinőtt egy fiatalabb, erőszakosabb és alkalmazkodóképesebb vezetői generáció. A túlélő dzsihadistáknak nem jelent majd gondot, hogy meghúzzák magukat évtizedek óta használt anbari vagy ninivei búvöhelyeiken, és újból bázisterrorista bűnszövetkezetként keserítsék meg a helyi lakosság és a kormányzat (már ahol van) életét.
A kalifátusnak az iraki és szíriai nagy IS-ellenes sikerek, Moszul, Tel Afar, Rakka és most Deir ez-Zór után is maradtak még területei. De a szíriai enklávék – mondjuk Darában vagy Damaszkusz külterületein – sorsa nem egyértelmű. Még akár évekig megmaradhatnak, mivel szorosan beékelődtek a kormányhadsereg és az ellenzéki erők bonyolult frontvonalai és ellenőrzési övezetei közé be, ahol ügyes egyensúlyozással akár évekig is kihúzhatják.
Az Iszlám Államtól elszakadó/elmenekülő dzsihadisták számára ideológiai szempontból a legkézenfekvőbb opció az lehetne, hogy csatlakozzanak más dzsihadista szervezetekhez, például a Szíria Idlib tartományában igen erős pozíciókkal rendelkező – jelenleg épp egy Tahrir as-Sham nevű ernyőszervezet alatt tevékenykedő – an-Núszra Fronthoz, melyet eredetileg pont al-Bagdadi hozott létre a szíriai beszivárgás céljára. A dzsihadista egységfront kialakulását nehezíti, hogy az Iszlám Állam minden más hasonszőrű szervezettel összerúgta már a port, ezért elképesztő közutálatnak örvend.
A kalifátus bukásának egyik ijesztő mellékhatása a külföldi dzsihadisták tömeges hazatérése – erre már idén tavasszal is voltak jelek –, ami azt jelentheti, hogy
Ez nem is elsősorban Európában jelenthet problémát – kivéve akkor, ha a nagy gülentelenítésre rámegy a török elhárítás –, hanem azokban az országokban, ahol a rossz kormányzat vagy az anarchia szorgosan termeli ki a rendszertől totálisan elidegenedett, az erőszak tapasztalatára erőszakkal válaszoló potenciális dzsihadistákat. A kalifátus bukása könnyen a közép-ázsiai, a líbiai, a Sínai-félszigeti, a jemeni vagy a szub-szaharai dzsihadizmus megerősödést eredményezheti. A feltételek – ahogy többek között az ENSZ friss jelentése is megerősíti – ugyanúgy adottak, mint ahogy az Iszlám Állam felemelkedése idején adottak voltak Irakban vagy Szíriában.
De több biztonságpolitikai szakértő is arra figyelmeztetett, hogy az Iszlám Államra összpontosuló figyelem ahogy eddig, úgy a jövőben is más, hasonlóan veszélyes terrorszervezetekről vonja el a figyelmet – így például a szomáliai központtal tevékenykedő as-Sabáb vagy a Jemenben saját emirátust kiépítő al-Kaida.
Az európaiak számára az a legfontosabb kérdés, hogy a kalifátus bukása maga után vonja-e a terrorveszély csökkenését. A kérdésre pedig a válasz az, hogy
És nem is amiatt, hogy simán előfordulhat egy olyan támadás, melyet egy, a határőrizeten többször is átcsúszó levantei veterán hajt végre. Hanem inkább azért, mert az idei európai terrortámadások elkövetői közül már – a manchesteri robbantón kívül – senki nem részesült az IS-kiképzésben, a magányos farkasok online is el tudják sajátítani a bombakészítés egyszeregyét, ahhoz meg tényleg nem kell semmi extra tudás, hogy egy bolond keresztülhajtson a Ramblán hömpölygő tömegen. A lényeg az inspiráció, és ezen a téren a kilencéletű Abu Bakr al-Bagdadi tökéletes munkát végzett: az Iszlám Állam neve összefonódott az iszlám terrorizmussal, a kalifátus felívelése és bukása pedig olyan mártírtörténetté válhat, melyre a radikálisok ugyanúgy akarnak majd emlékezni, mint az összes korábbi – vélt és valós - sérelemre: bosszúval.