Miközben minden figyelem Donald Trumpra összpontosul, a Fehér Ház irányítását átvette egy veterán tábornokokból álló triumvirátus. Hogy ez jót vagy rosszat jelent a világnak? Ezt próbáltuk megfejteni a tábornokok kormányzásáról írt elemzések, illetve a Külügyi és Külgazdasági Intézet által szervezett kerekasztal-beszélgetés megállapításainak segítségével.
Sem Trump, sem a Republikánus Párt nem fordul valami jó formában a 2018-as képviselőházi és szenátusi választás évére: az elnök botrányról botrányra bukdácsol, ígéreteit képtelen teljesíteni, támogatottsága rettentően alacsony, frusztrációját az elnöki hivatalhoz méltatlan gyalázkodásokban vezeti le. Nem kíméli saját pártját sem, melynek azonban szintén nincs túl sok oka az elégedettségre. Ugyanis sorozatban csődölnek be az Obamacare lecserélésére indított törvényhozási kísérletek, a republikánusok másik közpolitikai prioritása, az adóreform pedig semmivel sem állítja egyszerűbb feladat elé a törvényhozókat, és semmivel sem tűnik népszerűbbnek az egészségbiztosítás fellazításánál. De egy dolgot mindenképp sikerült 2017 őszére elérni:
Ennek kulcsa az volt, hogy az elnök körül tülekedő tanácsadók és bennfentesek közül sikerült kiebrudalni Priebust és Spicert, a republikánus párt összekötőit, illetve a Steve Bannon-vonalon mozgó nacionalistákat (mondjuk Stephen Miller még mindig erős pozíciókkal rendelkezik), így azután már csak három, egymással egyelőre kiegyensúlyozott viszonyt ápoló érdekcsoport maradt:
Pozíciókat tekintve ez utóbbiak tűnnek a legerősebbnek, mivel ők foglalják el az elnöki hatalom gyakorlása szempontjából a három legfontosabb pozíciót.
James Mattis nyugalmazott tengerészgyalogos vezérezredes hadügyminiszterként nem egyszerűen a katonaságra felügyel, hanem az amerikai haderő globális elterpeszkedése miatt komoly diplomáciai feladatokat is ellát.
H. R. McMaster páncélostábornok lett a nemzetbiztonsági főtanácsadó – miután Trump első választása, a szintén tábornok Michael Flynn az oroszokkal való gyanús kapcsolatai miatt 24 nap alatt megbukott. McMaster lett Kissinger és Brzezinski utódjaként az az ember, aki az elnök elé terjeszti a legfontosabb kül- és biztonságpolitikai feladatokat, és a választási opcióit.
A belbiztonsági miniszterből a Fehér Ház kabinetfőnökévé avanzsált John F. Kelly szintén tengerészgyalogosként szerzett négy csillagot a váll-lapjára. Kabinetfőnökként ő az elnöki adminisztráció legfontosabb tagja. Ahogy arról korábban írtunk: pozíciójából adódóan
egy túsztárgyaló gyors helyzetfelismerésével, egy könyvtáros precizitásával, és egy komornyik visszafogott lojalitásával kell dolgoznia.
A kabinetfőnök mindig is kulcspozíció volt, ám Kelly felelőssége, ha lehet, még nagyobb, hiszen ő az egyetlen, aki kikapcsolhatja a hírfüggő főnöke tévéjét, kiveheti az asztalára tett sajtószemléből a Breitbart meg az Infowars álhíreit, és megválogathatja, ki előtt tartja zárva az Ovális Iroda ajtaját.
A katonai klikk negyedik tagjaként szokták emlegetni a szintén tengerészgyalogos Joseph Dunfordot, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnökét (azaz kb. az amerikai hadsereg főparancsnokát), de ő ugye nem a kormány tagja.
Ugrósdy Márton, a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója arra is felhívta a figyelmet, hogy a triumvirátus befolyását az a tényező is növeli, hogy Trump alatt gyorsan eljelentéktelenedett a külügyminisztérium, Rex Tillerson tárcájának költségvetését megnyirbálták, középvezetői karát hónapokig nem töltötték fel. Az amerikai külpolitikában így a tábornokokon kívül talán egyedül még Trump veje, Jared Kushner bír némi súllyal – ő a felelőse az izraeli–palesztin békéltetésnek is –, de ingatlanbefektetői hátteréből adódó inkompetenciája miatt tekintélye nem túl nagy.
A triumvirátus tagjai közti kapcsolat nem merül ki a közös kulturális-szociális háttérben: ugyanis mind a hárman vezényeltek csapatokat az első és a második öbölháborúban, McMaster és Mattis Afganisztánban is.
A tábornokok térnyerését többen az amerikai politika militarizálódásának csalhatatlan jeleként (vagy következményként) fogják fel, a vezető amerikai lapok – liberális és konzervatív oldalról egyaránt – egyaránt az impulzív Trump egyensúlyaként írják le kormányzati tevékenységüket, és méltatják a tábornokokat, hogy segítenek helyreállítani az elnöki kirohanások okozta károkat, és megőrzik az amerikai külpolitika stabilitását – tudván, hogy a stabilitás az, ami az Egyesült Államokkal legfontosabb globális érdeke. Hogy a politikát popkultúraként olvasók is értsék, miről van szó:
Hogyan is kell elképzelni ezt a kríziskezelést a gyakorlatban? Például úgy, hogy
Augusztusban a sajtóban el is terjedt egy állítólagos bajtársi megállapodás híre Mattis és Kelly között, ami arról szólt, hogy egyikük mindig rajta fogja tartani Trumpon a szemét. Az azóta kirobbant botrányokat elnézve azért ezt a fogadalmat nem sikerült maradéktalanul betartani.
Pedig a tábornokok triumvirátusa alapvetően nem is Trump, hanem inkább elődje ellenében kezdett politizálni. Ugyanis mindhármukat azért távolították el a 2010-es években parancsnoki beosztásukból, mert kritizálták az Obama-kormányzat egyes intézkedéseit: Mattis az Iránnal való tárgyalás ellen szólalt fel, Kelly az USA déli határvédelmét kritizálta, míg McMaster nem értett egyet a szerinte merev, afganisztáni csapatkivonási tervvel.
Wagner Péter biztonságpolitikai szakértő, a Károli Gáspár Református Egyetem adjunktusa szerint mindhárman – az amerikai vezérkar számos tagjával együtt – ellenezték az Obama-kormányzat hadsereg feletti kézi vezérlését, ami lelassította a döntéshozatalt, és rontott a csapatok harcképességén. Amióta a tábornokok vannak döntési pozícióban, a parancsnokok nagyobb döntési szabadságot kapnak a különleges egységek bevetésénél vagy a légitámadások elrendelésénél. Ezenkívül a politikai bonyodalmakkal kevesebbet törődve bátrabban fegyvereznek fel szövetséges milíciákat – például Törökország neheztelése ellenére a szíriai kurdokat –, a harctéri igényeknek megfelelő számban vetnek be katonákat.
És ha már Közel-Kelet: a tábornokok is úgy gondolták, hogy Obama nem vette elég komolyan az Aszad-rezsim és a mögötte álló Irán jelentette fenyegetést (ennek lényegéről itt olvashat), és eljátszotta az USA tekintélyét, amikor a 2013-as gútai vegyifegyer-támadás követően sem tartotta magát ígéretéhez, és nem kezdett katonai akcióba a szír kormány ellen. Ezért amikor Aszad idén újból átlépte a vörös vonalat, és Hán Sejkúnnál újból előkapart valahonnan egy kis ideggázt (az orosz garanciával elvileg már elszállított készletéből), akkor az USA azonnal odacsapott; mondjuk nem egy megrendítő ütéssel, inkább csak egy tekintélyteremtő tockossal – és a deir ez-zóri helyzetet elnézve lesz még alkalom erősebb fenyítésekre is.
A kormányzat katonákkal való feltöltése részben az elnök személyes vonzalmára vezethető vissza. Donald Trumpot ugyanis 13 éves korától kezdve apja négy éven át a New York-i katonai akadémiára járatta, és bár később sorozatban talált kibúvót a vietnami sorozás alól, megmaradt egyfajta nosztalgiával vegyes tisztelet az egyenruha iránt. John Kelly belbiztonsági miniszterré kinevezésnél az is nagy súllyal esett a latba, hogy 2010-ben Afganisztánban fia, Robert Kelly aknára lépett, és meghalt. Márpedig a New York Times értesülései szerint
Trump olyan embert akart a nemzetbiztonsági kérdésekről döntő csapatába, aki személyesen is át tudja érezni, milyen az, amikor amerikaiakat kell háborúba küldeni.
De azért a tábornokok kiválasztásban vastagon közrejátszottak a politikai szempontok is. Ahogy arra Wagner Péter rámutatott, a katonaság az egyik leginkább respektált társadalmi csoport, nem kis részben azért, mert szigorúan távol tartja magát a pártpolitikától. Amellett meg Trumpnak nem is nagyon volt honnan merítenie, hiszen a külpolitikával foglalkozó republikánusok szinte egytől egyig utálják Trumpot, és ellenszenvüknek a kampány alatt is rendszeresen hangot adtak.
Bár a tábornokok kormányzása bizonyos területeken tagadhatatlanul az amerikai külpolitika szigorodásával járt együtt, ennek ellenére túlzás lenne militarizálódásról beszélni. A főbb külpolitikai prioritásuk ugyanis nem sokban különbözik a korábbiaktól. Ráadásul a tábornoki triumvirátust őrült nagy hiba lenne závárzat-csattogtató bőrnyakúak klikkjeként elképzelni. Mind a hárman az amerikai haderő legjobb főtisztjei közé tartoznak – Mattist és McMastert pedig egyenesen generációjuk legjobbjainak tartják.
És kompetenciájukat nem elsősorban a kilőtt iraki páncélosok vagy a berobbantott tálib bunkererődök mutatják. Ugyanis ez a generáció saját szemével látta, milyen eredménytelenek a hagyományos katonai módszerek az afganisztáni vagy iraki gerillák ellen, tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy bizonyos konfliktusokat még csipesszel sem szabad megpiszkálni, nemhogy cirkálórakétákkal.
Különösen a Thuküdidészen és Marcus Aureliuson iskolázódott Mattis az, aki legendássá vált a katonai eszközök korlátainak tudatosításában. A hadügyminiszter már katonaként egy két lábon járó katonai példatárrá vált, de kemény beszólásain túl ő volt az, aki a 2003-as iraki háborúban kulturális képzéseket írt elő a hadosztályának, és körlevélben figyelmeztette tengerészgyalogosait:
Minden alkalom, amikor dühötöket vagy undorotokat mutatjátok a civileknek, egy újabb győzelem az al-Kaidának.
És sokszor idézték egyik szenátusi meghallgatásán a kardcsörgetőknek címzett figyelmeztetését:
Minden egyes dollárt, amit elvonnak a diplomáciától, azonnal oda is adhatják nekem, hogy lőszert vásároljak rajta.
McMaster pedig jelentős katonai szakírónak számít, aki – a katonai akadémiákon ma már alapirodalomnak számító könyvben – vezette le, hogyan járult hozzá a vietnami vereséghez az, hogy a vezérkar nem mert kiállni stratégiai kérdésekben a politikai szempontokat előtérbe toló Johnson elnökkel és McNamara hadügyminiszterrel szemben.
Kompetenciáik és eredményeik ellenére a magyar, illetve a külföldi szakértők több szempontból sem tartják egészségesnek azt hosszú távon, hogy egy katonai klikk fedi le a biztonságpolitika szempontjából fontos összes fontos döntési területet.
Ugrósdy Márton szerint félő, hogy az évtizedek alatt ugyanúgy begyakorolt gondolati sémák, a közös észjárás miatt bizonyos problémákat ugyanúgy és ugyanolyan módon lesznek képtelenek felfogni és megoldani, ezért lenne szerencsésebb, ha „friss, civil ötletek” is megjelennének a kormányzat legfelső szintjén.
Bár egy amerikai tábornoknak pályafutása során hozzá kell szoknia az állandó sajtószereplésekhez, félő, hogy a tábornokok vezetése alatt az amúgy is sok kritikával illetett nemzetbiztonsági szféra még zártabbá, még titokzatoskodóbbá, még átláthatatlanabbá válik. A titokzatoskodást a politikai logika is elősegíti, ugyanis ahogy azt Ugrósdy megjegyezte, Mattis már szinte menekül a sajtó elől, mivel a lapok imádják arról kérdezni, hogy saját kijelentései vagy intézkedései miért állnak ilyen gyakran szöges ellentétben főnöke kirohanásaival.
Jonathan Stevenson, Obama nemzetbiztonsági kabinetjének volt tagja arra hívja fel a figyelmet, hogy a katonák amellett, hogy általában nem rendelkeznek a nem katonai ügyekben olyan „éleslátással”, mint a polgári vezetők, ritkán tudják levetni évtizedes berögződéseiket, és ritkán merik nyíltan megkérdőjelezni a főparancsnok döntéseit. Stevenson szerint a tábornok által képviselt ellensúly modellje tetszetősnek tűnik, de valójában a katari vagy észak-koreai válságok kezelése mutatják, hogy a külpolitikai botrányok nem akarnak csitulni, McMaster nem tudta rávenni elnökét, hogy kerülje el a Putyinnal való négyszemközti megbeszélést a G20 csúcstalálkozóján, és ami a legfontosabb:
Borítókép: James Mattis Afganisztánban (2001.) fotó: AFP