Ha Donald Trump odacsap, akkor abból óriási baj lesz.
Ha nem csap oda, abból is.
Lényegében így foglalható össze az Egyesült Államok legújabb dilemmája Szíriával kapcsolatban. Márpedig nagyon úgy néz ki, hogy valamilyen katonai választ mindenképpen ad majd az Aszad-rezsim által elkövetett sokadik gáztámadásra. Hiszen ezt maga Trump jelentette be szenvedélyes tweetjében, és ha bejelentését nem követné tett, akkor azzal megismételné Obama sokat kritizált 2013-as kihátrálását ígérete mögül, miszerint a vegyifegyverek bevetése az a "vörös vonal", melyet senki nem léphet át anélkül, hogy ne kapjon a nyakába egy amerikai válaszcsapást.
Fehér házi értesülések szerint a fuldokló gyerekek látványa – a tavalyi hán sejkúni támadáshoz hasonlóan – mélyen megrázta az elnököt, ezért rohant ki nem csak az „állat” Aszad, hanem a diktátor fő patrónusa, a kormányzati szinten folytatott hidegháború ellenére Trump által nagyon szőrmentén kezelt Vlagyimir Putyin ellen is (akinek pár hete még telefonon gratulált a patyomkin-választáson elért győzelméhez):
Lehet, hogy neki is felelőssége van a gáztámadásban. És ha ez bebizonyosodik, annak rá nézve is kemény következményei lesznek.
Azt kevesen vitatják, hogy Bassár al-Aszad bőven megérdemelne a feje búbjára egy Tomahawk-cirkálórakétát. A diktátor ugyanis több civil haláláért tehető felelőssé a szíriai polgárháborúban, mint az Iszlám Állam, az al-Káida meg az összes többi frakció együttvéve. És bár polgárháborúról lévén szó, a "civil" igen képlékeny kategória, de megbízható szervezetek számos tömeggyilkosságot írnak Aszad számlájára.
Szíria és Oroszország persze cáfolja, hogy valóban a rezsim hajtotta volna végre az akciót. Fő érvük az, hogy semmi értelme vegyi fegyverrel támadni azokat a Damaszkuszhoz közeli ellenállási gócokat, melyek feladásáról zömmel már megegyeztek a védőikkel – melyeket elsősorban különböző árnyalatú iszlamista milíciák alkotnak. És a Szíriával kapcsolatban nagyon aktív orosz propagandaoldalak is azt terjesztik, hogy "false flag" műveletről volt szó, azaz a felkelők akarták egy saját embereik elleni támadással cselekvésre ösztökélni a nyugati hatalmakat. Csakhogy mégis több jel mutat arra, hogy a brutális támadásért valóban Aszad volt a felelős: Egyfelől egyre több részletet lehet tudni az akció körülményeiről, és ezek kizárják a felkelők fondorlatos ármányát. Másfelől pedig
Ezt a sztorit már sokszor próbálták beadni nekünk.
Azaz az összes olyan vegyi fegyveres támadásról, melyet Moszkva és Damaszkusz ugyanígy letagadott, az ellenzék vagy a nyugati titkosszolgálatok nyakába varrt, természettudományos szinten bizonyították be, hogy valóban a szír kormány volt a felelős (Oroszország egyébként azt is garantálta, hogy 2013 után az Aszad-rezsim összes vegyi fegyverétől megszabadult).
A kegyetlenség persze kívülről tényleg indokolatlannak tűnik, azonban az Aszad-rezsim állami terrorizmusát ismerve az eset egyáltalán nem rendkívüli. Főleg, ha nem a konvencionális háború szemüvegén keresztül nézzük a történteket:
A rezsim megmutatta a megmaradt ellenzéki enklávéknak, mi vár rájuk, ha Gútával végeztek.
De ennél többről is szó van: Putyin és Aszad tesztelni akarja Trumpot. Az elnök, de úgy általában, az egész kormányzat Szíria-politikája ugyanis nagyon homályos, többször az az érzése a küső szemlélőnek, hogy a különböző húzások egymásnak mondanak ellent, sőt, egymást gyengítik. Így például a kurd vezetésű progresszív Észak-szíriai Demokratikus Föderációt nagy erőkkel védik meg a damaszkuszi rezsimtől, de közben hagyják, hogy a törökök szép lassan elkezdjék felszámolja az északkelet-szíriai államalakulatot – Trump pont az újabb vegyifegyver-támadás előtt jelentette be, hogy kivonja az amerikai csapatokat Szíriából, amit az újabb fejlemények után persze gyorsan cáfolt is.
A bizonytalanság nem elsősorban az irakihoz hasonló emberéletben és anyagiakban mérve is iszonyú drága és iszonyú értelmetlen háborúban való bennragadástól, a George W. Bush-féle "demokráciaépítéstől" - némi joggal - iszonyodó Trump hibája. Viszont most más sem ő, sem pedig a vegyifegyver-támadás napján munkába lépett új nemzetbiztonsági főtanácsadója, a szuperhéja John Bolton nem spórolhatja meg a prioritásokról való döntést. Legelőször például azt:
Mennyi fájdalmat akar okozni Amerika Bassár el-Aszadnak?
Mert bár a hírekben mindenképpen jól fog mutatni egy "válaszcsapás" – tavaly meg is dobta pár százalékkal Trump támogatottságát -, azért egy előzetes figyelmeztetést követően, egy nem túl fontos kiürített repülőtérre kilőtt néhány tucat cirkálórakéta láttán (tavaly konkrétan ez történt) Aszad nem tűzi ki a fehér zászlót. Ha viszont az USA valóban egy olyan csapásban gondolkozik, ami valódi károkat okoz a damaszkuszi haderőnek, akkor az egy hosszabb légioffenzívával jár. És azzal, hogy elkerülhetetlen lesz az összeütközés Oroszországgal és Iránnal, melyek mára nagyjából olyan szinten épültek be a szíriai fegyveres erőkbe, mint Németország vagy Olaszország Francesco Francó csapataiba a spanyol polgárháború idején. Az oroszok ráadásul komoly fegyverrendszereket is állomásoztatnak Szíriában. A reptereken több századnyi vadászbombázó állomásozik, a légteret Sz-400-as légvédelmi ütegek ellenőrzik – melyek adott esetben az amerikai légierőre is fenyegetést jelenthetnek.
Szóval az USA-nak nagyon alaposan meg kell válogatnia a célpontjait, mert könnyen előfordulhat, hogy ha csak egy hangárt is elvét, akkor már nem Aszad, hanem Putyin katonáival fog végezni (az Izrael által hétfőn bombázott T4 nevű bázis konrétan ilyen társbérletben működik). És ugyanez fordítva is igaz: Putyinnak is nagyon alaposan meg kell fontolnia, milyen lelkesen irányítja a légvédelmet az amerikai támadó fegyverek ellen, mert könnyen a nyakába kaphat egy újabb szankciót, ami még jobban a tönk szélére löki a már az oligarcha-ellenes intézkedésektől is megroggyanó orosz gazdaságot.
De a világnak az a szerencséje, hogy Közel-Keleten nem csak békét kötni, háborúzni sem olyan egyszerű.
Szíriában ugyanis az a bizarr helyzet van, hogy a légtér egy átjáróház, melyben egy csomó légierő visel hadat különféle frakciók ellen – az amerikaiak az Iszlám Állam maradványait, az oroszok a szír ellenzékieket, a törökök a kurdokat, az izraeliek meg a szír kormánycsapatokat és a közéjük vegyülő irániakat bombázzák rendszeresen -, ezért ezek a felek állandóan egyeztetnek, tájékoztatnak, figyelmeztetnek. Egyszóval szoros együttműködésben állnak egymással, nehogy véletlenül bekövetkezzen egy tragikus félreértés.
Ezek az egyeztetések eddig kiválóan működtek; az USA még azt is leegyeztette az orosz főparancsnoksággal, amikor Deir ez-Zórnál egy orosz zsoldosokkal megerősített hadoszlopot semmisítettek meg kurd szövetségeseik védelmében. A két fél igyekszik úgy tenni, mintha közvetett módon nem állnának egymással háborúban, de ez a megjátszott tudatlanság kiválóan működik, mivel eddig sikerült elkerülni a nyílt – és hát atomhatalmakról van szó, ezért: katasztrofális - háborút.
Bár a Vesztyi24 orosz állami tévé bemondója egy gombafelhős fotó előtt állva csütörtökön a küszöbön álló világháború miatt már élelmiszer- és vízfelhalmozásra buzdította a nézőket, a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy perspektivikus válasz helyett (ami egy elhúzódó légioffenzívától a megmaradt felkelőkre kiterjesztett amerikai védernyőig terjedhet) inkább
előre egyeztetett, korlátozott, a polgárháború kimenetelére valódi hatással nem bíró légicsapások jönnek,
méghozzá – az amerikai reakció legitimitását erősítendő – brit és francia részvétellel. Erre utal, hogy az orosz védelmi minisztérium csütörtökön megbeszélést folytatott az amerikai vezérkarral a lehetséges célpontokról, és kikérte a csapások koordinátáit, hogy elkerüljék az orosz veszteségeket. Szóval amint a tényleges katonai akció már csak napok, talán órák kérdésévé vált, az orosz "mindent lelövünk" és az amerikai "úgyis átjutunk" fickóskodás egycsapásra steril egyeztetésekké szelídült. És ennél azért kevés jobb hír volt idén.