Donald Trump egy évnyi huzavonát követően magyar idő szerint kedd este bejelentette: az Egyesült Államok kilép abból az Iránnal kötött megállapodásból, amit még Obama hozott tető alá 2015-ben. A lépés jelentőségére sajnos tényleg nincs jobb kifejezés a zsurnaliszta közhelynél:
Beláthatatlan következményekkel járhat.
Ami annyiban igaz, hogy a lépést egészen szélsőségesen lehet értelmezni a III. világháborúval való riogatástól "a dolgok mennek tovább a maguk útján"-ig. De azért ennél lehet többet is mondani. Például azt, hogy
Ez elég abszurdnak tűnhet, pedig tényleg így van. Az elnök ugyanis három érvvel támasztotta alá döntését:
Ezek egyike sem állja meg a helyét, vagy ha igen, akkor nincs sok köze magához a megállapodáshoz.
Irán a nagyhatalmakkal kötött, sok kitételt tartalmazó szerződésben vállalta a hadi célokra felhasználható programjainak leállítását, illetve lassítását, valamint elismerte a Nemzetközi Atomügynökség ellenőrzési jogát. Cserébe a nagyhatalmak feloldották az Irán gazdaságát legjobban sújtó nemzetközi szankciókat, például az olajexport tilalmát és a külföldi bankbetétek befagyasztását.
Kezdjük az iráni nukleáris fejlesztésekkel. Trump és az Irán ügyében mögötte álló republikánusok úgy gondolják, hogy a ravasz rezsim átveri a naiv nyugati országokat és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget, és titokban tovább építgeti a robbanófejeit. Ez azonban egyszerűen nem igaz. Iránra pont azért kényszerítették rá annak idején a megállapodást, mert senki nem bízott abban, hogy atomprogramja valóban békés célokat szolgál. A megállapodás nagyon széles jogköröket biztosít a NAÜ ellenőreinek, akik eddig kilenc alkalommal állapították meg, hogy Irán betartja a korlátozásokat. Ráadásul a Szenátus előtt ugyanezt állította az Irán-barátsággal amúgy nemigen vádolható James Mattis amerikai védelmi miniszter és az amerikai külügyminisztérium alig egy hónapos jelentése is. Arról, hogy jelenleg is atomfegyver kifejlesztésén dolgozna, egyedül Benjamin Netanjáhu izraeli miniszterelnök beszélt titkosszolgálati termékbemutatóján, melynek minden egyes slide-ját Trump meggyőzésére kalibrálták, és amiből még az izraeli kormánypárti sajtó sem tudott perdöntő bizonyítékot kiolvasni.
Az tény, hogy a 2015-től a zárolás alól feloldott, több mint 100 milliárd dollárra rúgó iráni pénztartalékok lehetővé tették a katonai kiadások növelését, különösen a ballisztikus rakéták fejlesztése pörgött fel. Az is tény, hogy Irán 2015 óta sokkal aktívabb a közel-keleti kliensháborúkban, és Jementől Szíriáig számos stratégiai sikert könyvelhetett el az amerikai regionális szövetségesekkel szemben. Trump és kormányzata sérelmezte, hogy a megállapodás sem az iráni katonai fejlesztések, sem pedig az iráni expanzió útjába nem emelt akadályokat.
Az amerikai kormányzat tehát holisztikus elvárásokat támasztott az megállapodás iránt. Ez az elvárás azonban egyszerre álszent, egyszerre irreális.
Álszent, mivel Irán nem az egyedüli agresszor a térségben, hiszen Amerika szövetségesei egy sor konfliktusban sárosak. Itt van például a Trumpot varázsgömbbel, antiterrorista maszlaggal meg persze zsíros fegyvervásárlási szerződéssel elbűvölő Szaúd-Arábia, melyet a szélsőséges vahabita ideológiától szíriai iszlamistákon át a jemeni humanitárius katasztrófáig egy csomó ügyben elő lehetne venni, de senki nem követel szankciókat ellene a Pakisztánba kiszervezett atomprogramja, nukleáris fegyverek iránti érdeklődése, vagy a kínaiaktól titokban beszerzett ballisztikus rakétái miatt.
Irreális, mivel az iráni terjeszkedés nem kizárólag nukleáris megállapodás, hanem egy igen szerteágazó ideológiai-geopolitikai helyzet következménye. Egy nemzetközi egyezménytől - hacsak nem egy háborút lezáró békeszerződésről van szó - egyébként nehéz is lenne elvárni, hogy jogi korlátokat tudjon emelni egy középhatalom nemzetközi befolyásszerzése elé. Különösen irreális elvárás (és már 2014-2015-ben is az lett volna) az Iránnal szövetséges Oroszországtól és Kínától az, hogy rábólintson egy ilyen átfogó korlátozásra.
AZ ATOMALKU A GLOBÁLIS BIZTONSÁG SZEMPONTJÁBÓL LEGFONTOSABB TERÜLETRE SZORÍTKOZOTT, DE OTT VALÓBAN TUDTA TELJESÍTENI A VÁLLALÁSOKAT.
És ez az eredmény az Iránnál sokkal jelentéktelenebb Észak-Korea által kavart bonyodalmakat figyelve azért nem is tűnik olyan jelentéktelennek.
A nukleáris megállapodás felmondásával Trump azt a paradox helyzetet idézte elő, hogy miközben az Egyesült Államok eldobta magától egyik fontos eszközét Irán sakkban tartására (a megállapodás automatikus szankciókat ír elő, ha Irán nem teljesíti a feltételeket), cserébe semmit nem nyert. B-terv ugyanis nem létezik. Persze, jönnek majd "kemény szankciók", ezekről azonban Trump nem nyilatkozott, és Steve Mnuchin pénzügyminiszter is csak szerdán kezdte meg az egyeztetéseket az amerikai vállalatokkal - azaz egyelőre maga a kormányzat sem tudja, hogy is fognak kinézni ezek a büntetőintézkedések. És sokan azt sem tartják kizártnak, hogy Trump majd ugyanúgy húz egy trumpot, mint Észak-Korea esetében, és a fenyegetést követően egyik napról a másikra tesz egy visszautasíthatatlan ajánlatot a teheráni vezetésnek. Mert Donald Trumpban ez is benne van.
A létező ellenőrzési struktúrák puszta lehetőségekért történt feladása annál is értelmetlenebbnek tűnik, mivel az Egyesült Államoknak Iránnal szemben a megállapodás hatálya alatt is megvoltak a szankciós lehetőségei, és ezekkel - például a ballisztikus rakétakísérletekre vagy a haditengerészeti incidensre válaszul - az amerikai kormányzat rendszeresen élt is. Ráadásul az Iránt a megállapodásra kényszerítő szankciók ereje pont kiterjedésükben rejlett, egy Kína, Oroszország, Nagy-Britannia, Németország vagy Franciaország nélküli szankció lehet, hogy fáj majd, de nem fogja térdre kényszeríteni Teheránt, mely 2015 óta számos olyan gazdasági megállapodást kötött, melyeket partnerei biztos nem fognak feláldozni Trump kedvéért.
Ami a globális stabilitás szempontjából a legaggasztóbb, hogy Amerika figyelmen kívül hagyta nagyjából az egész világ véleményét. Hiába álltak ki a megállapodás mellett atlanti szövetségesei (Merkel és Macron személyesen is lobbizott Washingtonban, Theresa May pedig telefonon jelentkezett be), Trump inkább Benjamin Netanjáhut és Mohamed bin Szalmant választotta helyettük. Ez nem csak arról árulkodik, hogy Európát mennyire taksálja Trump, hanem azt is, hogy mennyire nincs tisztában a prioritásokkal. A szaúdiaknak sikerült belerángatni az elnököt abba a szunnita-síita vallási-hatalmi konfliktusba, amihez a Nyugatnak nincs sok köze.
És bár Izraelnek valóban elemi érdeke Irán megfékezése, de ahogy arról az előbb már volt szó, az Irán-kérdés nem ugyanaz, mint az iráni nukleáris megállapodás kérdése. A hatalmát veszélyeztető korrupciós ügyekbe keveredett Netanjáhu ráadásul ugyanúgy kapaszkodik az iráni fenyegetésbe, ahogy Orbán a migrációba, és minden belpolitikai ügyet és botrányt igyekszik túltrombitálni az iráni fenyegetés hírével - Avigdor Liebermann külügyminiszter nem véletlenül mondta, hogy "Három problémánk van: Irán, Irán és Irán". De akárhogy is ítéljük meg Izrael esetében a valódi fenyegetés és a porhintés (a miniszterelnökről már korábban is kiderült, hogy hazudott az iráni nukleáris kapacitásról) a miniszterelnök arányát, kétségtelen, hogy
Trump zöld jelzést adott Netanjáhunak az Irán elleni háborúhoz.
És bár ez valószínűleg csak egy Szíriára, esetleg Libanonra korlátozott hadviselést jelent majd, azért így is elég sok kockázatot rejt magában.
Az atommegállapodásnak annak idején nagyon örültek Iránban, azonban túl nagyok voltak az elvárások a szankciók utáni gazdasági fellendüléshez, melyek egyelőre csak részben éreztetik hatásukat. Ráadásul a konzervatív politikai erők mindig is hangoztatták, hogy a Nagy Sátán belecsalta egy kedvezőtlen megállapodásba Haszan Róhánit, ami jó évtizeddel visszavetette a szerintük az ország biztonságának és alkuképességének legfőbb zálogát jelentő - számítások szerint a megállapodás idején már csak két-három hónapnyi munkát igénylő - atomfegyver kifejlesztését. Ezek a keményvonalasok most elemzők szerint könnyen politikai tőkét kovácsolhatnak a Trump döntése miatti felhorgadásból.
Ráadásul ha a nukleáris megállapodásból való kilépés csak egy átfogóbb Irán (vagyis a teokratikus rezsim) elleni manőver kezdetét jelenti, akkor Irán működésbe hozhatja kiterjedt terrorista hálózatát. És bár tényleg szenzációhajhász dolog lenne kapásból terrorral fenyegetni, ha mégis kenyértörésre kerülne sor az USA és Irán között, akkor érdemes észben tartani, hogy az Irán nemzetközi ügynökének számító Hezbollah hálózatépítésben, a nemzetközi bűnszervezetekbe való beágyazottságban és amerikai kapcsolataiban is simán lekörözi az Iszlám Államot.
Az elnökválasztási kampány idején Donald Trump egyik ütőkártyája az volt a republikánus elittel szemben, hogy "minden idők legrosszabb döntésé"-nek nevezte a 2003-as iraki beavatkozást, és óvatosabb külpolitikát ígérve bejelentette, hogy szakítani kíván az intervenciós politikával:
Véget kell vetni a beavatkozások és az utánuk maradó káosz pusztító körforgásának (...) abbahagyjuk a rohanást, hogy külföldi rezsimeket döntsünk meg, amelyekről semmit sem tudunk.
És megfogadta, hogy a háborúkon megspórolt pénzt odahaza, az amerikai infrastruktúrára fogja elkölteni. Egy évvel az elnöki ciklus kezdete után azonban semmi nem látszik ebből a visszafogottságból; az amerikai hadikiadások 2018-ban a tavalyihoz képest 18 százalékkal emelkedtek, az Egyesült Államok állandó haderőt kezdett el állomásoztatni Északkelet-Szíriában, kétszer is csapást mért Aszadra, Irán latorállamként való besorolásával pedig egyértelműen állást foglalt a Közel-Kelet egyik legkiterjedtebb konfliktusában (hogy ez jó-e vagy rossz, azt most hagyjuk). Ráadásul míg korábban a Trumpot saját kormányának tagjai képesek voltak visszafogni ötleteinek érvényesítésében, addig mostanra a nemzetbiztonsági tanácsadói és a külügyminiszteri posztot is Trumphoz feltétlenül igazodó, de közben erősen beavatkozás-párti és Irán-ellenes politikusok foglalták el.
(Borítókép: Donald Trump sajtótájékoztatóján mutatja az Iránnal kötött megállapodás felmondásáról szóló memorandumot 2018 május 9-én. - fotó: Chip Somodevilla / Getty Images Hungary)