Fegyveres rendőrök figyelték árgus szemekkel Helsinki repülőterén az érkezőket egy nappal Donald Trump és Vlagyimir Putyin találkozója előtt. 20 és 45 közötti férfiként minden utasnak jó esélye volt rá, hogy a rendőrök külön ellenőrzik az iratait, akár EU-n belülről, akár kívülről jött.

„Utazásának oka?” „Donald Trump és Vlagyimir Putyin” – válaszoltam, bár sejtettem, hogy ez nem fogja lerövidíteni az ellenőrzést. A rendőr egy oldalsó kis terembe tessékelt, majd eltűnt az útlevelemmel. Pár perc várakozás után visszajött, és rendkívül udvarias szavakkal továbbengedett.

De nem csak ebből látszott, hogy a szokatlan nyári melegben – 27 fok volt vasárnap délután – álmos Helsinkiben ismét egy legfelsőbb szintű amerikai–orosz találkozót tartanak, mint az öröknek tűnő hidegháború évtizedeiben, amikor az el nem kötelezett ország a szovjet pártfőtitkár és az amerikai elnök találkozójának helyszíne volt, nem is egyszer. Csak akkor, 1975-ben a közeledést, 1990-ben a hidegháború lezárását ünnepelte a kétpólusú világ, fel sem merült, hogy Brezsnyev és Ford, vagy idősebb Bush és Gorbacsov azt kapja, ami Putyint és Trumpot fogadta, már ha kinéznek a repülőtérről a tárgyalásra tartó konvojok autóinak ablakán.

A leglátványosabb jele ugyanis a találkozónak, hogy az ország legnagyobb napilapja, a Helsingin Sanomat a sajtót védő, Trumpot és Putyint kritizáló hirdetésekkel szórta tele Helsinki megállóit.

Üdvözöljük a szabad sajtó földjén

– áll a hirdetéseken, amelyekben angolul Trump kapja meg, hogy támadja a New York Timest, válogat az újságírók között, örömet okoz Kim Dzsongunnak azzal, ahogyan fellép a kritikus sajtóval szemben, oroszul Putyinról mondja el, hogy az orosz elnök alatt visszaszorult a szabad sajtó, megszületett a külföldi ügynökökről szóló törvény, amely a médiumokat is sújthatja, és több orosz menedéket kért Nagy-Britanniában.

Mindez talán jobban illene egy tüntetéshez, mint egy napilap hirdetéséhez, ami jelzi, mennyire egyensúlyát vesztette a világ – hogy Trump és Putyin ennek okozói vagy termékei, arról megoszlanak a vélemények. És a fő kérdésről is:

 

• 1975-ben a találkozóval indult el a helsinki folyamat, amely a két világrend fegyverzetcsökkentését és békés egymás mellett élését hozta.
• 1990-ben a bipoláris világ végének fontos állomása volt a találkozó – más kérdés, hogy a mai orosz elit ma már nem üdvözli Szovjetunió felbomlását hozó változásokat.
• 1997-ben Bill Clinton és Borisz Jelcin találkozott Helsinkiben, mai orosz szemmel abban sem volt sok köszönet, elvégre a NATO bővítése nem állt le, 1999-ben Magyarország is tagja lett a katonai szövetségnek, 2004-ben az lett a volt szovjet Baltikum is.

De mire és kinek jó ez a mostani csúcs?

Az elemzők válaszait hallgatva elég könnyen abba a közhelybe botlunk, hogy a vizit önmagában oldhatja a feszültséget és biztosíthatja a közeledést, konkrét eredményekkel nem kell számolni, mert Trump nem adhatja meg Oroszországnak, amit Putyin szeretne – a szankciók feloldását, és hogy Oroszországot ne tekintsék ismét ellenségnek –, a Kreml meg nem tud adni semmit, ami Trumpnak fontos lenne.

„Putyin keveset tud adni Trumpnak, de sokan tartanak attól az Egyesült Államokban is, hogy valamiféle látszólagos sikerért cserébe az amerikai elnök valódi engedményeket tesz. Például Irán vagy Szíria ügyében valamiféle ígéretért cserébe lemond mondjuk a Baltikumban további hadgyakorlatokról” – mondta a Financial Times moszkvai tudósítója, Max Seddon a moszkvai Carnegie Intézet podcastjében, felidézve Trump hasonló ígéretét az észak-koreai elnökkel tartott, formáját tekintve történelmi, tartalmát tekintve egyelőre nem túl eredményes találkozóról.

Abban a beszélgetőpartnerek egyetértettek, hogy a találkozó Putyinnak valóban önmagában is siker: 1990 óta nem fordult elő, hogy az amerikai elnök beiktatása utáni két évben ne legyen kifejezetten kétoldalú találkozó a két vezető között.

A mostani találkozó egyértelműen zöld utat ad a további megbeszéléseknek, egyrészt a diplomaták szintjén, másrészt az elnökök szintjén – vélte a kritikátlan Kreml-pártisággal nem vádolható Carnegie Intézet moszkvai központjának igazgatója, Dmitrij Trenyin.

Akarják az USA szövetségesei?

A NATO-csúcs ismeretében nem annyira, hiszen az amerikai elnök – ha nem is teljesen alaptalanul, de – inkább szövetségesei szapulásával foglalkozott, bár Trump ezt inkább a NATO megerősítése felé tett lépésként értékelte, hiszen a tagországok védelmi kiadásainak brutális növelésének igényével állt elő. Megvádolta Németországot is kettős játékkal, mondván, ha tart az orosz fenyegetéstől, hogy lehet, hogy közben a földgázt viszont egyre nagyobb tételben vásárolja tőle. Mindkét követelés érthető az üzletember Trump logikájával is: a védelmi kiadások növelése amerikai fegyvervásárlást hozhat, az orosz gáz visszaszorítása hosszabb távon meg teret adhat az amerikai cseppfolyós gáznak is az európai piacon.

Trump azt mondta, európai útjának könnyebbik állomása lesz Helsinki, ami nem enyhítette azok kétségeit, akik szerint az elnök túl közel áll Putyinhoz, még talán a választási győzelmét is neki köszönheti. A demokraták levelezésének feltörése, a Facebookon trollhadseregek Trump-párti működése Mueller különleges ügyész bizottsága szerint valóban Moszkvához köthetők: 12 orosz hírszerző ellen vádat is emeltek – írta a New York Times. Trumpnak a beiktatása óta most még stabilabb a helyzete, a Demokrata Párt nem tért magához az elnökválasztási vereségből, így a vizittel még inkább megmutathatja, hogy senki nem akadályozhatja meg terveiben.  

A választásokra gyakorolt orosz befolyás témája valóban előjöhet: 2018 novemberében lesznek a félidős választások, a százfős szenátusból 35 helyért és a képviselőházból pedig mind a 435 helyért megküzdenek a republikánusok és a demokraták.

„Ha semmi jele nem lesz annak, hogy valamiféle külső beavatkozási kísérlet történik a választások során, azt Trump a találkozó sikereként adhatja el” – mondta a már idézett Trenyin, aki szerint akár az is

Az kizártnak tűnik, hogy Ukrajna ügyében akármilyen irányú lépésről döntés szülessen a találkozón, Trump nem fogja elismerni a Krím orosz annexióját, Putyin nem fogja feladni a kelet-ukrajnai szakadárok eddig sem bevallott támogatását – bár a támogatást a szakadárok éppenséggel keveslik, attól tartanak, hogy hosszabb távon Moszkva csak felhasználja őket a Nyugattal és Kijevvel folytatott tárgyalásokhoz, cserébe a Krím elcsatolásának elfogadtatásáért.

Valószínűbb, hogy Szíria és a tőle elválaszthatatlan Irán ügyében jutnak valamiféle egyezségre, az Egyesült Államok tudomásul veszi a moszkvai katonai támogatást is élvező Bassar Aszad hatalmon maradását – ezzel azt is, hogy Irán is megőrzi Damaszkuszban befolyását – cserébe azért, hogy Iránt rábírja egy újabb atommegállapodásra, miután Trump felrúgta a még Obama alatt tető alá hozott nemzetközi megállapodást.

Ezt Moszkva képtelenségnek nevezte, de mivel ez lehet az a terület, ahol Oroszországnak szava lehet, és Trumpnak is fontos, ezért nem kizárt, hogy valamilyen egyezség – ha nem is nyilvánosan – ezzel kapcsolatban születhet.

Ezt jelzi, hogy csak idén háromszor volt Benjamin Netanjahu Oroszországban. Az izraeli kormányfő ott volt a vasárnapi vb-döntőn is Moszkvában, nem sokkal korábban Trumppal is beszélt Irán ügyében, így lehetetlennek tűnik, hogy ez a találkozón  elő sem kerül.

De konkrét és a nyilvánosság elé tárt eredményt nem feltétlenül kell várni. Ha valami kettejük között rosszul sül el Helsinkiben, az nem ennek hiányából fog látszani, hanem inkább abból, ha nem hívják meg egymást Washingtonba, illetve Moszkvába. Más kérdés, hogy ezt mindenki világnézete szerint fogja értékelni: aki szerint Trump az oroszok zsebében van, az ezt újabb bizonyítéknak fogja tekinteni, aki szerint Trump végre jól leszámol a régi kerékkötő politikai elittel és új, Amerika érdekeit áramvonalasan képviselő politikát hoz, az azt fogja belelátni.