Mit lehet kezdeni 2003 és 2005 között megírt orosz cikkek 2007-es angol kiadásának 2018-as magyar kiadásával? – ezzel vettem kézbe Anna Politkovszkaja Orosz Naplóját. Jó, a szerző neve részben válasz a kérdésre, a legismertebb orosz újságírónő – már ha újságíró, ebben ő maga sem volt biztos, de az, hogy munkája és a csecsenföldi háború emberijog-sértéseivel szembeni missziója elválaszthatatlan, legalább annyit mond el az orosz (kelet-közép-európai?) valóságról, mint az írásaival és meggyilkolásával megkerülhetetlen Politkovszkajáról.
Sajnos, a kétely csak erősödött, amikor a 2007-ben írt előszóba olvastam bele. Erről nem a könyv megjelenése előtt két évvel lelőtt Politkovszkajára emlékező John Snow tehet, amikor megírta, aktuális volt. Csak hát azóta (2009-ben) azt a jogvédőt, akinek megveretését is példaként hozta fel a félelem légkörére, már szintén lelőtték, a Novaja Gazeta külsős fiatal újságírónőjével együtt. Nagyon hiányzik a könyvből egy 2018-hoz igazított, előszó egy magyar szerzőtől – bőven lett volna a feladatra méltó szakértő. Már csak azért is, mert a kiadó Athenaeum tett kísérletet a könyv megjelenése óta történt események jelzésére, bár ez nagyrészt kimerült abban, hogy a névjegyzékből megtudhattuk: Putyint 2012-ben és 2018-ban is újraválasztották.
Pedig történt néhány dolog, így furcsán néz ki Mihail Szaakasvili grúz elnök szócikkénél, hogy „Dél-Oszétiával továbbra is gondjai vannak" – elvégre azóta – már ennek is tíz éve – lezajlott a grúz–orosz fegyveres konfliktus, Oroszország független államként ismerte el Dél-Oszétiát és Abháziát is, Szaakasvili meg elmenekült Grúziából és ukrán állampolgárként ottani kormányzó lett, amíg össze nem veszett az ukrán elnökkel.
De a leginkább egy alapos utószó hiányzik, nem csak a szovjet diplomataszülőktől származó, New Yorkban született – a kilencvenes évek elején amerikai állampolgárságát is megkapó – Politkovszkajáról, de főként a messzire, akár Putyinig érő meggyilkoltatásáról, amelynek hátteréről 2007-ben csak sejtések voltak, azóta azonban ítéletek is születtek, bár a csecsen elnök Ramzan Kadirovhoz kötődő szálakat a hatóságok nem bogozták ki, és Politkovszkaja családja vitatja is, hogy a megszervezésért és végrehajtásért elítélt csecsen FSZB-s ügynök, egy moszkvai rendőr és egy csecsen testvérpár – akiket először felmentettek, végül új eljárásban 2014-ben elítéltek – az ügy összes felelősét lefedi.
De akkor minek elolvasni az Orosz Naplót?
Ha úgy tűnik, hogy a könyvet nem érdemes elolvasniuk azoknak, akik nem követték az elmúlt 15 év orosz eseményeit – mert elvesznek a nevek ismeretlenségében –, és azoknak sem, akik követték – mert zavarók lesznek az aktualitásukat vesztett adatok –, akkor mégis nagyot tévedünk.
Ha az ember ráhagyja magát Politkovszkajára, és nem zavartatja magát a magyar olvasónak keveset mondó nevektől, akkor mégis sokat kaphat a könyvtől.
Ja, örülni nem fog neki, de mire számíthat az ember egy szókimondásáért megölt újságírótól?
A demokráciába és a demokratákba vetett hit kap Politkovszkajától akkora gyomrost, mint ide Csecsenföld.
És nem az oroszországi demokrácia kapja a gyomrost, hanem a magyar is. Csak el kell vonatkoztatunk az orosz közegtől, és megkapunk mindent: „Ha nem tetszik az NTV ezzel a tulajdonossal, akkor újra feltaláljuk az NTV-t egy másik tulajdonossal.” De nem csak NTV–TV2-t találunk, van itt centrális erőteret építő Egységes Oroszország–Fidesz, Igazságos Oroszország–KDNP, a társadalmi támogatottságukat lenullázó liberálisok, Javlinszkij–Gyurcsány, Szurkov–Habony, Belih–Karácsony, Kaszjanov–Bajnai, Jabloko–SZDSZ, SZPSZ–LMP, de még Kudrin–Mellár is, igaz, ő azzal a nem kis különbséggel értendő ide, hogy az orosz kormány egykor megkerülhetetlen pénzügyminisztere a Putyinnal szembeni kritikák után, kis kitérővel, de ma is fontos embere az elnöknek, most épp a számvevőszéket vezeti.
Garri Kaszparovot nehéz besorolni, néha Puzsér–Hadházy kombinációnak tűnik,
de mégiscsak korszakalkotó sakkvilágbajnokról van szó, így az Azerbajdzsánban született örmény–zsidó–orosz zsenit hagyjuk meg annak, aki, ahogy a Hodorkovszkij–Simicska párhuzam is méltatlan lenne.
A külföldi pénzből élő, ötödik hadoszlopként, magát jogvédőnek mondó, de valójában más országok érdekeit képviselő civil szervezeteknél sem kell nagy fantázia, és megtaláljuk az Egyesült Polgári Front képében a CÖF-öt is.
Nem akarom elszpojlerezni, de nem sikerül összefogni, nemhogy széles, exkommunista kommunistáktól szélsőjobbos szélsőbalosokon át – Eduard Limonov nacionál-bolsevikjaiara nem tudok jobb kategóriát – a liberális demokratákig ívelő összefogás, de liberális demokrata összefogás sem lett.
Aztán abban sem sikerült egyezségre jutni, hogy akkor inkább bojkottálja az ellenzék a 2004-es elnökválasztásokat.
A tényleg nem annyira újságíró Politkovszkajára épp egy ilyen témájú interjúja jó példa Grigorij Javlinszkijjal, a Jabloko vezetőjével: „Az a benyomásunk, hogy ön is feladja. Grúziában az emberek elutasították az elcsalt választás eredményét és parlamenten kívüli eszközökkel változtattak a helyzeten. Lehet, hogy önöknek is ezt kellene tenniük? Lehet, hogy mindannyiunknak ezt kellene tennünk?”
Anna nem érhette meg de a grúz forradalommal hatalomra került Mihail Szaakasvili pályafutása intő jel a forradalom tisztaságában bizakodóknak is.
És? Talán nincs demokrácia? Van sajtó, nem igaz, léteznek ellenzéki pártok, tartanak választásokat, sőt Putyin visszahozta az általa pár évre elvett közvetlen kormányzóválasztásokat is. Léteznek bíróságok is, nem? De, ezek az intézmények vannak, sőt, társadalmi támogatottsága is van a hatalomnak, már amennyire a saját képére formált médiatérben ez felmérhető. Csak épp ettől még Politkovszkaja cikkeiből kirajzolódik, mennyire nincs demokrácia, mennyire nem számít az emberélet, ha a hatalom érdekeiről van szó. És itt – szerencsére –
a napló már túl orosz ahhoz, hogy mókás párhuzamokat találjunk.
A csecsenföldi, hol saját szakállra, hol az orosz erőkkel együttműködésben a terrorizmus elleni harc jegyében végrehajtott emberrablások, az orosz katonák által és velük szemben is elkövetett jogsértések, a testben és lélekben megnyomorított és hazaküldött katonák teljes számkivetettsége, a Dubrovka színház elleni terrortámadás – ahol az áldozatok közül szinte mindenki a különleges egységek által bevetett gáztól, nem pedig a terroristák golyójától vesztette életét – és persze a legtragikusabb, legembertelenebb, borzalom, Beszlán, 331 halottal, köztük csaknem kétszáz kisiskolással.
És ezek a könyv legerősebb részei, annyira, ezek önmagukban is megálltak volna, egy rövidebb könyvben, vagy néhány cikk helyett aktualizáló magyarázattal.
Ahogyan a Dubrovka színház elleni 2005-ös merénylet áldozataival bántak, ahogyan a hatóság – mellesleg elismerve, hogy a kommandósok is fosztogatták a holttesteket – nem vont felelősségre senkit a 129 ember halálával járó kiszabadítási akcióért, ahogyan a beszláni szülőkkel bántak, akik közül sokan hosszú ideig nem tudták eltemetni gyerekeiket, mert a szakértők nem voltak alaposak az azonosításkor, az gyomorforgató és torokszorító. Fájdalmas olvasni a magát életben maradása miatt vádló 62 éves tanárnőt, aki épp azt hazudja a hétéves kisfiúnak, hogy nem, nem lőtték le a folyosón az előbb az apukádat. Nem kell elszámolnia szavaival, mert a kisfiú egy nappal később az orosz erők által megindított támadáskor meghalt. Zsorik holtteste nem lett meg, anyja két év múlva is félőrülten várta haza „biztosan fogságba került" kisfiát.
Szinte hihetetlen, hogy a társadalom hogyan lépett túl következmények nélkül a hatalom felelősségén, miközben Dubrovkánál senkit sem ítéltek el – vitatható módon minden terroristát megöltek, pedig az altatógáz miatt nem mind tudott ellenállni –, (a könyvből sajnos nem derül ki, nyilván az eredetiből sem, hogy Politkovszkaja bement tárgyalni a terroristákkal) és Beszlánban is csak egy merénylő került élve a hatóságok kezére, aki életfogytiglani büntetését tölti. (Az észak-oszét városba Politkovszkaja ismét tárgyalni ment volna, de a gyanú szerint az FSZB a repülőn megmérgezte – bár ezek a részek szintén nem derülnek ki a könyvből.)
De a hiányzó részletek ellenére ezért a gyomrosért érdemes elolvasni az Orosz Naplót.
Hogyha valaki úgy gondolja, a hatalom morális korlátokat állít maga elé bizonyos dolgokban, akkor ne legyenek illúziói. És akkor se legyenek, amikor valaki felszabadító forradalmat ígér. Mert az is pont olyan hatalom lesz, ahogyan megszületett.
Borítókép: Az emberjogi aktivista Anna Politkovszkaja orosz újságíró portréja előtt virágot helyez el egy megemlékező Moszkvában. (MTI/EPA/MAXIM SHIPENKOV)