Donald Trump amerikai elnök szükségállapotot hirdetett, hogy így szerezzen pénzt a beígért határfalára. A dolog ugyanakkor jogilag és politikailag is költséges lehet számára, és a most az ügy mögé beállni kénytelen konzervatívok később megbánhatják az egészet. A baloldal viszont nem jár rosszul: kaptak egy népszerű és politikailag nyerhető harcot, és saját ellentéteik helyett Trump ekézésével foglalkozhatnak.
Donald Trump amerikai elnök pénteken szükségállapotot hirdetett. A drasztikus elnök lépésének oka, hogy miután a Demokrata Párt többségbe került a törvényhozás alsóházában, nem hajlandó jóváhagyni, hogy finanszírozzák Trump egyik fő választási ígéretét, azaz hogy falat építsenek a mexikói határra.
Trump ezért most arra hivatkozik: a “drogok és bűnözők” inváziója” veszélyezteti az Egyesült Államokat, emiatt a kongresszusi ellenkezést megkerülve, saját hatáskörben fogja felépíttetni a falat. Az elnök 5,7 milliárd dollárt kért a törvényhozástól, ennek csak töredékét kapta, és azt sem falépítésre. Most a védelmi minisztérium beruházásokra szánt keretéből tervezi elvenni ezt az összeget, hogy reagáljon az állítólagos válsághelyzetre.
A dolog azonban nem lesz ilyen egyszerű: Trump nagy jogi és politikai vihart kavart bejelentésével, amelynek potenciális következményei messze túlmutatnak rajta, és az amerikai alkotmányos rendszer alapjait érintik. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy a falépítéshez való csökönyös ragaszkodása politikailag jó stratégia, és nem rombolja tovább népszerűségét.
Eközben a baloldal számára újabb olyan csata következik, amilyet szívesen vívnak, hiszen a közvélemény a jelek szerint inkább az ő oldalukon áll. A republikánusok közben kénytelen-kelletlen, de látszólag mégis be kell hogy álljanak Trump mögé, mert nincs B-tervük. Miközben a szakma szerint egyébként nincs is értelme az egész falépítésnek.
Önmagában egyébként az, hogy az elnök próbálja változatos jogi és politikai eszközökkel tágítani mozgásterét a kongresszussal szemben, nem újdonság. Sőt, valójában az amerikai politikai rendszer legfontosabb, és a kezdetek óta tartó meccséről van szó. Messzire nem is kell menni a példákért: Trump elődje, Barack Obama elnöksége utolsó éveiben, a republikánus többségű kongresszussal szemben kvázi rendeleti kormányzást próbált folytatni, azaz a törvényhozás megkerülésével próbálta érvényesíteni akaratát.
Trump ugyanakkor ebben (is) szintet lépett, hiszen míg Obama jogászkodással próbálta erősíteni hatalmát, addig Trump gyakorlatilag rárúgta az ajtót az amerikai politikai rendszerre.
A szükségállapot intézménye ugyanis nem belpolitikai viták rendezésére lett kitalálva, hanem arra az esetre, ha súlyos veszély fenyegeti a nemzetet, és ennek leküzdése érdekében gyors és határozott döntésekre van szükség az elnök részéről.
Maga a szükségállapot kihirdetése egyébként nem radikális dolog, 1978 óta 58 esetben hirdettek ki szükségállapotot amerikai elnökök, és ebből 31 a mai napig érvényben van. Ugyanakkor ezek nagyrészt konkrét (és jellemzően külföldi) konfliktusokkal és válságokkal foglalkoztak (például Észak-Koreával, a tálibokkal, a Sierra Leone-i konfliktusgyémántokkal vagy akár a sertésinfluenzával), nem pedig az amerikai belpolitikai viták aduászaként használták őket.
Olyanra is csak kétszer volt példa, hogy kongresszusi jóváhagyás nélkül használtak fel költségvetési forrásokat a szükségállapot alatt: egyszer az öbölháború alatt, egyszer pedig a 2001-es terrortámadások után.
Trump persze beszédében azt állította, hogy a veszély súlyos és valós. Azt mondta: Mexikó irányából “drogok és bűnözők inváziója” alatt áll az Egyesült Államok, aminek megálljt kell parancsolni. Ötven perces beszédében (amelyben esett szó egyebek mellett a kínai kereskedelmi tárgyalásokról, Kim Dzsongun észak-koreai vezetővel tervezett csúcstalálkozójáról, és arról, hogy Nobel-békedíjra jelölték) azzal indokolta, hogy eddig nem épült meg az ígért fal, hogy “még új volt beosztásában”, és “egyes emberek” (különösen Paul Ryan korábbi republikánus alsóházi elnök) megakadályozták.
Ezeknek az érveknek jó része könnyen vitatható.
Ezeket az önellentmondásokat újságírók is felvetették Trump sajtótájékoztatóján, mire az elnök azt közölte: rossz adatokkal és hamis kérdésekkel bombázzák. Az elnök pedig végső soron magát is lebuktatta, amikor azt mondta: “nem volt muszáj megtennem ezt, de szeretném gyorsabban megcsinálni (a falat)”.
Amint a fenti idézetből is kiderül, valójában a történet nem arról szól, hogy mekkora baj a bevándorlás vagy a drogkereskedelem, illetve hogy milyen eszközökkel lehetne hatékonyan fellépni ezek ellen, hanem arról, hogy lassan kezdődik a 2020-as választási kampány, emiatt pedig a falból politikai gordiuszi csomó lett.
Tehát politikai harapófogóba került Trump, miközben jogilag nem sok eszköze volt a dolog feloldására.
Erről szól végső soron a szükségállapot: a gordiuszi csomó egyszerű megoldása, hogy magához ragadja a hatalmat, és azt csinál, amit akar.
Mindazonáltal ez a stratégia jogilag mégsem ilyen egyszerű. A demokraták már közölték, hogy minden eszközt be fognak vetni az elnöki hatalom túlnyújtózkodása ellen, és erre több eszközük is van, ahogy a balos Vox összeszedte.
Azt egyébként Trump is tudja, hogy be lesz perelve, maga is elismerte beszédében. A CNN által megkérdezett szakértők szerint az ügy nyilván a legfelsőbb bíróság elé fog kerülni, ám nehéz megjósolni a kimenetelét, mert a szükségállapotról szóló 1976-os törvény életbe lépése óta nem volt még példa rá, hogy jogi ügy legyen a dologból. (Korábban Harry Truman elnöksége alatt egyszer a legfelsőbb bíróság megakadályozta a szükségállapotot, de ez a törvény meghozása előtti időkben volt.)
Nem meglepő, hogy a jogi szakma is igen megosztott a kérdésben (bár inkább elítéli a dolgot). Az mindenesetre Trumpot segíti, hogy a legfelsőbb bíróságban biztos és erős konzervatív többség van. A Fehér Ház jogászai pedig azzal érvelnek: a szükségállapot kihirdetésének szükségességét az elnök dönti el, e tekintetben elég szélesek a jogkörei.
Akármi is lesz a jogi út vége, bizonyos jelek szerint politikai szempontból önmegsemmisítő taktikáról lehet szó. Ahogy a FiveThirtyEight adat- és politikaelemző portál plasztikusan összefoglalta: felmérések szerint
A kockázat tehát nemcsak jogi, politikai jellegű is. Különösen érdekes lesz, hogy mit ötöl ki Nancy Pelosi demokrata párti alsóházi házelnök, aki az utóbbi hetekben már bizonyította, hogy képes keményen odapörkölni Trumpnak, és megnehezíteni az elnök viszonyát a választókkal és saját pártjával szemben is. A Trump elleni harc láthatóan energizálta a demokratákat, akik között bár jelentősek a belsó befolyási harcok, az elnök elleni (eddig meglepően sikeres és karakán) fellépésük sokat segít a párton belüli nézeteltérések elsimításában.
Saját táborában pedig hiába népszerű maga a fal, illetve a baloldal ekézése, a végrehajtó hatalom ehhez hasonló radikális kiterjesztése igencsak ellentmond a konzervatív kormányzásról szóló elveknek (már ha ezek kicsit is érdeklik a választókat). Ráadásul ha a legfelsőbb bíróságon nyer a Fehér Ház, a jövőben a demokrata párti elnökök is könnyebben kerülhetik meg a kongresszust. És hát ki akarná, hogy törvényhozást lenyomva szigorítsa valami liberális (vagy rögtön szociáldemokrata!) a fegyverviselési törvényeket vagy a környezetvédelmi szabályokat, hangzik a figyelmeztetés.
Ettől függetlenül van olyan vélemény, amely szerint végül Trump kerülhet ki győztesen a dologból. Az elnök 2015 óta kvázi maga alá nyomta a Republikánus Pártot, és lojális bázisa ma is kitart mellette. Hogy ez elég lesz-e 2020-ban, az elég kérdéses, ám az tény, hogy jelenleg a republikánusoknak nincs B-terve, ezért ha vonakodva is, de kénytelenek beállni Trump minden ormótlansága és hülye ötlete mögé. A hatalmon maradás pedig láthatóan jobban érdekli a pártot, mint az amerikai alkotmányos rendszer jelene és jövője.
És hogy mi lesz a fallal? A jogi ügyek és logisztikai akadályok miatt jó eséllyel így sem fog megépülni 2020-ig.