Dondald Trump amerikai elnök többhetes huzavona után megtarthatja végül évértékelő beszédét, amit eddig a képviselőház demokrata párti elnöke, Nancy Pelosi akadályozott. A beszédet övező vita bár távolból nézve nem volt túlságosan színvonalas, mégis nagyon fontos lenyomata az amerikai politikai rendszer erőviszonyainak és a jövőbeli kilátásoknak: a demokrata párti képviselőházban nagyon kemény és a piszkos trükköktől semm visszariadó ellenfelet kapott Trump, ami jóval nehezebbé fogja tenni a dolgát.
Donald Trump elnökségének első két éve abból a szempontból relatíve gondtalanul telt számára, hogy belföldön csak saját pártjával kellett megküzdenie: a republikánusok az amerikai törvényhozás mindkét házában többségben voltak, így végső soron azt szavaztak meg, amit akartak.
Persze ez csak relatíve volt gondtalan, hiszen egy csomó mindent így sem sikerült elintéznie, egyes számítások szerint ígéretei csupán 17 százalékát tartotta csak be, 18 százalékát pedig már meg is szegte. Nem sikerült eltörölni például elődje, Barack Obama egészségügyi reformját, holott ez azóta a Republikánus Párt fő célja, mióta a törvény életbe lépett. Ahogy nem lett semmi a választási kampányban beharangozott mexikói határfalból sem.
Utóbbit még a republikánus törvényhozáson sem sikerült átvernie – aztán idén év elején, a tavaly novemberi választások eredményeként a törvényhozás alsóházában kisebbségbe kerültek a republikánusok, és többségbe az ellenzéki demokrata pártiak; mire Trumpnak meg hirtelen eszébe jutott a fal. A fal körüli huzavona a kongresszus és az elnök között minden idők leghosszabb kormányzati leállásához vezetett, emellett pedig Trump évértékelő beszédét is el kellett halasztani miatt.
Bár utóbbi jóval kisebb horderejű ügy, mint előbbi, mégis szemléletes példája annak, hogy nemcsak a kormányzati leálláshoz vezető karakán nekifeszüléssel, hanem sokkal fifikásabban is tudja kontrollálni – és szívatni – az elnököt az ellenzék a törvényhozási erején keresztül; illetve hogy végül mégis kénytelen együttműködni vele.
Sőt, egyes kommentárok odáig mennek, hogy egyenesen a demokrácia jövőjéről szólt a két oldal közti, távolról szemlélve már-már gyerekes adok-kapok.
Az évértékelő története még január harmadikán indult, amikor Nancy Pelosi, a képviselőház akkor beiktatott demokrata párti házelnöke a szokásoknak megfelelően meghívta Donald Trumpot, hogy tartsa meg az elnök rendes évértékelő beszédét a törvényhozás két házának közös ülésén, január 29-én.
Az alapvetően a két fél saját bázisának szóló egymásra mutogatás során Nancy Pelosi először január 16-án közölte, hogy a leállás miatt nem garantálható az esemény biztonsága, ezért jobb lenne elhalasztani a beszédet; illetve az elnök akár benyújthatná írásban is a szövegét. Ez utóbbi nyilvánvalóan megalázó felvetés volt:
az évértékelő lényege, hogy az elnök főműsoridőben, minden nagyobb tévécsatorna által közvetített egyenes adásban tarthat egy jó kis kampánybeszédet és önfényezést az amerikai nép előtt.
Pelosi ezt a lehetőséget akarta megvonni Trumptól, akinek lételeme és (manapság egyébként elég alacsony, 40 százalék alatt járó) támogatottságának alapja a tévében való szereplés és nagyotmondás.
A belbiztonsági miniszter erre bejelentette, semmiféle biztonsági aggály nincs az évértékelő kapcsán, nyugodtan meg lehetne tartani; ez után pedig Trump közölte Pelosival, hogy szépen el fogja mondani a beszédet. Ám Pelosi pár nappal később leszögezte: visszavonja az elnök meghívóját (a saját évértékelőjére), és nem bocsátja Trump rendelkezésére a kongresszus üléstermét. Mire a kormány megvonta Pelosi repülőgép-használati jogát, nem sokkal a házelnök tervezett külföldi útja előtt. Pelosi ekkor sem hagyta magát:azt nyilatkozta, hogy neki rendben lenne, hogy menetrendszerinti géppel utazzon Afganisztánba, aztán meg azt, hogy az útról a Trump-kormány miatt kiszivárgó hírek miatt nem lenne biztonságos a dolog, így mégsem megy.
Bár 25-én végül Trump hajlandó volt aláírni egy pár hetes csomagot a kormányszervek finanszírozására a falpénz nélkül is, mégsem tarthatta meg 29-én a beszédet. Pelosi végül csak az eredetileg tervezett dátum napján ment bele, hogy jövő héten, február 5-én elmondhassa Trump a mondókáját, és helyreállhat a rendes ügymenet.
Már csak azért is érdekes, hogy a határfal lett az amerikai politika éppen aktuális viszonyítási pontja és szimbolikus megosztó kérdése, mert a falat egyes hírek szerint csak azért találtak ki a 2016-os elnökválasztási kampány során Trump tanácsadói, hogy legyen valami egyszerű és plasztikus üzenet a bevándorlás kérdésében, amit az (akkor még) elnökjelölt meg tud jegyezni.
Ez egyes értékelések szerint konstruktív lépés: a Trump által aláírt törvény február 15-ig biztosítja a kilenc minisztérium működését, tehát alig, hogy újra megnyitott a kormányzat, ismét indulnak elölről ugyanazok a viták, amelyek december vége óta folynak. Pelosi ezen viták közben mégis megadja Trumpnak a médiafigyelmet és a reflektorfényt, amit az évértékelő jelent: a házelnök érzékelte, hogy egy bizonyos ponton túl nem feszítheti a húrt, és kész valamiféle kompromisszumra, szól az érv.
Azaz végső soron a maguk nemében működnek a híres kormányzati fékek és ellensúlyok, és a kongresszus egyértelmű jelét adta, hogy az elnökkel sok szempontból egyenrangú intézmény az amerikai politikai rendszerben.
Másfelől a kormányzati leállás és az évértékelő körüli balhé azt is jelezte: hiába népszerűtlen a saját pártja balszárnyán, és hiába jóval kevésbé látható a közösségi médiában és a politikai tévéműsorokban, mint mondjuk a demokraták feltörekvő demokratikus szocialista (szociáldemokrata) csillaga, Alexandria Ocasio-Cortez, Nancy Pelosi harmincéves washingtoni rutinja hatékonyabb fegyver Trumppal szemben, mint pár erős Twitter-poszt. A balközép sajtó ennek kapcsán hajlamos arról beszélni, hogy
Pelosi személyében nagyon kemény ellenfelet kapott az elnök: a Demokrata Párt jelenleg talán legerősebb és legbefolyásosabb egyéniségének számító házelnökhöz hasonlóan senki nem képes leszerelni Trumpot.
Egy erős nő, aki képes átverni a magát mesteri tárgyalónak tartó elnököt: vélhetően ez Trump legrosszabb rémálma. A kettejük közti dinamikát jelzi, hogy míg szinte mindenkiről becsmérlően beszél, Pelosi esetében magához képest tiszteletteljes, és elismeri a házelnök érdemeit.
Más megközelítésben viszont nemcsak a szokványos fékekről és ellensúlyokról van szó, hanem arról, Pelosi alkalmazkodva Trump stílusához, egy sor írott és íratlan szabályt hajlandó volt felrúgni ahhoz, hogy megszívassa az elnököt.
Eszerint az érvelés szerint az évértékelő hiába hoz nagy médiafigyelmet, hagyományosan nem nagyon befolyásolja az emberek pártállását és az elnök megítélését; ennél sokkal fontosabb, hogy az amerikai politikai élet egy régi, egyébként alkotmányosan előírt hagyományáról van szó; az akörüli huzavona pedig lenyomata annak, hogy mindkét fél piszkos eszközökkel próbálja kijátszani a “normális” demokratikus kereteket.
Ez az egyébként Magyarországon is gyakran előkerülő vitához kapcsolódik az ellenzék szerepéről.
A Demokrata Párt is hajlamos azt hangoztatni, hogy Trump személyében egy autokratikus hajlamokkal rendelkező, a politikai élet hagyományos szabályaira nagy ívben tevő elnöke lett az Egyesült Államoknak. A kérdés, hogy mennyiben legitimálja “normális” demokratikus ügymenet aláásását, ha ennek célja (jelen esetben a demokraták értékelése szerint) a demokratikus ügymenetet gyakran áthágó vagy áthágni próbáló politikai ellenfél megrendszabályozása.
Pelosi úgy döntött, hogy hajlandó maga is belemenni az ilyen jellegű adok-kapokba, ami azt vetíti előre, hogy a következő két évben még több szabályszegés és trükközés várható az amerikai politikában.
(Borítókép: Nancy Pelosi. Fotó: Bloomberg / Getty Images)