Törökországban vasárnap helyhatósági választásokat tartanak, amelyeknek bár politikai jelentőségük elég mérsékelt, mégis nagy mozgósítás és brutális kampány előzte meg őket. Az ok, hogy az ország gazdasági válsága közepette sokan az egyre autokratikusabb módon kormányzó Recep Tayyip Erdoğan elnökről szóló népszavazásként tekintenek a dologra. Az elnök a bajok fényében legbárgyúbb összeesküvés-elméleteivel kampányolt, az ellenzéki összefogás több helyen is megszorongathatja.
Törökország egy relatíve nagy és erős ország, 80 millióan lakják, vásárlóerő-paritáson a világ 13. legnagyobb gazdasága (de nominálisan is bőven a legnagyobb húszban van), a NATO tagja, az Európai Unió társult tagja, a Közel-Kelet egyik önjelölt igazságosztója.
Már csak ezért is meglepő, hogy Törökország a túlélésért küzd,
már ha lehet hinni Recep Tayyip Erdoğan elnöknek: terroristák, spekulánsok, kurdok, sőt az egész nyugati világ és maga az új-zélandi merénylő is ádáz harcot folytatnak ellene. Törökország pedig csak úgy menekülhet meg, ha az emberek Erdoğan pártjára, az Igazság és Fejlődés Pártjára (AKP) szavaznak a vasárnapi helyhatósági választásokon – legalábbis Erdoğan szerint.
Bár a helyhatósági választások csak a legritkább esetben szoktak mélyreható politikai következményekkel járni egy országban, azt az elnök retorikája is jelzi, hogy a hétvégi török voksolás más lehet. A 2002 óta hatalmon lévő Erdoğan hiába betonozta be tavaly illiberális demokráciáját, közben sikerült válságba kormányoznia a korábban töretlenül növekvő török gazdaságot, ezzel pedig aláásta hatalma egyik fő legitimációját.
Az ellenzék vérszagot érez, az elnök pedig jobb híján a végletekig tolja a riogatást, mert vélhetően ő is úgy gondolja: a hétvégi voksolás nem az önkormányzati posztokról szól, hanem végső soron a kormányzását értékelő népszavazás. Amelynek hiába mérsékelt a gyakorlati jelentősége, az általa létrehozott központosított és tekintélyelvű politikai rendszerben egy jelképes vereség is elég lehet a hatalom aláásására.
A közvélemény-kutatások szerint az elnöknek és pártjának van félnivalója: a jelek szerint Ankarában és Isztambulban is szoros lesz a választás, és az AKP mindkét, a kilencvenes évek óta kezében lévő nagyvárost elveszítheti, ami súlyos jelképes csapás lenne az elnöknek.
Persze egy-két, kis arányú vereség annyiban nem radikális változás, hogy Erdoğan és az AKP – az utóbbi években a nacionalista Nemzeti Mozgalom Pártjával (MHP) kiegészülve – már az utóbbi években is úgy ment neki minden választásnak, hogy szoros lesz. Jellemzően 48-52 százalék között kaptak az egyre kevésbé szabad és egyre kevésbé tisztességes elnök- és parlamenti választásokon, már amikor nem kevesebbet, mint 2015-ben, amikor első nekifutásra az AKP nem tudott kormányt alakítani. Dacára annak, hogy (illetve hát pont azért, mert) a médiát, a választási bizottságot és általában véve az egész országot és államigazgatást teljes erővel maguk alá gyűrték, táboruk továbbra is az ország konzervatívabb, hívőbb és vidékibb felére korlátozódik.
emiatt elemzők szerint a helyhatósági választás referendum az elnökről, még ha nem is az ő neve szerepel a szavazócédulákon.
Erdoğan a 2017-es (51 százalékkal behúzott) alkotmánymódosítás értelmében, a tavaly nyáron (52, illetve koalícióban 53 százalékkal) általa és pártja által megnyert parlamenti- és elnökválasztás óta kvázi teljhatalmú államfőként, minimális demokratikus fékekkel és ellensúlyokkal szemben kormányoz.
A probléma csak az, hogy egyre rosszabbul: a török líra gyengülése egyre nagyobb pénzügyi problémákat okoz, az infláció elszabadult, 20-30 százalék között mozog, miközben a korábban (a 2009-es, globális recessziót kivéve) 16 éven át töretlenül növekvő gazdaság recesszióba fordult. Az élelmiszerárak megugrottak, a munkanélküliség növekszik, az életszínvonaluk emelkedéséhez szokott törökök bizalma pedig a felmérések szerint mintha megingott volna keménykezű vezetőjükben.
Hogy Törökország hogyan jutott idáig, arról 2017-ben és tavaly is részletesen írtunk.
Ebben a helyzetben Erdoğan klasszikus eszközökhöz nyúlt a kampányban: magát az ország védelmezőjének, ellenfeleit terroristáknak, a bajokat pedig az országot támadó külső erők támadásainak írta le. Kampányrendezvényein gyakran lejátszotta az iszlámellenes új-zélandi terrorista vérfürdőjéről készült videót, és azt hangoztatta, hogy Törökország és az iszlám brutális támadás alatt áll a nyugati világ részéről – amellyel szemben egyedül az iszlamista gyökerű AKP védheti meg Törökországot. Végül még azt is bedobta, hogy újra mecsetet kell csinálni a szekularizáció óta múzeumként működő Hagia Szófiából.
A fő ellenzéki erőt, a szekuláris (kemalista) szociáldemokrata Köztársaság Pártot (CHP) is azzal vádolta, hogy a nyugati és kurd terroristák oldalán áll. Az ország ötödét kitevő kurdokat képviselő Népi Demokratikus Pártot (HDP) pedig rutinszerűen a kurd terrorizmus támogatóiként állítja be. A gazdasági gondokért a nyugati pénzügyi spekulánsokat okolja, ahogy általában az elhibázott gazdaságpolitikát folytató autokraták tenni szokták.
Korábban Erdoğan elég sokat profitált a valós támadásokból: a szíriai háború, az Iszlám Állam terrorcselekményei, a kurd békefolyamat összeomlása és a 2016-os puccskísérlet teremtette légkörben az elnök hihetően tudta előadni a nemzetmentő vezető képét. Ma viszont a jelentős részt saját ballépései okozta gazdasági gondok közepette elemzők szerint nehezebben működik ez a retorika.
Az sem segít, hogy közben az Egyesült Államokkal is sikerült összerúgni a port, Erdoğan regionális hatalmi törekvései pedig elhalványultak. Így a korábban erőt és a nemzet nagyságát sugárzó külpolitikára sem tud már támaszkodni.
A másik dolog, ami miatt fájhat Erdoğan feje, hogy az ellenzéki erők elkezdtek összefogni, a HDP és a nemzeti liberális konzervatív, szekuláris Jó Párt (Iyi) nem indítanak jelöltet egymás ellen, sok helyen pedig közös jelöltet állítottak. Ahogy a nyugati országrészben a legtöbb helyen nem indul a hagyományosan a kurdok lakta délkeleti régiókban erős HDP sem.
Az AKP és az MHP együtt a hét török nagyvárosból jelenleg hatot vezet, ezek lesznek a mostani voksolás fokmérői. Ezt jelzi az is, hogy a kormánypártok mindenhol nagyágyúkat indítanak. A legtöbb helyen nagyon szorosnak ígérkezik a verseny, és a felmérések szerint az ellenzék több metropoliszban átveheti az irányítást.
Elemzők viszont arra is figyelmeztettek, hogy hiába a rossz gazdasági helyzet, a közvélemény-kutatások az utóbbi években rendre alulmérték az AKP-t.
Hogy nem egy átlagos helyhatósági választásról van szó, azt jelzi, hogy Erdoğan átlag napi nyolc kampánybeszédet tartott, keresztül-kasul bejárta az országot. Isztambul már egy hónappal a voksolás előtt Erdoğan-poszterekkel volt teleplakátolva, ellenzéki posztert alig lehetett látni. Ahogy illiberális demokráciákban illik, a közmédiában az ellenzék alig kapott műsoridőt, viszont az elnök riogatását a magánkézben lévő média is napi 24 órában tolta.
Erdoğannak annyiban kevés a félnivalója, hogy elnökválasztást legközelebb 2023-ban tartanak, addig nem forog kockán széke, ahogy a parlamentben sem fog attól csökkenni a kormánypárt ereje, ha elvesztenek pár nagyvárost. Az országos politikában tehát így is, úgy is az lesz, ami eddig is: Erdoğan, Erdoğan és Erdoğan.
Ugyanakkor ha az AKP és az MHP nagyot bukna most hétvégén, az az esélylatolgatások szerint mégis hatással lehet az általános politikai hangulatra, és annak a jele lehet, hogy hiába a teljhatalom, az ország mégis elkezdett kicsúszni a kezei közül.
Ha viszont ilyen gazdasági helyzetben sem lehet megverni az AKP-t, az azt fogja jelenteni, hogy Erdoğan az összeesküvés-elméleteivel és az illiberális politikai eszköztárával úgy bebetonozta magát a hatalomba, hogy nehéz lesz vele bármit is kezdeni.
(Nyitókép: TURKISH PRESIDENTIAL PRESS SERVICE / AFP)