Magyar idő szerint szerda hajnalban tartották az Egyesült Államokban, közelebbről Detroitban a demokrata párt elnökjelöltjeinek tévévitáját. Pontosabban csak a CNN által szervezett, de hivatalosnak számító vita első, 10 jelöltet felvonultató körét, ugyanis még mindig több mint húszan aspirálnak Donald Trump 2020-as kihívói szerepére, így csütörtökre is jut egy adag vitázó. Szerdán az egy hónappal ezelőtti első fordulóhoz képest – melyen politikai súlyát tekintve Elizabeth Warren massachusettsi szenátor eleve előnyből indult -, a mostani vitára sokkal kiegyenlítettebb mezőnyt sorsoltak össze. Detroitban ezek a politikusok sorakoztak fel:
A demokrata párt két kritérium alapján dönt a vitára való alkalmasságról: Az első, hogy a jelölt legalább három megbízható közvélemény-kutatás szerint is legalább egy százalékos támogatottsággal bírjon. A második pedig az, hogy legalább 20 államból tudjon államonként minimum 200 adományozót felmutatni, összesen pedig legalább 65 ezer választó támogassa őt anyagilag.
A vita nemcsak azért volt fontos, mivel a média által egyfajta bajnokságként tálalt demokrata előválasztási versenyben az ilyen, óriási felhajtással tálalt események számítanak a várhatóan 2020 nyaráig elhúzódó idény Super Bowl-jainak, hanem azért is, mert egy sor, nagy reményekkel induló, de mégsem túl sikeres jelölt számára ez volt az utolsó alkalom, hogy valamilyen emlékezetes produkcióval érdeklődést keltsen személye vagy politikája iránt, és bepöccintse kampányát – vagy legalább kellő lendületet szerezzen ahhoz, hogy megugorja a szeptemberi vita küszöbét is.
Ahogy azt az előzetes esélylatolgatásokban is várni lehetett, az Amerikában a legnagyobb sporteseményekkel vetekedő nézettségű politikai show-n a valódi vita - a demokrata pártot megosztó törésvonalnak megfelelően - a két idősebb, balosabb és népszerűbb politikus, Warren és Sanders, illetve a párt mérsékeltebb álláspontot képviselő jelöltjei között pattant ki.
A vita ideológiai fókuszában az első percektől kezdve a mindenkire kiterjedő egészségbiztosítás állt (igen, az Egyesült Államokban Európával szemben nem egyértelmű, hogy az állampolgároknak jár-e alanyi jogon az egészségügyi ellátás, és ha igen, akkor milyen szintig), melyet John Delaney azonnal betámadott, „tündérmesé”-nek, „lehetetlen ígéret”-nek nevezett, ami radikalizmusával a független választókat elidegeníti a demokratáktól, és Trump táborába sodorja őket. A centrista jelöltek óvtak a „szélsőbaloldal” felé való sodródástól, ami munícióval látja el a republikánusokat egy olyan országban, melyben a „szocialista” jelző a legutóbbi évekig a legfőbb politikai szitokszónak számított. Amy Klobuchar azt is leszögezte, hogy a pragmatizmus nem jelent egyet a gyávasággal:
Nekem is merész elképzeléseim vannak, de ezek az elképzelések a valóság talaján állnak.
Azonban a valós stratégiai dilemmára rámutató támadások a megtámadott baloldali jelölteknek is kiváló alkalmat biztosított arra, hogy emlékezetes szófordulatokkal vágjanak vissza, és a beszédidőt tekintve is uralják a vitát. Az például biztos, hogy mire ez a cikk megjelenik, Bernie Sanders egyik riposztját már több millióan fogják megosztani (vagy matricán az autójukra ragasztani). Amikor ugyanis a vermonti veterán szocialistát azzal támadták, hogy az egészségbiztosítás kiterjesztésére vonatkozó „Medicare for All” javaslat részleteivel maga sincs tisztában, azzal válaszolt, hogy
Már hogyne lennék. Én írtam az egész átkozott törvényt.
És a Sanders-szel baráti viszonyt ápoló, és nem mellesleg egészségbiztosítási törvénytervezetét is a kezdetektől fogva támogató Warren válasza is óriási ovációt váltott ki a közönség soraiból:
Demokraták vagyunk. Nem vehetjük el az egészségügyi szolgáltatást senkitől. Ez csak a republikánusok célja lehet, és abba kéne végre hagyni azt, hogy az ő érveiket szajkózzuk.
Az egészségbiztosításra és az ingyenes állami szolgáltatások kiterjesztésére (Warren és Sanders a felsőoktatást is ingyenessé tenné) összpontosító összecsapások mellett a jelöltek egy sor más fontos kérdésben nagy egyetértést mutattak, vagy ha egyet nem is értettek, legalább nem csattantak össze látványosan. Így például a bevándorlás ügyében mindannyian az átfogó szabályzás szükségességét hangsúlyozták, és mindannyian elvetették az amerikai hatóságoknál feltárt embertelenséget (például az elfogott illegális bevándorlókat elzáró táborokban uralkodó higiéniai viszonyokat, vagy a szülők és gyerekek elválasztásának gyakorlatát).
A jelöltek között abban sem volt vita, hogy
a fehér felsőbbrendűségen alapuló fajgyűlöletet terrorizmusnak kell minősíteni,
és a szabad fegyvervásárlás korlátozásának kérdésében is inkább csak abban volt nézetkülönbség, hogy milyen módszereket vetnének be. Amy Klobuchar például a republikánus politikusok tucatjait szponzoráló Országos Fegyverszövetség (NRA), illetve a nagy fegyvergyárak eddig minden szigorítást megtorpedózó lobbija ellen venné fel a harcot.
És hát abban sem volt meglepetés, hogy minden jelölt keményen beleszállt az elnökbe; azonban Donald Trump szokásától eltérően egyelőre Twitter-oldalán nem kommentálta a vitát.
( CNN, Guardian, Fivethityeight)
(Borítókép: Justin Sullivan / Getty Images Hungary)