Trump közelmúltbeli rasszista húrokat pengető kirohanásai mögött a jelek szerint dereng valamiféle stratégia: az "Amerika-szerető, kapitalista elnök" és "az Amerika- és kapitalizmus-gyűlölő szocialisták" közti harccá akarja redukálni a politikai közbeszédet. Az újbaloldal feltörése a Demokrata Párt vezetését is aggasztja, attól tartanak, hogy elidegeníthetik a párttól a bizonytalan szavazókat. Emiatt a közelmúltban látványosabbá váltak a párton belüli villongások, bár vannak, akik szerint túl van lihegve az ellentét.
Donald Trump amerikai elnök választási kampánya meghirdetése óta, azaz több mint három éve nagyjából hetente kavar egy-egy nagyobb botrányt keresetlen nyilatkozataival vagy Twitter-kirohanásaival, és amikor az ember már azt hinné, nem lehet már durvább, mindig tud újat mutatni. A múlt héten például arra szólított fel négy, etnikai kisebbségekhez tartozó demokrata képviselőnőt, hogy „húzzanak haza”, ha nem tetszik nekik Amerika, dacára annak, hogy mindannyian amerikai állampolgárok, és a négyből hárman ott is születtek.
A rasszista kirohanás morális vetületeitől és az abból kerekedett politikai botránytól függetlenül, a négy újbalos női politikus kipécézése nem új és nem is feltétlenül rossz stratégia az elnök és a Republikánus Párt részéről. Alexandria Ocasio-Cortez, Ilham Omar, Rashida Tlaib és Ayanna Pressley hiába politikai újoncok, a keleti és nyugati parti balos fiatalok körében irtó népszerűek, leuralták a közösségi médiát és a fősodorbeli sajtót, és hirtelen elég jelentős befolyásuk kerekedett a Demokrata Párt politikai napirendjének meghatározására.
A demokrata pártvezetés viszont attól tart, hogy a szocialista szószólók elidegeníthetik a demokraták mérsékeltebb választóit és különösen a bizonytalan szavazókat, ezáltal pedig veszélyt jelentenek a választási esélyeikre. Trump a jelek szerint szintén ebben bízik, és próbálja a megosztónak tartott balszárnyos demokratákra építeni politikai kommunikációját.
Bár a 2020-as választás még messze van, az utóbbi hetek alapján úgy tűnik, az egyik fontos frontvonala az újbalos kultúrharc lehet.
A négyek (az amerikai sajtóban a squad néven emlegetik őket, amit egy magyar szinkronban vélhetően bandának, fordítanának, bár ők sem szeretik ezt a monikert) körüli balhé a közelmúltban a bevándorlás kérdésében éleződött ki. A bevándorlás és a határvédelem a bal-jobb kultúrharc központi témája. Az utóbbi időben különösen a határon uralkodó embertelen állapotok és halálesetek váltak a demokraták fő támadási felületévé: a határon feltartóztatott családokat szétszakítják, a kísérő nélkül érkező kiskorúakat fogva tartják, a földön kell aludniuk, elvétve fürödhetnek csak, és még fogkefét és fogkrémet sem kapnak, miközben az állam fejenként napi több mint 700 dollárt fizet egy magáncégnek az őrzésükért.
A kérdésben mindkét oldal megosztott. A sajtóban csak AOC-ként emlegetett Ocasio-Cortez például feloszlatná a határőrséget és az egész belbiztonsági minisztériumot; ezzel szemben a demokrata frakció többsége bár retorikailag elítéli a Trump-kormány bevándorlási politikáját, a törvényhozás megosztottsága miatt (az alsóházban demokrata párti, a felsőházban republikánus többség van, ráadásul a törvények kihirdetésében Trumpnak vétójoga van, amit csak kétharmaddal lehet felülírni) azt hangoztatja, a helyzet javítása érdekében kénytelenek alkut kötni a jobboldallal. Pont ez történt június végén, a határon uralkodó rettenetes állapotok javítását célzó, 4,5 milliárd dolláros humanitárius csomag elfogadása kapcsán.
Az ügyben két, rivális törvényjavaslat keringett: a republikánusok a szenátusban különösebb feltételek nélkül adták volna oda a pénzt a kormánynak, a demokraták a képviselőházban viszont saját javaslatukban szigorúbban megkötötték volna, hogy pontosan mire mehet a pénz. A négyek számára még utóbbi sem volt elfogadható (egyedül ők szavaztak nemmel rá a demokraták közül), ám
mivel a szenátuson esélytelen lett volna átnyomni a demokrata verziót, végül a képviselőház a republikánusok és a demokrata párt jobbszárnyának összefogásával megszavazta a republikánus verziót.
A demokraták de facto alsóházi vezetője, Nancy Pelosi házelnök és a frakció nagyobbik része azzal érvelt, hogy jobb elfogadni a törvényt, mint folytatni a huzavonát, miközben a pénzhiány miatt a fogva tartottak helyzete csak tovább romlik. A párt balszárnya viszont kisebb árulásként élte meg, hogy Pelosi lepaktált az újbaloldal által nácikhoz hasonlított kormánnyal. (A törvény végső verziójára 92 demokrata képviselő szavazott nemmel.)
Pár napra rá a házelnök úgy kommentálta a négyes ambícióit, hogy „ezek az emberek a Twitter-világukban élnek”, és nincs politikai bázisuk. „Négy emberről van szó, és pontosan ennyi szavazatuk van.” Mire AOC azzal válaszolt, hogy a közvélemény velük van, és ezáltal övék az igazi hatalom a pártban -- szemben a megalkuvó pártvezetéssel, amely nem hajlandó kiállni a baloldali elvekért. Később merőben szokatlan tweet-vita alakult ki a Demokrata Párt alsóházi képviselőcsoportjának hivatalos Twitter-fiókja és AOC kabinetfőnöke között.
A párt vérmesebb újbalos tagjai és a konzervatívabb és pragmatistább pártvezetés közti ellentét nem új. A balközép pártelit és a balszárny közti ellentétek már a 2016-os elnökválasztási kampányban megmutatkoztak, amikor a pártvezetés nagyon nem akarta, hogy a magát demokratikus szocialistának nevező, az állami gazdasági szerepvállalás, a szociális háló és az újraelosztás jelentős bővítését hirdető Bernie Sanders szenátor legyen a párt elnökjelöltje. A 2018-as választásokon Sanders eredményének farvizén életre kelt újbalos mozgalom számos tagja jutott be a törvényhozásban, akik a republikánusok mellett a demokrata pártelittel szemben is kritikusak (a párt hagyományos gazdasági elvei Európa legtöbb országában simán jobbközép kategóriába tartozna). Ehhez a fiatalos újbalos vonalhoz tartoznak a négyek is.
Az újbalos szekció több más kérdésben is sokat bírálta Pelosit és a demokraták mérsékeltebb szárnyát, például amiért
Ahogy egy publicista fogalmazott:
a szembenállás a demokraták minden ellentetét megjeleníti: generációs, ideológiai, etnikai, vagyoni, stratégiai, értékrendbeli vetülete is van.
Mindazonáltal a legfontosabb különbség ennél prózaibb, és Pelosi és a pártvezetés, valamint az újbalos képviselőnők politikai felfogása és feladata közti különbségből adódik.
Pelosi és elvbarátai szerint lehet nagyokat mondani a Twitteren, de a házelnök alkukötései nélkül a Demokrata Párt semmit nem tudna átnyomni programjából a törvényhozáson, hiszen még saját pártján belül is vagy kéttucatnyi olyan képviselőt kell meggyőznie, akik alapvetően konzervatív körzeteket képviselnek. A balszárny szerint viszont a program megvalósításához a választók mozgósításán keresztül vezet az út, és e téren, különösen a fiatalok körében fontosak az általuk képviselt nagy ígéretek és elvhűség. Szerintük a párt jövőjét nem a centrista alkuk, hanem a balra tolódás jelenti.
Amiért ez az ellentét fontosnak tűnik, az az, hogy a jelek szerint a demokrata pártvezetés úgy véli, az újbalos mozgalmárok mind a saját befolyására, mind a párt választási teljesítményére veszélyt jelentenek. Ezt jelzik Pelosi támadásai, és ezt jelzi egy, az Axios által kiszivárogtatott belső közvélemény-kutatás, amely szerint a képzetlen fehérek, azaz a Trump által meghódított, de Trump leváltásához és a republikánusok felsőházbeli többségének megtöréséhez kulcsfontosságú csoport körében Ocasio-Corteznek 22 százalékos a népszerűségi indexe, a szomáliai származású, korábban Izraellel kapcsolatos nyilatkozatai miatt sokat bírált, és általában véve a szélsőjobb által rutinszerűen leterroristázott Ilhan Omaré pedig mindössze 9 százalék.
Bár mások szerint önmagában ez a (forrás nélküli) adat nem sokat mond a helyzetről a közvélemény-kutatás elég bonyolult módszertani problémáinak fényében a jelek szerint Trump arra játszik, hogy a demokraták balszárnyát helyezze kampánya középpontjába.
Ezt megkönnyíti számára, hogy bár a törvényhozásban még semmi radikálisat nem csináltak, az újbalos forradalom abban sikeres volt, hogy balra rángatta a párt elnökjelölt-aspiránsait:
ma már nem csak Bernie Sanders, hanem egy sor másik demokrata elnökjelölt-jelölt beszél alanyi jogon járó, állami egészségügyről vagy ingyenes felsősoktatásról, még ha a legnépszerűbbikük, Joe Biden volt alelnök a hagyományos, mérsékelt pártelitet is képviseli. Mindenesetre akárki is lesz a jelölt, az biztos, vélhetően a korábbiaknál balosabb programmal indul majd.
A tűzhöz közelállók úgy látják, Trump arra játszik, hogy nem sok szavazót veszít megosztó lépéseivel, hiszen vélhetően kevesen vannak, akik 2019 nyarán döbbennek rá, hogy Trump nem a kisebbségek jogainak elkötelezett híve (és általában véve is igaz, hogy az emberek belefáradtak a Trumpról szóló hírfolyamba). Viszont a négy, szocialista elveket hangoztató képviselőnő felkapásával
elijesztheti a demokratáktól az elnököt nem szívlelő, de a balos ötletektől legalább annyira idegenkedő amerikaiakat, akik amúgy elég sokan vannak.
Az ellenretorikát tökéletesen összefoglalja Lindsay Graham dél-karolinai szenátor nyilatkozata, amelyet Trump egy az egyben idézett Twitterén:
AOC és elvbarátai egy kommunista banda, akik utalják Izraelt, utálják a saját hazánkat, koncentrációs táborok őreinek nevezik a határunket védő határőröket (...) Legyenek csak a Demokrata Párt arcai, el fogják pusztítani a Demokrata Pártot.
Más republikánus tanácsadók úgy vélik, hiba lenne az „Amerika-szerető, kapitalista elnök” és „az Amerika- és kapitalizmus-gyűlölő szocialisták befolyása alatt álló demokraták” közti párbajra redukálni a közelgő 2020-as választási kampányt; inkább hagynia kellene, hogy a demokraták belső ellentéteikkel foglalkozzanak. Mindazonáltal Trumpot pártján belül már egyre kevésbé merik bírálni, ezt jelzi, hogy a rasszista tweet után a republikánusok többsége vagy úgy tett, mintha nem tudná, miről van szó, vagy ráállt a kommunistázó narratívára. Ez annak a lenyomata, hogy Trump népszerűsége a republikánus szavazók körében továbbra is töretlen, így a párt (ahogy a 2016-os elnökválasztás óta) úgyis kénytelen kitartani mellette.
Az viszont kérdéses, hogy a stratégiája (már ha van stratégia a kirohanás mögött) beválik-e. A tweetjei ugyanis átmeneti egységbe kovácsolták a demokratákat: a párt bal és jobbszárnya együtt ítélte el az elnököt az alsóházban, és Pelosinak sokhónapos munkával a balszárny egyik fontos ügyében, a 15 dolláros óránkénti minimálbér bevezetését illetően is sikerült kompromisszumot tető alá hoznia, így egy erről szóló törvényt is megszavaztak (bár a szenátuson ez sem fog keresztülmenni, a dolog inkább jelzésértékű a szegényebb választók felé).
És bár a sajtó az utóbbi hetekben felkapta a szembenállást, a hidegebb fejű szakértők szerint a párton belüli ideológiai harcok teljesen természetesek, és a Demokrata Párt jól jár vele, hogy a fiatal újbalos médiasztár-politikusok új szavazókat és apolitikusabb rétegeket is meg tudnak mozgatni. Ráadásul a bevándorlási fiaskótól eltekintve a négyek csak egyetlen másik alkalommal mentek szembe Pelosival, a képviselőházi szavazások több mint 90 százalékában a párt elvárásait követték (bár az is igaz, hogy megosztó dolgokban most szavaztak először).
A Demokrata Párt balszárnya (amerikai zsargonban a progresszívek) pedig messze nem csak négy főből áll: a Trump elleni bizalmatlansági indítványt és a Zöld New Dealt a demokrata frakció több mint harmada, az alanyi jogon járó egészségügyet fele támogatja. Így tehát nem biztos, hogy jó taktika Pelosi részéről a négyek ekézése.
A feszültségek forrása mindazonáltal mégiscsak az, hogy a pártelit szerint nem elég a keleti és nyugati parti baloldaliakat megszólítani, a demokratáknak középre kell nyitniuk, a balszárny szerint viszont balra kell tolódniuk ahhoz, hogy legyőzzék Trumpot. Az elnök pedig a jelek szerint abban hisz, hogy a balra tolódással ő jár jól. Akármelyik oldalnak is van igaza, az biztos, hogy 2020-ig még jó párszor összefognak csapni ők hárman.
(Borítókép: Donald Trump a greenville-i kampányrendezvényén 2019. július 17-én. Fotó: Kevin Lamarque / Reuters)