„Manapság a sértés határát súrolja az, ha valakit konzervatívnak hívnak"
– mondta Ulrich Schlie, az Andrássy Egyetem professzora a „Konzervativizmus és Jövő” című előadás nyitóbeszédében. Az egyetem a német kereszténydemokratákhoz közel álló Konrad Adenauer Alapítvány szervezésében hívta meg előadni a német jobboldal egyik legfontosabb kortárs gondolkodójának tartott Andreas Röddert, a Mainzi Egyetem modernkori történelem professzorát, a CDU-hoz közel álló alapítvány elnökségi tagját.
Rödder elsősorban Angela Merkel kancellár kritikusaként vált ismertté: „Akár már idén eldőlhet Merkel sorsa, de legkésőbb 2020-ig távoznia kell“ – mondta még tavalyi interjújában az Indexnek, egy évvel korábban pedig úgy nyilatkozott nekünk, hogy a kancellár egy katasztrofális hibát követett el a menekültválság idején.
Csütörtök esti előadásában viszont javarészt nem aktuálpolitikával foglalkozott, hanem a konzervatív politika jövőjével: nemrég jelent meg ugyanis a történész legújabb könyve Konservatismus 21.0 címmel, amit nemsokára magyar fordításban is kiadnak majd. Rödder írása Schlie szerint tekinthető egy politikai programnak – amit a német Kereszténydemokrata Uniónak (CDU) is érdemes lehet útmutatóként forgatnia.
A történész ugyanis konkrét javaslatokat fogalmaz meg könyvében a konzervatívoknak, nem csak Németországban, de egész Európában. Rödder persze az előbbire helyezi a hangsúlyt:
szerinte bárhol Európában lehet valaki konzervatív anélkül, hogy szélsőségesnek neveznék – kivéve hazájában.
Pedig egy zöld politikus mondandója nem sokban tér el szerinte egy konzervatívétól, mégis másként tekintenek rá a médiában.
Első körben eszmei szempontból vizsgálta meg a konzervativizmust, amin belül szerinte különbséget kell tenni a liberális és az illiberális irány között. Előbbire példának hozta fel Ursula von der Leyen „európai életmód” koncepcióját, ami az emberi jogok, a nyitott demokrácia, és a toleráns jogállam elveit hirdeti – szerinte az illiberalizmus viszont nem lehet követendő út.
Leginkább a változáshoz való hozzáállásáról lehet szerinte felismerni a konzervatívokat: az állandó változás kényszere miatt nem lehet azt mondani, hogy a konzervatívok örök érvényű dolgokban hinnének, de állandó a szkepszisük a mindenkori divatokkal és ideológiákkal szemben. Rödder felhozta azt a paradoxont, ami szerint „a konzervatívok ma azért küzdenek, ami ellen még tegnap harcoltak” – a történész viszont azt mondta, a belső konzisztencia hiánya általában jellemző az emberekre, szóval ez nem egy kizárólagosan konzervatív tulajdonság.
Rödder szerint a modern konzervativizmus eszmei alapja a felismerés, a humanista emberkép, a szkepszis, ebből fakadóan pedig teóriák és utópiák helyett tapasztalatra és józan észre épülő gondolkodásmód jellemzi ezt a politikai közeget. Emellett fontos érték számukra a mértéktartás, az óvatosság és a szubszidiaritás is – utóbbi miatt pedig az állam szerepét is vissza kell szorítani a társadalmon belül, ugyanis nem az állam feladata a társadalom irányítása, hanem éppen fordítva.
A modern konzervatív felfogásban nem minden ember egyenlő – ennek viszont nem a származás vagy a családi háttér az alapja.
Ugyanis a modern konzervativizmus célja, hogy mindenki egyenlő esélyekkel tudjon elindulni az életben, ezekből az esélyekből viszont más és más életpályák fognak kinőni. Azonban bár emberekként különbözőek vagyunk, mindenkit ugyanúgy megillet a tisztelet és az egyenlő bánásmód.
Ezután Rödder konkrétabban is kifejtette elképzeléseit a XXI. századi konzervatív politikáról, amin belül a leghangsúlyosabb az európai integráció kérdése: szorosabbra fűzött integráció helyett ugyanis szerinte egy rugalmas Európai Unióra lenne szükség. Ebben az uniós intézmények és a nemzetállamok is egyenrangú szerepet vállalnak, a szubszidiaritás elve szerint pedig az integráció a kulcsfeladatokra koncentrálna.
Például elmélyítené az integrációt a közlekedéspolitika, vagy a biztonságpolitika tekintetében, más területeken viszont továbbra is a nemzetállamoknak lenne döntő szerepe. Így nem konkurálnának a tagállami kormányok Brüsszellel, és mindenki a legjobbat hozhatja ki magából –
ehhez viszont Brüsszelnek is fel kell ismernie, hogy nem globális játékos, és nem is lesz az.
Tagállamok szintjén történelmi sikernek nevezte a 2004-es EU-bővítést: az akkor belépő kelet-közép-európai országokban ugyanis szerinte példaértékű módon zajlott le a rendszerváltás, holott akár az egykori Jugoszláviához vagy Ukrajnához hasonló konfliktusok is kialakulhattak volna a régióban.
Fontosnak tartja ezen túl Rödder a nemek kérdésének beemelését a konzervatív programokba: szerinte ugyanis új kultúrharc zajlik a baloldalon a nemek között, az erről szóló diskurzus pedig érzelmi irányt vett – miközben a jobboldal láthatóan nem akar foglalkozni ezzel. Pedig kulcskérdésről van szó, hiszen például meg kellene szüntetni a strukturális hátrányokat férfiak és nők között a munkaerőpiacon; emiatt pedig nem is véletlen, hogy a genderkérdés a politikai közbeszéd fősodrába került. A gender mellé egyébként a történész olyan családpolitikai kérdéseket is behozna a mainstreambe, mint a gyermekvállalás vagy a családok szerepe.
Természetesen nem maradhatott ki a menekültpolitika és migráció sem Rödder programjából: szerinte a veszélyben élő embereken segíteni kell, de nem szabad összemosni a menekülteket a bevándorlókkal, akiket teljesen más logika alapján kell kezelni. A bevándorláspolitikát egyébként – működőképes közös európai politika híján – tagállami hatáskörben hagyná.
Végül a német identitás kérdését hozta fel a történész, a bevándorlás kapcsán ugyanis felmerül a kérdés, hogy mi alapján dől el a németség, vagy a keresztény Nyugat fogalmának meghatározása.
Szerinte nem tudná minden német megugorni az állampolgársági tesztet,
pedig a német társadalomnak az állampolgárságon kell alapulnia, nem a származáson. Fontos, hogy tisztelettel viszonyuljunk egymáshoz mind az országok szintjén, mind Európában, ugyanis mind a multikulturalizmust, mind a háborúkat el kell kerülni – ezeket pedig csak a közösen meghatározott keretek tudják biztosítani.
A történész az előadása után Ulrich Schlie-vel beszélgetett, a diskurzus közben pedig felszólalt a hallgatóság soraiból Hans-Gert Pöttering, az Európai Parlament egykori elnöke – aki egyébként egyike a Fideszt vizsgáló európai néppárti bizottság „három bölcsének” is. Pöttering egyetértett Rödderrel abban, hogy az EU bővítése egy elképesztő sikertörténet volt, hiszen ez még teljesen utópisztikusnak tűnt EP-képviselői karrierje kezdetén a hetvenes években. Egyetértett azzal is, hogy óvatosan kell viszonyulni az integráció esetleges elmélyítéséhez, és a kulcskérdésekre kell koncentrálnia az Uniónak.
A méltatás mellett viszont kritikát is megfogalmazott az egykori EP-elnök: szerinte menekülteket kellene befogadnia Lengyelországnak és Magyarországnak is – ugyanis ha egy európai ország (mint Olaszország vagy Görögország) bajban van, akkor a többieknek szolidaritásból segíteniük kell.
Emellett felmerült a beszélgetés közben a klímaváltozás kérdése is: Rödder ezzel kapcsolatban azt mondta, a német CDU már a 70-es, 80-as években szembesült a környezetvédelem szükségességével, és azóta is napirenden tartja a témát.
Szerinte vannak zöld politikusok, akikkel egy konzervatív választó 95 százalékban egyet tud érteni,
erre szerinte példa Baden-Württemberg miniszterelnöke, aki a CDU-Zöldek koalíciója mellett irányítja a tartományt.
Végül szóba került a konzervatívok elhelyezkedése a politikai térben: Rödder szerint a kozmopolita-multikulti-hipermoralizáló baloldal és a nacionalista-populista-illiberális jobboldal két szélsősége között kell megtalálniuk magukat a demokratikus középen, és nem lenghetnek ki egyik irányba sem.