Argentína 2001 és 2014 után 2019-ben ismét a tönk szélére jutott gazdaságilag, ami a négy éve pont a hasonló válságok felszámolását piacbarát reformokkal ígérő jobboldali elnök, Mauricio Macri bukásához és a baloldal visszatéréséhez vezetett. Az új elnök, Alberto Fernández a megszorítások végét, és az életszínvonal javítását ígéri, bár nem világos, miből. Mögötte pedig visszatért a hatalomba a megosztó Cristina de Kirchner exelnök is, aki ellen tizenegy korrupciós vizsgálat folyik.
Másfél éves recesszió, összeomló valuta, 50 százalékos infláció, rekordszintű IMF-hitel, a lakossága harmada szegénységi küszöb alatt: Argentína 2019-ben, története során sokadszor találja magát súlyos gazdasági és társadalmi válságban, amelyből a vasárnapi elnökválasztás eredménye alapján a baloldalnak kell majd megpróbálnia kirángatni az országot.
A nem végleges eredmények szerint a választáson a baloldali jelölt, Alberto Fernández a voksok 48 százalékát, a jobboldali elnök, Mauricio Macri 41 százalékát kapta. Mivel az első fordulós győzelemhez 45 százalék kell, biztos, hogy december 10-étől Fernández lesz Argentína elnöke, Macri már el is ismerte vereségét. Alelnöke pedig a 2007 és 2015 közötti exelnök, a baloldali populizmust autoriter tendenciákkal ötvöző Cristina Fernández de Kirchner lesz, akinek karrierjét bírálói szerint az ellene folyó 11 korrupciós vizsgálat, pártolói szerint az ország előző, 2001-es csődje utáni talpra állítása jellemzi.
A baloldali győztesek azt ígérik, hogy a korábbiakhoz hasonlóan az állami költekezés felpörgetésével helyrerakják a gazdaságot. Ehhez azonban a romló világgazdasági környezetben jóval kevesebb muníciójuk lesz, mint másfél évtizeddel ezelőtt, ráadásul a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) is meg kell majd küzdeniük, miközben bírálóik szerint nincs is gazdaságpolitikai programjuk.
Hogy nem lesz könnyű dolguk, azt az is jelzi, hogy a katasztrofális állapotok ellenére a győzelem aránya nem volt elsöprő, és a Macri mögött álló konzervatív erők egész tisztesen helytálltak, dacára annak, hogy négy év alatt nagyjából semmit nem sikerült megvalósítaniuk ígéreteikből, sőt inkább azok ellentettje jött be.
Macri az előző választáson, 2015-ben aratott győzelmével 1916 óta mindössze a második konzervatív politikus volt, aki szabad választáson tudta megszerezni az elnöki címet Argentínában. Akkor azt ígérte, kiirtja a korrupciót, felszámolja a szegénységet, és a felelőtlenül osztogató baloldal helyett piac- és vállalkozásbarát gazdaságpolitikát folytat majd. Ennek jegyében jelentősen megvágta a költségvetést, véget vetett az előző kormány rezsicsökkentési programjának, feloldott egy sor korábbi kereskedelmi korlátozást is, és az argentin peso dollárhoz kötését is eltörölte.
Mindez azonban inkább ártott, mint használt:
A pénzügyi és gazdasági összeomlás mögött Macri sokkterápiájának kudarca, és a recesszióhoz hozzájáruló rekordszintű szárazság mellett nemzetközi folyamatok állnak. A korábbi években az alacsony nyugati hozamok miatt jelentős külföldi befektetések áramlottak az instabilabb, de nagyobb hozamokat ígérő feltörekvő piacokba, így Argentínába is.
Ám ez a helyzet az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (Fed) kamatemelésével 2018-ra megváltozott, a külföldi tőke elkezdett visszavándorolni a fejlett világba, emiatt a kiszolgáltatottabb, dollárban eladósodó feltörekvő országok, mint Argentína vagy Törökország nehéz helyzetbe kerültek. Macri emiatt kényszerült az IMF-hez fordulni, ami kisebb politikai öngyilkossággal ért fel, és megágyazott az ellenzék győzelmének.
A baloldal visszatérése már augusztusban biztosnak tűnt, akkor egy előválasztáson Fernández 16 százalékponttal verte meg Macrit. Bár a gazdasági válság fényében mindez nem tűnt meglepőnek, egy-két éve még vélhetően elég kevesen fogadtak volna a 60 éves jogászprofesszor győzelmére. Bár a baloldal egy régi háttérembere, egy Buenos Aires-i önkormányzati poszton kívül nem viselt választott hivatalt. Szemben a néhai Juan Perón elnökről elnevezett, a munkások érdekeit és a társadalmi igazságosságot hangoztató politikai tábora más prominens tagjaitól, karizmája sem nagyon van.
Ugyanez nem mondható el Cristina de Kirchnerről, a peronizmus egyik jelenkori nagyágyújáról.
Kirchner a maihoz hasonló helyzetben robbant be a politikába, akkor még férje, Néstor Kirchner oldalán, aki a 2001-es argentin államcsőd után két évvel jutott hatalomra, 2007-es haláláig stabilizálta, majd növekedési pályára állította a gazdaságot. Ez alapozta meg a férje halála után elnöki posztra lépő Cristina de Kirchner népszerűségét is, ő azonban reformok helyett inkább a 2000-es évek nyersanyagár-emelkedéséből származó bevételek elosztogatásában volt erős. Ez a helyzet nagyjából 2011-ig tartott ki, utána viszont a külső környezet romlása miatt fenntarthatatlanná vált az életszínvonalat fenntartó állami támogatások szövevényes rendszere, 2015-ben Kirchner meg is bukott.
Ekkor úgy tűnt, az exelnök politikai karrierjét lehetetlen lenne feltámasztani, megromlott a viszonya a hagyományosan jobboldali üzleti szférával és a médiával, sőt személye a peronisták között is megosztóvá vált: sokakat idegenített el konfliktuskereső stílusával, saját és kormánya korrupciós ügyeivel, illetve azzal, hogy a problémákat populista szónoklatokkal próbálta palástolni. Ezek egyike pont Alberto Fernández volt, aki 2003 és 2007 között még Néstor Kirchner kabinetfőnöke volt, de Cristina de Kirchner hatalomra jutása után néhány hónappal távozott, és később az elnökasszony vehemens bírálójává vált.
Kirchner visszatérésének a gazdasági helyzet romlása ágyazott meg: 2018-ban megérezte, hogy lehet még keresnivalója a nagypolitikában, ám miután személye túl megosztóvá vált, belátta, hogy csak másodhegedűsként, a háttérben maradva tud visszatérni. Így Fernándezzel kibékülve, a visszafogott balközép jogászprofesszor mögé bújva került vissza az ország élére.
Elemzőket a választás kapcsán élénken foglalkoztatta, hogy ki az igazi főnök kettejük közül, illetve hogy Kirchner a győzelem után megpróbálja-e magához ragadni az irányítást. Ezt egyelőre csak találgatni lehet: egyfelől személyiségéből elvileg ez következne; másfelől az utóbbi másfél-két évben Kirchner nagyon megfontoltam manőverezett, ez alapján inkább esélyesebb, hogy marad a háttérben.
A másik fő kérdés, hogy az új kormány mit kezd a válsággal.
A kampány során Fernández a szociális kiadások és a fizetések növelését, a kamatok és az infláció csökkentését, az export támogatását, mindemellett pedig költségvetési fegyelmet ígért. Azt mondta, eltörli az IMF-hitel felvétele után bevezetett megszorításokat, és magát a hitelmegállapodást is újratárgyalja. Győzelmi beszédében úgy fogalmazott, „poraiból kell újjáépíteni a gazdaságot”.
Ugyanakkor piaci elemzők visszatérő bírálata, hogy a jelszavakon túl Fernándeznek nem igazán van gazdasági programja, az ország pénzügyi helyzete pedig nem teszi lehetővé az általa elképzelt jóléti költekezést.
A mozgástér szűkösségét jelzi, hogy az argentin jegybank hétfőn hajnalban tovább szigorította a korábban a pénzügyi- és valutaválság miatt bevezetett devizavásárlási korlátozásokat (magánszemélyek havonta maximum 200 amerikai dollárt vehetnek fel) az ország fizetőképességének fenntartása és a jegybanki tartalékok védelme érdekében. Ezzel részben vélhetően arra is regáltak, hogy a befektetők hiába árazták be augusztusban Fernández győzelmét, az eredmény kihirdetése mégis kisebb pánikot okozhat a pernositák gazdaságpolitikájában nem bízók körében.
A szkeptikusok szerint a 2001-es válság utáni talpra állás sem Kirchnerék bölcsességének, hanem a világgazdaság pénzbőségének volt köszönhető, miután viszont 2019-ben a világgazdaság pont a recesszió felé tart, nem lesz mentőöv a peronisták számára. Az elemzőkkel szemben viszont a lakosság szegényebbik és nagyobbik része a piaci érdekeket képviselő Macri helyett a munkások mellett kiálló Fernándezben látja a megoldást.
Argentína hagyományosan a kontinens és a világ egyik állatorvosi lova, az elmúlt 70 év harmadát recesszióban töltötte, függetlensége óta (1816) hétszer ment csődbe. Bár a permanens válságokat az utóbbi időben nem követte erőszak vagy tüntetéshullám, vannak akik a szomszédos Chilében folyó események kapcsán attól tartanak, ez a jövőben megváltozhat:
hatalmasak az elvárások Fernándezzel szemben, miközben a gazdasági gondok gyors és fájdalommentes megoldása nem reális.
(Borítókép: Mauricio Macri / Fotó: Juan MABROMATA / AFP)