Amint azt bizonyára látta, hallotta, olvasta, egy amerikai kommandós egység nagyszabású akció keretében rajtaütött az Iszlám Állam vezetőjének, Abu Bakr al-Bagdadinak északnyugat-szíriai rejtekhelyén. Amikor az államát vesztett kalifa menekült volna, zsákutcába jutott a rejtekhelye alatti alagútrendszerben, és detonálta az állandóan rajta csüngő tölteteket: három, vele lévő gyerekével együtt foszlányokra robbantotta magát.
A hírt érthető módon maga az amerikai elnök jelentette be, hiszen al-Bagdadi az elmúlt öt év amerikai hírszerzési és antiterrorista erőfeszítéseinek legfontosabb célpontjának számított. Donald Trump azonban nem lenne Donald Trump, ha az egész ügyből ne kreált volna egy bizarr showműsort, ami szuperlatívuszaival, önfényezéseivel és nettó baromságaival azon nyomban szinte ugyanakkora beszédtémává vált, mint maga a lenyűgözően komplex hajsza, a rajtaütés részletei, vagy az Iszlám Állam jövőjének latolgatása.
Amellett, hogy nyilván minden tisztességes ember érez némi komor elégtételt, amikor meghal egy al-Bagdadi-szintű tömeggyilkos (még akkor is, ha a szalafista dzsihadizmus nyilván nem robbant fel al-Bagdadival), az egész előadás mégis olyan érzést keltett bennem, mint amikor egy „Döbbenet!” vagy „Sokkoló!” felvezetéssel indított négysoros cím giccse mögül kell kibányásznom valami valóban fontosat, valóban megdöbbentőt, valóban sokkolót.
A teátrális megnyilvánulásokért rajongó Trump már néhány órával sajtótájékoztatója előtt bedobott egy „Valami nagy dolog történt!”-teasert, majd pedig helyi idő szerint vasárnap reggel előadta a Nagy Dolgot, amit ő a történtekkel egy időben követett a Fehér Ház műveleti szobájából. Az elnök mesélt a barisai rejtekhely falán ütött „gyönyörű, nagy lyukról”, a „nyöszörögve menekülő” al-Bagdadiról, aki „úgy halt meg, mint egy kutya”, és mivel nem voltak amerikai áldozatok, ezért hosszasan kitért a „gyönyörű, tehetséges” amerikai keresőkutyára, akit sebesülten mentettek ki az amerikai helikopterek.
Al-Bagdadit „gonosz, beteg, kegyetlen” emberként, „gyáva állat”-ként említette, és nem kevesebb, mint hatszor mondta el, hogy „nyöszörgött” menekülés közben; követőire is a „lúzerek” és az „ijedt kutyakölykök” minősítéseket használta. Ráadásul az egész előadás olyan volt, mint amikor egy kiskamasz odahaza lelkesen meséli látogatását a hadsereg nyílt napján (olyan rutineljárásokon csodálkozott,mint hogy egy behatolásnál a kommandósok nem az ajtót használják vagy hogy a "zseniális" csapat vitt magával egy azonosításra alkalmas minilabort).
És ahogy a giccshez sok esztéta szerint lényegileg hozzátartozik a hazugság, úgy Trump giccsében is elég sok volt a hamis vagy épp torz elem. Az egész világon feszülten várt beszámolótól elvárható lett volna a pontosság, ehhez képest az akció idején Trump oldalán ülő Mark Esper védelmi miniszter egyáltalán nem hallotta, hogy al-Bagdadi nyöszörgött volna, és az elnök akkor sem mondott igazat, amikor azt állította, hogy ő már 2000-ben azt javasolta „egy igazán nagyon sikeres könyvében”, hogy likvidálni kell Oszama bin Ládent.
Ahogy al-Bagdadi jelentőségét is mindig az al-Káida pátriárkájával, Oszama bin Ládennel fogják összevetni, úgy Trump produkcióját is azonnal Barack Obama bin Láden likvidálásának 2011 május 2-i bejelentésével hasonlították össze. Főleg azért, mivel az akkori elnök meglehetősen szikár, tárgyszerű és tartózkodó beszédet tartott. Természetesen megemlítette az Egyesült Államok történelmének egyik legnagyobb traumáját okozó Oszama bin Láden áldozatainak szenvedéseit, méltatta a hónapokig tartó hírszerzői munkát, az Egyesült Államok szövetségeseinek közreműködését, a részt vevő egységek teljesítményét.
Azonban Obama érezhetően tartózkodott a szuperlatívuszoktól, a morális töltetű jelzőkkel való dobálózástól, és az olyan triumfáló fordulatoktól, mint amikor Trump azzal büszkélkedett, hogy „irányításom alatt 100 százalékig eltöröltük a kalifátust”, és hogy vasárnaptól „a világ egy sokkal biztonságosabb hellyé vált”. Inkább óvatosságra intett:
Oszama halála nem jelenti erőfeszítéseink végét. Nincs kétségünk afelől, hogy az al-Káida tovább tervezgeti a minket célzó támadásokat. Ébernek kell maradnunk itthon és külföldön egyaránt.
Obamával összehasonlítva az is feltűnő volt, hogy Trump mennyire kihangsúlyozza saját szerepét egy olyan, évek óta tartó hajtóvadászat lezárásában, amelyre az elnöknek valójában igen kevés ráhatása van; a jelenlegi elnök egyes szám első személyben adta elő, hogy „három éve kerestem őt” [mármint al-Bagdadit].
Ezen kívül a dzsihadista mozgalmak dinamikájáról tökéletes tudatlanságot elárulva azt is ecsetelte, hogy elnöksége kezdeteitől azért követelte al-Bagdadi fejét, mert egy sztárterroristát akart elejteni:
Egy csomó terrorista vezetővel végeztünk, de ezeknek a nevét egyáltalán nem ismertem. Ezért hajtogattam állandóan, Hol van al-Bagdadi? Míg néhány héttel ezelőtt rá nem bukkantak.
Trump önfényezését sokan azért tartják hamisnak, mivel 2012-ben az akkor még csak vállalkozó-celebként tweetelgető Trump azzal támadta Obamát, hogy
Ne Obamának gratuláljatok bin Laden megöléséért. A Navy Seal végzett bin Ladennel.
És nem sokkal később pedig azzal vádolta az elnököt, hogy „kemény munkát végez azért”, hogy elbitorolja az érdemeket a valódi munkát végző kommandósoktól. Ehhez képest mostani sajtótájékoztatóján a kötelező köszönetnyilvánítás körei után az esemény nagyrészt saját magáról szólt, még az olyan promóciós pillanatokat sem tartotta vissza, mint ez a beszólás:
Azt hiszem, 12 könyvet írtam, és mindegyik sikeres lett
– még egyszer: mindezt az Iszlám Állam feje elleni akcióról szóló tájékoztatón.
Amellett, hogy al-Bagdadival meg az egész akcióval kapcsolatban Trump tényleg csak önmagát adta, nagyon alapos oka lehetett arra, hogy kicsit feltupírozza az akció előadását és jelentőségét. Az egyik ok az lehetett, hogy maga a tett súlya nem ér fel az Oszama elleni akcióhoz, hiszen al-Bagdadi nem égett bele olyan mélyen a nemzeti pszichébe, mint az al-Káida alapítója. Nem véletlen, hogy 2011 május 2-val szemben most vasárnap nem vonultak ezrek az utcára, nem szakadtak meg wrestlinggálák, és a World Series baseball-döntőjén sem azt skandálták, hogy U-S-A, hanem, hogy Zár-ják-be!
Az biztos, hogy al-Bagdadi levadászásával Trumpon enyhült az ellene indított alkotmányossági eljárás miatti szorítás, és híveinek azzal érvelhet, mekkora hazafiatlanság egy ilyen emelkedett pillanatban is a siker kovácsának eltávolításán ügyködni. Az észak-szíriai török offenzívával kapcsolatos balfogásai miatt kiboruló republikánus szenátorokat is sikerült elégedett reakciókra késztetni, Lindsay Graham sem érez már hányingert a Szíria-politika miatt, hanem azt mondta: "al-Bagdadi halála fordulópontot jelent a konfliktusban".
Azonban egy államférfihez méltóbb, visszafogottabb előadással a híveinek körén kívül is nagyobb elismerést tudott volna kiváltani.
Azzal pedig csak olajat öntött is izzó pártellentétekre, hogy az akcióról a szokásokkal ellentétben nem értesítette a Kongresszus demokrata párti vezetőit, sajtótájékoztatóján „óriási csalódásnak” nevezte az Iszlám Állam elfogott terroristáinak be-nem-fogadása miatt az európai szövetségeseket, miközben nagyon megdicsérte a kooperációért a „nagyszerű” oroszokat. Egyébként valóban kulcsfontosságú volt, hogy a Szíria légterét hipermodern légvédelmi rendszerrel monitorozó orosz légvédelem tudja, miért jelenik meg egy erős amerikai kötelék egy olyan régióban, ahol normál esetben semmi keresnivalójuk.
(Borítókép: Donald Trump bejelentése az Abu Bakr al-Baghdadi elleni műveletről a Fehér Házban . Fotó: Jim Bourg / Reuters)