Annak ellenére, hogy Recep Tayyip Erdoğan már visszatérő vendégnek számít Budapesten, most csütörtöki vizitje korábban nem látott indulatokat váltott ki. És nemcsak a fővárosban egy időre több ezer embert csapdába ejtő forgalomkorlátozások miatt, hanem azért is, mert Törökország alig néhány hete indított offenzívát a szíriai kurd autonóm régió ellen, mely a világ számos hatalmának rosszallását kiváltotta.
A rosszallás egyik oka az, hogy Erdoğan célpontjai egy, a Közel-Keleten fehér hollónak számító szekuláris, demokratikus, feminista, sőt, környezettudatos ideológiát képviselnek, akik ráadásul 2014 óta – nyilván saját érdeküket is szolgálva – megbízható és hatékony szövetségesnek bizonyultak az Iszlám Állam elleni küzdelemben. Ellentétben mondjuk Törökországgal, mely 2016-ig szemet hunyt a török határon a Kalifátusból ömlő olaj, illetve a Kalifátusba ömlő hadi- és emberanyag felett – konkrétan abban reménykedve, hogy a dzsihadisták ugyanúgy végeznek majd a kurdokkal, mint ahogy azt az iraki jazidi kisebbséggel tették.
A magyar ellenzéki erők – kiegészülve a kurdokkal szimpatizáló szervezetekkel – ennek a nemzetközi felháborodásnak a morális természetű érveit visszhangozták. Elsősorban a török hadsereg, vagy annak kisegítő erőiként működő, egykori dzsihadista és iszlamista elemekkel is feltöltött Szíriai Nemzeti Hadsereg atrocitásai, a kurdok rovására tervezett, a nemzetközi egyezmények által tiltott kikényszerített lakosságcsere (erről még lesz szó) szándéka miatt jelent meg a demonstrálók plakátjaitól a Gül Baba türbéjéig az a vád, hogy
„Erdoğan háborús bűnös”.
Orbán Viktor és a kormány médiagépezete ezzel szemben – a látogatást magyarázó egyéb szempontok fölé helyezve – azt a realista érvet hozta fel Erdoğan minden körülmények közötti támogatására (az elvárásokat túlteljesítve még a török elnök belpolitikai ellenfeleivel szemben is), hogy „lehet szeretni, nem szeretni a török elnököt”, de a finnyáskodásnál sokkal fontosabb, hogy a törökök betartják a híres-hírhedt 2016-os uniós megállapodást, és nem engedik Európába a náluk tartózkodó 3,6 millió szíriai polgárháborús menekültet. Sőt, miután kétmillió menekült hazatelepítésére tettek ígéretet a főleg kurd kantonok elfoglalásával létrehozott észak-szíriai „biztonsági zónába”, „a magyar nemzeti érdekkel” egybevágó módon, „Szíria irányába oldják meg a bevándorlási kérdést”.
Ezzel nem csak az a probléma, hogy amikor ez a felfogás válik a nemzetközi politika fő rendezőelvévé, annak valahogy mi, magyarok is meg szoktuk inni a levét (erről tudnának mesélni 1956 kurdjai, a magyar forradalmárok, akikért az általános nemzetközi szimpátia ellenére az Egyesült Államok egy U2-est nem volt hajlandó keresztbe tenni). Hanem az is, hogy
Orbán tudatlannak tetteti magát, amikor elhiszi, hogy a török invázió valóban elősegíti a menekültkérdés megoldását.
Ugyanis a magyar kormány is valószínűleg tisztában van azzal, amit lényegében minden elemzés állít: Erdoğan menekültfókuszú kommunikációja csak az újabb menekülthullám politikai következményeitől rettegő Európának, illetve a török szavazóknak szól. Emellett négy, a nemzetközi média által kivesézett, a kormány által is nyilván jól ismert érv áll.
Törökország már korábban is több határterületet vont ellenőrzése alá, ez azonban a 2016-ban az Iszlám Államtól elhódított Észak-Aleppóval és a 2018-ban lerohant kurd kantonnal, Afrinnal együtt is alig 8000 négyzetkilométernyi területet jelent. Erre az amúgy sem üres, és Észak-Aleppó esetében már amúgy is menekültekkel telezsúfolt területre akarnak a tervek szerint kétmillió szíriait visszatelepíteni.
A visszatelepülés török víziója ráadásul gigantikus pénzeket emésztene fel; az ENSZ-nek osztogatott török brosúra egymillió menekültre 26,4 milliárd dolláros költséggel húzna fel 10 várost és 140 falut egyetemekkel, mecsetekkel, kórházakkal – ha valóban kétmillió embert akarnak elhelyezni, akkor ez csaknem 53 milliárd dollárt jelentene. Mivel a török gazdaság továbbra sem lábalt ki a válságból, az összeget elvileg nemzetközi összefogással dobnák össze. Csakhogy Erdoğan az agresszióval egy kalapba került a visszafoglalt polgárháborús területeinek újjáépítésére a tőkeerős nyugati országoknál hiába kalapozó Bassár el-Aszaddal. Az Európai Bizottság leköszönő elnöke az offenzíva napján kerek perec megtagadta a finanszírozást, és Törökország az elvileg tőkeerős, ámde a katonai akciót hevesen ellenző arab államok közül is csak a 2017-es válságban lekötelezett Katarra számíthat.
A szír menekülteknél az útlevél nem árul el sokat valódi identitásukról, az ország ugyanis nemcsak vallásilag és etnikailag tagolt, hanem óriásiak a regionális különbségek, és főleg Kelet-Szíriában, a törzsi kötelékek is meghatározóak. A törökországi menekültek többségét az Aszad-rezsim elől menekülő szunnita arabok, esetleg turkománok teszik ki, méghozzá az ország középső részéről. Azaz egy aleppói vagy hamai menekült számára minden szempontból tökéletesen idegen az évszázadok óta kurdok által lakott Rodzsava, és egyáltalán nem biztos, hogy hazatérésként éli meg, ha a török hatóságok áttoloncolják a határon. Márpedig áttoloncolják, az Amnesty International jelentése ugyanis számos példát hoz arra, hogy a szíriai menekülteket lényegében erőszakkal kell hazatelepíteni. Eddig a kétmilliós, „megoldásra váró” menekültből nagyjából 350 ezer ember került át törökországi menekülttáborokból a határ túloldalán épített táborokba –
azaz egyik ideiglenes helyzetből a másik ideiglenes helyzetbe.
Mivel a kurd kantonok autonómiája 2012-ben a katonai erejét koncentrálni kívánó damaszkuszi kormány és a kurd milíciák közti hallgatólagos megállapodás eredményeképp jött létre, ezért Rodzsava és Afrin kantonok Szíria relatíve nyugodt régióinak számítottak. Eddig. Azonban ahogy a magyar külügy háttérkutatásait folytató Külgazdasági- és Külügyi Intézet munkatársai is megállapították:
Nem várható nagy bevándorlás olyan területekre, ahol a különböző kurd szervezetek folyamatosan támadásokat intéznek a török és a velük szövetséges arab csapatok ellen.
Ezt a szembenállást súlyosbíthatja azután a mindenki által utált (oké, a kurdok által a törököknél egy kicsit kevésbé utált) szíriai kormánycsapatok visszatérése, a zavaros helyzet láttán a kezüket dörzsölő dzsihadisták megerősödése – becslések szerint az Iszlám Államnak még vagy 10 ezer embere van fegyverben –, és a Donald Trump amerikai elnök által „Ja, olaj is van, akkor mégsem vonulunk ki”-alapon Deir-ez-Zór térségében hagyott amerikai kontingens konfliktusai az oroszokkal és irániakkal.
Ez a régió eddig is a világ leginkább robbanásveszélyes övezetei közé tartozott, Erdoğan pedig csak egy újabb töltetet rakott le a többi mellé.
A török offenzíva menekültkérdéssel való igazolásának legnyilvánvalóbb és legismertebb cáfolata az a tény, hogy a támadás nyomán 300 ezer kurd hagyta el otthonát, közülük a harcok csillapodásával is csak 100 ezren tértek vissza. Mivel a „biztonsági zónát” a kurdokat Aszad bérenceinek tartó szíriai ellenzéki milíciák ellenőrzik, és a törökök titkolt szándéka, hogy a kurd etnikai tömböt szétrobbantsák (ez a folyamat Törökországban a húszas évek óta zajlik, de a szinte kizárólag kurdok által lakott északnyugat-szíriai Afrin kantonnak is ez lett a sorsa 2018 januárja után), ezért nem valószínű, hogy olyan óriási nagy kedve lesz a demokráciába vagy feminizmusba belekóstolt kurdoknak az ezen értékeket istenkáromlásnak tartó iszlamisták uralma alatt élni.
Ezért borítékolható a belső menekültek számának növekedése a „biztonsági zónából” dél, az Észak-szíriai Demokratikus Föderáció megmaradt területei felé. Ahol aztán a kurdok szépen bele is sétálnak egy újabb etnikai feszültségbe, hiszen Rakka vagy Deir-ez-Zór hagyományosan arab régiók, és ezen a helyiek nem is akarnak változtatni (ez a feszültség jó tesztje lesz annak, mennyire felekezetek/etnikumok feletti ez az entitás).
Ha a bevándorlás esélyének csökkenése számít magyar nemzeti érdeknek (ami ebben a formájában biztosan nem az, de ezt most hagyjuk), akkor ebből a szempontból nézve
a török Szíria-politika egészen biztosan nem szolgálja a magyar nemzeti érdeket.
Más kérdés, hogy a magyar kormány mindig is meglehetősen cinikusan állt a bevándorlás kérdéséhez – miközben például elutasította a migrációs folyamatoknak ellenőrizhetőbb formát adó ENSZ-paktumát, közben a letelepedési kötvénnyel ellenőrizhetetlen hátterű migránsok ezreinek adott zöld jelzést. Valószínűleg most is inkább az számít, hogy megint szembe tudjon helyezkedni az „Erdoğan elmozdítását akaró migránspárti erőkkel”. Az is lehet, hogy egyszerűen csak nem akarja, hogy a török elnök beváltsa menetrendszerű fenyegetését, és felmondva a 2016-os visszatartási szerződést, megnyissa Európa felé az utat a menekültjei előtt.
Azonban egy zsarolót ritkán szoktak barátnak tartani, a zsarolással kikényszerített álláspontot pedig nem lehet nemzeti érdeknek nevezni.
Magának Erdoğannak viszont elég konkrét érdeke fűződik ahhoz, hogy minél több szíriai menekülttől szabaduljon meg – mondjuk ahhoz is, hogy ne az összestől, különben nem lesz kikkel zsarolnia az Európai Uniót. Ugyanis annak ellenére, hogy Törökország a szomszédban zajló polgárháború – ezen belül is elsősorban Aszad brutalitása – elől menekülőket eleinte mártírokként fogadta be, de az évek alatt a török átlagemberek és a török költségvetési szervek is egyre inkább nyűgként kezdtek rájuk tekinteni. Jelenlétük, sorsuk egyre inkább politikai kérdéssé vált – különösen ahogy kiderült, a Törökország által is támogatott ellenzékiek nem fogják megbuktatni Aszadot –, és a menekültkérdés az idei önkormányzati választásokon több nagyvárosban is az ellenzéki Köztársasági Néppárt malmára hajtotta a vizet.
Ankara és Isztambul elvesztése után Erdoğannak muszáj volt valami nagyot gurítania, hogy visszaédesgesse az elkószált szavazókat, és saját pártjában is szorosabbra zárnia a sorokat. Ugyanis a választási kudarcok és az elnök kegyenceinek felemelkedése miatt a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja szakadásközeli állapotba került – a kegyvesztetté vált volt miniszterelnök Ahmet Davutoğluról szeptemberben derült ki, hogy több AKP-alapító közreműködésével új jobbközép párt szervezésébe kezd. Két héttel az erről szóló hírek után Erdoğan valóban nagyot gurított: megindította harckocsijait a szíriai kurd „terroristák” ellen, nacionalista ellenzékét is magával sodró nemzeti hisztériát kiváltva.
(Borítókép: Recep Tayyip Erdoğan török elnök és Orbán Viktor miniszterelnök közös sajtótájékoztatója Budapesten 2019. október 7-én. Fotó: Bődey János / Index)