Nemzetbiztonsági, jogi és erkölcsi kérdéseket is felvet az a terjedő gyakorlat, hogy az Iszlám Államhoz csatlakozó nyugati harcosokat vagy szimpatizánsaikat megfosztják eredeti állampolgárságuktól. A nyugati országok ezzel tagadnák meg a visszaküldésüket, a térség bíróságaira bízva sorsukat. Törökország azonban repatriálná a fogságába került nyugati dzsihadistákat. Nem biztos, hogy az anyaországoknak nem ez a kisebbik rossz, az elutasítás ugyanis éppúgy rejt kockázatokat, de hatással lehet az állam és az állampolgárok viszonyára is.
Legszívesebben bottal sem piszkálná a legtöbb nyugat-európai ország azokat az egykori dzsihádistákat, akik tőlük indultak útnak, hogy az Iszlám Állam soraiban küzdjenek Szíriában és Irakban, de fogságba esésük után vissza kellene fogadni őket, hogy aztán otthon állhassanak bíróság elé, és ülhessenek börtönben.
A potenciális címzettek a terroristák visszafogadását arra hivatkozva utasítják el, hogy megfosztották őket állampolgárságuktól, így nem kívánnak bajlódni velük, vonják felelősségre őket ott, ahol a bűncselekményeket elkövették.
„Törökországnak évek óta gondot jelentenek, aggódjon miattuk most már más” – mondta azonban november elején a török külügyminiszter, jelezve, hogy Ankara nem fogadja el a nyugati érvelést, amely a nemzetközi jog szempontjából is aggályos. „Nem vagyunk szálloda senki dzsihádistái számára" – tette hozzá Süleyman Soylu belügyminiszter.
Csak becslések vannak arról, mennyi lehet azoknak a nyugati – európai, ausztrál, amerikai, de rajtuk kívül jelentős számú oroszországi eredetű – harcosoknak a száma, akiket Törökország a fogságból a származási ország hatóságainak adna át.
Családtagokkal együtt akár 12 ezer külföldiről is szó lehet.
Ez legalább öt-hatezer harcost jelent, de a repatriálás a családtagok esetében is megosztó kérdés, jogi, politikai és biztonsági dilemmákat vet fel – erről szólt az EP novemberi eleji vitája is.
2015 óta az Egyesült Királyság 120, Ausztrália 17 embert fosztott meg állampolgárságától. Törvényt fogadott el a lehetőségről Dánia, Ausztria és Kanada is. A nyugatról indult – többnyire bevándorló gyökerű – iszlamisták problémáját szőnyeg alá lehetett söpörni, amíg folyt az Iszlám Állam elleni harc, illetve, amikor Észak-Szíriában a harcosok az Egyesült Államokkal szövetséges kurd erők fogságában voltak.
Ám miután Washington kivonta erőit a térségből, lehetővé téve, hogy oda a török hadsereg nyomuljon be, a korábban őrizetbe vett, vagy új foglyokért már Ankara felel, amely él is a lehetőséggel, hogy az EU-val szembeni játszmához felhasználja őket – ráadásul a nemzetközi jog szempontjából nem megalapozatlanul.
Az állampolgárságtól megfosztás ugyanis nagyon érzékeny terület, és rátévedve a terroristák kiszorításán túlmutató következményei lehetnek.
A gyakorlat azért is aggályos, mert több esetben az egykori állampolgár hivatalosan hontalanná vált, ami ellentétes a nemzetközi joggal.
Az Egyesült Királyságban erről szól Shamima Begum esete: a bangladesi származású, de brit születésű lány 15 évesen ment az Iszlám Állam területére, ahol egy harcos felesége lett, akitől két gyereke is született. A brit hatóságok szerint az állampolgárság megvonása jogos volt, Begum nem lesz hontalan, mert jogosult bangladesi állampolgárságra – más kérdés, hogy ezt Banglades nem ismeri el.
Ugyanígy járt az Iszlám Államhoz 18 évesen csatlakozott, szintén bangladesi gyökerű Ashraf Mahmud Islam is. Az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága azonban törvényesnek ítélte az állampolgárság megfosztásáról szóló döntést. A testület csupán annyit ismert el, hogy ha a most 22 éves Ashraf valóban hontalanná vált, úgy megtámadhatja a döntést – de az ettől még érvényes.
Az állampolgárságtól való megfosztás a 20. században a totalitárius államok gyakorlata volt a náci Németországtól kezdve, de a II. világháború után jellemzően a Szovjetunió alkalmazta azokkal a politikai ellenfelekkel szemben, akiket börtön helyett – vagy inkább után – kiutasítással sújtott, mint például az októberben elhunyt neurofiziológust, Vlagyimir Bukovszkijt.
Az, hogy ez a demokratikus országok eszköze lett, már 21. századi jelenség, amely gyakorlati és elméleti kérdéseket is felvet.
Kezdjük a gyakorlatival! Növeli az adott ország biztonságát, ha földrajzilag távol tartja a terrorista kapcsolatokkal és bűncselekményekkel vádolt állampolgárait, de ezzel le is mond arról, hogy maga vonja őket felelősségre? Ez egyáltalán nem biztos, már csak azért sem, mert az is kétséges, hogy a labilis közel-keleti térségben valóban felelősségre vonják azokat, akiket kell, még ha erre – kézenfekvően leginkább Irakban – a bíróságok vállalkoznának is, vagy lehetnek-e, akiknek sikerül elmenekülniük.
És mi legyen a gyerekeikkel, akik „nem kérték, hogy az Iszlám Államban szülessenek meg”? Főként, ha nyugaton élő nagyszüleik is hazavárnák őket – bár az is kérdés, elszakíthatók-e az anyáktól, már ha egyáltalán elfogadható, hogy egy 15 évesen hozott döntés következményeit – amennyi idősen Begum csatlakozott az Iszlám Államhoz – viselnie kell az anyának, aki ráadásul közvetlenül súlyos bűncselekménnyel nem vádolható.
Egyébként is fontos hangsúlyozni, hogy a visszatérők sem megbocsátást, hanem bebocsátást kérnek, alávetve magukat az ország igazságszolgáltatásnak.
Mindeddig nem mehetett vissza az Egyesült Államokba sem több iszlamista harcos felesége és gyermekeik – összesen 13 esetről tud a New York Times. Az alabamai születésű, jemeni családból származó Hoda Muthana még februárban beszélt arról a lapnak, milyen elzárt világban élt családjával, érettségire kapott csak mobiltelefont, ez volt a kapcsolata a külvilághoz, amelyen keresztül beszippantotta őt az Iszlám Állam propagandája.
„Azt hittem, istennek tetsző dolgot teszek, feladva a kényelmemet, az otthonomat, a családomat...Nem tudtam, hogy nincs visszaút, hogy láncok és zárt ajtók fogadnak, amelyek mellett őrök állnak” – mondta a lány tavaly februárban, árnyalva a történetet, hogy mennyire lehettek tisztában döntéseik következményével az Iszlám Államhoz csatlakozó tizen- huszonéves nők.
Muthanát egyébként még nem Donald Trump, hanem Barack Obama elnöksége alatt fosztották meg az állampolgárságától, kimondva, hogy hiába született amerikai területen, rá más szabályok vonatkoznak, mivel apja jemeni diplomata volt. Az apa a döntést megfellebbezte, mondván, lánya születésekor már nem állt diplomáciai szolgálatban, lánya tehát születési jogon amerikai állampolgár. Egyelőre ezt az Egyesült Államok nem ismeri el.
Az elméleti kérdés azonban nem kevésbé fontos: lehet-e különbséget tenni állampolgár és állampolgár között azon az alapon, hogy születésétől kezdve, vagy később szerzett állampolgárságról van szó? (Igaz, bizonyos megkötések léteznek, például az Egyesült Államok elnöke csak született amerikai lehet – feltéve, ha az illető nem a 18. században született, de ezt a kitételt az idő már megoldotta.)
Különbség tehető-e egy kettős állampolgár, és a többi állampolgár státusza között? Amennyiben az adott ország elismeri a kettős állampolgárságot, úgy ez a helyzet áll elő, ha lehetővé teszi az állampolgárságtól való megfosztást, hiszen az előbbiek esetében ez könnyebben kivitelezhető lesz, mivel nem válnak hontalanokká.
A Guardianben publikáló Ben Doherty szerint ezzel a kettős állampolgárok lényegében másodosztályú kategóriába kerülnek.
Az újságíró úgy látja, hogy a nyugati országok képmutatása úgy tenni, mintha ezek az emberek nem az adott ország kulturális közegében váltak volna a radikális eszmék szimpatizánsaivá
– hiszen többségük már legalább második generációs bevándorlóként nőtt fel, születésétől fogva abban az országban élve, amelyet elhagyott az Iszlám Államért. Nem fair a hozzáállás azért sem, mert ezzel a jómódú államok egyszerűen a szegényebb országokra hárítják a terroristák és a hozzá kötődő családtagok jogi és szociális terheit.
A nemzetbiztonságot sem feltétlenül erősíti, ha végképp radikális kényszerpályára löki ezeket az embereket egykori hazájuk, amely így utána már követni, és figyelni sem tudja őket – véli Doherty.
A megfosztás lehetősége mellett érvelők szerint mindez erősíti az állampolgárság lényegét, hiszen azoktól veszik el, akik valójában nem is tették magukévá az adott ország értékeit. Doherty viszont ennek az ellenkezőjétől tart: azzal, hogy egy konkrét viselkedésformához kötődővé teszik az állampolgárságot, valójában gyengül az alapvető jogot jelentő állampolgárság intézményének ereje, kiszolgáltatottabbá téve az állampolgárt az állammal szemben.
És mik azok a kulturális értékek, amelyek követésétől függhet az állampolgárság megtartása? Ha a gyakorlat elfogadottá válik, milyen viselkedési formákkal bővülhet a megfosztást lehetővé tévő kör?
„Ma a dzsihádistától veszik el az állampolgárságot, holnap a klímatüntetőtől?"
– teszi fel a kérdést Doherty, aki szerint ez a veszély benne van a most megindult gyakorlatban, és ez nem biztonságosabbá, hanem bizonytalanabbá teszi a világot.
Borítókép: Az iszlám állam harcosainak családtagjai számára fenntartott al-holi tábor Északkelet-Szíriában 2019. október 17-én Fotó: Delil Souleiman / AFP