Szerda este kiderült, hogy két, Magyarországon tanuló iráni egyetemista koronavírus-fertőzött. A fertőzés iráni eredete egyáltalán nem véletlen. A 90 milliós közel-keleti országban tartják nyilván Kínán, Dél-Koreán és Olaszországon kívül a legtöbb fertőzöttet. Ráadásul mivel Teherán eleinte nem vette komolyan a járványt, ezért képtelen volt kontroll alatt tartani a koronavírus terjedését. Mára hivatalos adatok szerint több mint 4747-en fertőződtek meg a vírussal, és 124-en haltak meg, ráadásul a fertőzöttek és az áldozatok számának növekedése most is meredeken nő. A rezsim azonban még mindig legalább akkora erőfeszítést tesz a járvány valódi méreteinek eltussolására, mint a fertőzés megállítására, így csak közvetett adatokból, kiszivárgó információkból lehet következtetni arra, hogy már több tízezren is megfertőződhettek.
Amikor január végén kiderült, hogy Vuhanban valóban komoly járvány tört ki, az iráni vezetés magabiztosan deklarálta, hogy ilyen náluk nem fordulhat elő. Az egészségügyi miniszterhelyettes a karantént „világháború előtti ósdi módszernek” nevezte, és azzal is dicsekedett, hogy a hatóságok felkészültségének köszönhetően egészségügyi védőmaszkokat exportálhatnak Kínába.
Február 19-én azonban kiderült, a Teherántól délre fekvő Kum városában két fertőzöttet találtak, ráadásul mindketten bele is haltak a betegségbe. Az önelégültség korszaka egy csapásra véget ért.
Az első héten még csak néhány fertőzöttet és tíznél kevesebb halottat jelentettek, azonban már ekkor élt a gyanú, hogy valójában egy sokkal nagyobb méreteket öltő járványt próbálnak elbagatellizálni (a politikusok főleg az amerikai rémhíreket szapulták, és Haszán Róháni elnök úgy vélte, március elejére az élet visszatérhet a rendes kerékvágásba).
Az nyilvánvaló volt, hogy ha Kum városában megjelent a koronavírus, akkor az nem lehet elszigetelt eset. Az 1,2 milliós város ugyanis jelentős zarándokhely (presztízsét növeli, hogy Khomeini ajatollah is itt élt), ahová a Közel-Kelet minden régiójából érkeznek hívők. Ráadásul a város az iszlám síita irányzatának legfontosabb oktatási központja, Kumban emellett szekuláris egyetemek is működnek. A városban 80 ország 50 ezer diákja tanul, Pakisztánból 6000 fiatal jár az itteni oktatási intézményekbe, ami már február közepén valószínűsítette, hogy a járvány rég túlterjedt az iráni határokon.
A fertőzöttek és a halálos áldozatok bejelentett aránya is gyanúsan magas volt, az általánosan jellemző 3 helyett 10 százalékra rúgott, amiből szinte mindenki azt a következtetést vonta le, hogy a fertőzöttek száma sokkal nagyobb. Egy magyar kutató egy Iránból érkező libanoni, illetve egy kanadai beteg felbukkanásából már február 22-én azt a (helytálló) következtetést vonta le, hogy
a hivatalosan bevallott 28 helyett akár százszor annyi fertőzött lehet az országban.
És a fertőzés nemcsak néhány tartományt, hanem az ország egészét érinti.
Ráadásul lehet, hogy a teheráni vezetés (melyben a síita vallási hatóságok ellenőrzik a féldemokratikusan megválasztott kormányt) igyekszik totális ellenőrzése alatt tartani a nyilvánosságot – az információs kontroll érdekében a novemberi véres tüntetések alatt még azt is bevállalta, hogy teljesen lekapcsolta az internetet –, de Irán nem Észak-Korea, és a vezető nemzetközi lapok rengeteg információt tudtak szerezni helyi orvosoktól, hivatalnokoktól. A BBC perzsa nyelvű adása például kórházi információk alapján már február végén is 200 halottról tudósított.
A beszámolók egyöntetűen arról szóltak, hogy a koronavírus már február elején megjelent Iránban, de az egészségügyi intézmények nem rendelkeztek megfelelő szűrőberendezésekkel, a hatóságok pedig nagyobb hangsúlyt fektettek az egészségügyi dolgozók és a közösségi média elhallgattatására, mint a rendkívüli intézkedésekre. A New York Times által megszerzett, széles körben terjesztett hivatalos levél szerint a titkosszolgálat mindenkit figyelmeztetett, hogy a fertőzöttek számának terjesztése „nemzetbiztonsági fenyegetést” jelent, és ennek megfelelően fognak eljárni a „félelemkeltőkkel” szemben.
A hatósági fenyegetések ellenére sokan törték meg a hallgatást. Egy parlamenti képviselő már február 24-én 50 halottról (akkor a bevallott szám ötszöröséről) számolt be Kum körzetében, a Kaszpi-tenger partján fekvő másfél milliós Golesztán tartomány egészségügyi biztosa pedig sajtótájékoztatón fakadt ki:
Ott üvöltöztünk az egészségügyi minisztériummal, hogy 594 koronavírusos betegünk van [Teherán ekkor a tartományból 24 beteget jelentett], de a minisztérium azt válaszolta, hogy mivel nem tudunk pozitív teszteredményt felmutatni, nem kapjuk meg a kért felszerelést. Állandóan azt hallgattuk, hogy „várjatok, várjatok, várjatok”, azután egyszer csak felhívtak, hogy mi vagyunk a járvány egyik epicentruma.
A koronavírus kezdeti elhanyagolásának legkétségbevonhatatlanabb jele azonban az, hogy a járvány telefertőzte a politikai elitet.
Az egészségügyi miniszterhelyettesről – ő volt ugyebár az, aki lefitymálta a karantént – látványos körülmények között derült ki, hogy elkapta a vírust, de megfertőződött az 1979-es forradalom egyik ismert alakja, Masoumeh Ebtekar alelnök, és legalább 23 parlamenti képviselő. A kormányzatból már hatan vesztették életüket; köztük a teokratikus rezsim első vatikáni nagykövete, a külügyminisztérium egyik magas rangú tanácsadója, és ami a legnagyobb riadalmat keltette, Ali Hamenei ajatollah egyik közeli tanácsadója (maga a 80 éves legfelsőbb vallási vezető nem kapta el a koronavírust).
Ahogy a Time magazinnak egy teheráni orvos felvázolta:
Azért kapta el ennyi hivatalos személy a koronavírust, mert mindig el akarják titkolni az igazságot; nem viselnek védőfelszerelést, amikor kórházról kórházra járnak, hogy ne rombolják le a hivatalos összképet, miszerint „a helyzet nem komoly”. Teljesen nyilvánvaló, hogy végül elkapják a vírust.
A politikusokat a rossz beidegződéseken kívül a járvány kezdeti szakaszában az is motiválta az elbagatellizálásban, hogy nem akarták elijeszteni a polgárokat a február végén tartott parlamenti választáson való szavazástól (mely ennek ellenére a forradalom győzelme óta nem látott alacsony részvételt hozott).
Márciusra azonban a kormányzat már nem a választásokra, hanem a járvány megfékezésére mozgósított, és egyre komolyabb intézkedéseket hozott:
A pánikhangulatot jelzi, hogy több mint 54 ezer, öt évnél rövidebb börtönbüntetésre ítélt rabot engednek szabadon a börtönökből (ami azt is mutatja, hogy a büntetés-végrehajtási intézeteket is elérte a járvány); és miután a múlt héten leállították az észak-iráni Gilan tartományból Teheránba tartó repülőjáratokat, azt már nem mondták meg, pontosan mi is magyarázza a drasztikus intézkedést.
Péntekre már az állami hírügynökség is feladta: bejelentette, a kórházaktól beérkező adatok alapján valószínűleg a hivatalosan regisztráltnál több lehet a fertőzöttek száma. A hivatalos adatok is egyre meredekebb növekedésről szólnak: Csütörtökről péntekre 1234 új fertőzést és 16 új halálesetet jelentettek be – azaz
egy nap alatt harmadával emelkedett a regisztrált fertőzöttek aránya.
Csakhogy a lakosság az elmúlt évek tapasztalatai alapján mélységesen bizalmatlan a kormányzattal szemben – a bizalmi válság pont néhány héttel a járvány előtt érte el a mélypontot, amikor a Teherán felett lezuhant ukrán utasszállítóval kapcsolatban a hatóságok napokon keresztül el akarták titkolni, hogy a gépet az iráni légvédelem lőtte le. És mivel az országban egymást érik a tüntetések és tiltakozó mozgalmak (ezek kiterjedését az állandó hírzárlat miatt nehéz pontosan megbecsülni), képzelhető, mennyire örülne a lakosság azoknak a milicistáknak, amelyek eddig a fertőtlenítés helyett a kormányellenes tüntetők szétverésében jeleskedtek.
Helyi beszámolók szerint az emberek nagyon eltérő módon állnak hozzá a járványveszélyhez. Miközben Teherán utcái kiürültek, Kum zarándokhelyei látványosan – a hatóságokat is sokszor felháborítva – dacolnak a járványveszéllyel; miután a napokban központilag rendelték el a hagyományos pénteki imák szüneteltetését,
a kumi fő zarándokhely imámja a Twitteren szólította fel a hívőket a szent helyen való pénteki tömeges imádságra.
Az ország harmadik legnagyobb városát, Iszfahánt sem rázták meg a hírek, egy, a BBC-nek nyilatkozó orvos szerint
a legtöbben azt hiszik, bárhol máshol előfordulhat a koronavírus, de Iszfahánban nem. Az utcán alig látni valakit maszkban vagy védőkesztyűben.
Iránban alapvetően fejlett az egészségügyi ellátás, és a hatóságok már a járványügy területén is bizonyítottak; 2008-ban például sikerrel vették fel a harcot a szomszédos országokban terjedő kolerajárvánnyal. Azonban az egészségügy is komoly forrás- és eszközhiánnyal küszködik; ráadásul
pont a koronavírus-járványnál találkozott a politikai vezetés bénázása az Iránt sújtó amerikai szankciók átlagembereket szívató mellékhatásaival.
Annak ellenére, hogy a 2017 után egyre szigorodó, majd a nukleáris megállapodás felmondását követően az országot a csőd szélére taszigáló szankciók elvileg nem terjednek ki a humanitárius és orvosi eszközökre, a gyakorlatban az európai vállalatok vonakodnak az iráni cégekkel való üzletkötéstől, mivel tartanak az amerikai retorzióktól. A szankciók bankszektorra kiterjedő korlátozásai miatt az utalások is nagyon körülményesek. A kórházak a gyógyszerektől az ágyakon át a lélegeztető maszkig sok fontos, külföldről beszerezhető eszközhöz és sok fontos alapanyaghoz képtelenek hozzájutni. És miután egyre több országban kezdődött meg a készletfelhalmozás, az általános ellátási nehézségek csak fokozódnak, és ezt még az orvosok sok helyen tapasztalható lelkesedése és elkötelezettsége sem tudja kompenzálni.
És ahogy Kínában is lehetett tartani attól, hogy a holdújévre megmozduló százmilliók adnak újabb lökést a koronavírus terjedésének, úgy Iránban is félő, a perzsa újévben kicsúcsosodó kéthetes, rokonlátogatásokkal és utcai fesztiválokkal tarkított ünnepségek sem fognak segíteni az amúgy is kaotikus járványhelyzeten. A koronavírus terjedését az olyan mindennapi szokások is elősegítik, mint a nők és férfiak körében egyaránt népszerű puszival és öleléssel való köszönés. Nem csoda, hogy Iránban kisebb népi mozgalmak (és nagyobb netes mémhullámok) indultak el az ehhez hasonló alternatív üdvözlések bevezetésére:
Irán gondjait tetézi, hogy az amúgy is sok szempontból elszigetelt ország mára Kínával azonos globális egészségügyi kockázattá vált.
Részben a politikai vezetés hanyagságának köszönhetően a Közel-Keleten Iránból terjedt el a koronavírus, de Kanadától Svédországon át Új-Zélandig (és most már Magyarországig) világszerte felbukkant iráni eredetű fertőzött. Irán összes szomszédja lezárta az országgal közös határszakaszát, a koronavírus miatt komoly gazdasági károk elé néző, Teheránnal – Katart leszámítva – amúgy is ellenséges viszonyban lévő Öböl-országok leállították az iráni repülőjárataikat (ami újabb késedelmet okozott az egészségügyi eszközbeszerzésekben).
Irán koronavírus miatti nemzetközi elszigeteltsége újabb csapást jelent a sorozatos szankciók, a közel-keleti hegemóniáért vívott árnyékháború költségei, illetve a költséges vallási és katonai privilégiumok miatt amúgy is rossz állapotban lévő gazdaságnak. A téli hónapok pangása után a márciusi újévi ünnepi időszak a kiskereskedelem és a turizmus számára is a csúcsszezont jelenti. Mármint normális körülmények között. Most azonban a vásárok és a nagyáruházak forgalma visszaesett, a szállodák üresen állnak, az elmúlt hetekben az iráni hotelek foglalásainak 80-90 százalékát visszamondták, ami nagyjából garantálja a külpolitikai válságok miatt amúgy is küszködő szektor csődjét.
(Borítókép: Folyékony fertőtlenítőszert oszt a lakosoknak az iráni Forradalmi Gárda egyik katonája a járvány miatt Teheránban 2020. március 5-én. Fotó: MTI/EPA/Abedin Taherkenareh)