Leszbosz fővárosa olyan, mintha direkt nyaralóhelynek alapították volna. A csendes tengeröblöt cuki városka veszi körbe, az ódon házak lankás dombokra futnak fel, a házak aljában kávézók és tavernák pezsegnek, előttük pedig ott a parti sétány, pálmafákkal és a kikötő kövein locsogó tengerrel. Ebben a környezetben különösen sokkoló volt látni azt a káoszt, aminél semmi nincs távolabb egy idilli nyaralóhelytől.
Mitilíni utcáin fontoskodó médiamunkások siettek kamerákkal, beszéltek mikrofonokba komoly arccal, dugdostak kábeleket a parabolás közvetítőkocsikba, vagy fotózták a körülöttük hullámzó tömeget. Ezt a tömeget részben kopottas ruhájú menekültek alkották, akik kis csoportokban bóklásztak, vagy a város padjain méláztak. A kavalkádból kitűntek azok a decens fiatalok, akik nemzetközi segélyszervezetek logóival ellátott kocsikkal araszoltak, vagy laptopok felett mítingeltek a kávézókban. Az utcaképet bonyolították a feketébe öltözött fiúk és lányok csoportjai, akik mintha valami punkkoncertre vártak volna, továbbá a hétköznapi ruhában érkező járókelők, akikről hamarosan megtudtam, hogy ők a helyi lakosok. A punkok váratlanul ugyanis összetűzésbe kerültek a normcore-ruházatúakkal, a kiabáló és lökdösődő csoport körül megálltak az emberek.
„Ezt a hajót próbálják védeni” – mutatott a víz felé egy laptoptáskás férfi, látva megdöbbent arckifejezésem. „Ez az egyik menekültmentő hajó, amit néhány napja ismeretlenek megpróbáltak felgyújtani – folytatta fociközvetítő hangon, miközben egyikünk sem vette le a szemét az egyre durvuló veszekedésről. – A hajó, a Mare Liberum most megpróbált kikötni, de a leszbosziak nem hagyták. A helyi lakosokat próbálják most visszaszorítani az antifasiszták.”
Egy bomberdzsekis lány német akcentussal kiabált egy festékfoltos kezeslábast viselő férfival és egy joviális úrral, aki láthatóan a bevásárlását szakította meg azért, hogy a hajó legénységére támadjon.
Jobb, ha visszahúzódunk. Az elmúlt napokban többször megtörtént, hogy civil szervezetek munkatársait és újságírókat támadtak meg
– tette világossá a férfi, hogy ő melyik csoportba tartozik, és hogy azt is levette, nekem mi a kasztom.
Egyre kevésbé értettem a helyzetet. Azért utaztam el Leszboszra, mert ide érkezett a menekültek egyik első hulláma, miután Erdoğan – a háborús stratégiája részeként – megnyitotta Törökország határait Európa felé.
Néhány nap alatt nagyjából hatszáz ember érkezett a görög szigetre gumicsónakokon, ami ugyan három-négyszerese az eddigi számoknak, de mégis, indokolatlannak tűnt, hogy ekkora kavalkádot okozzon a szigeten.
Percekkel később kiderült, hogy Erdoğan húzása még csak nem is az utolsó csepp volt a pohárban, hanem egy jelentéktelen esemény a rég csúcsra járatott őrületben.
A veszekedés váratlan gyorsasággal csitult el, a hajó ugyanis hirtelen elhagyta a kikötőt, és biztonságos távolságba úszott. A bevásárlást a menekültmentők elriasztása végett megszakító úr arckifejezése joviálissá enyhült, amit kihasználva megkérdeztem: miért bőszítették fel ennyire a német önkéntesek?
„Elegünk van abból, hogy a civilek és az újságírók fasisztának neveznek minket azért, mert szeretnénk megvédeni a szigetünket. Nézze meg ezt az utcát! Ez megy öt éve” – mutatott a sétányra, ami tényleg úgy nézett ki, mint egy olyan film, amiről még nem döntötte el a rendező, hogy miről szóljon.
„Azt ígérte a kormány 2015-ben, hogy a menekültek csak ideiglenesen lesznek a szigeten. De nemhogy elszállítanák őket innen, hanem egyre többen lesznek. Most már arról van szó, hogy újabb tábort építenének. Ez ellen tüntettünk a múlt héten. Nem akarunk még több menekültet, mert már nem jönnek a turisták, tönkremennek a boltok.”
A férfi olyan választékosan beszélt, hogy rákérdeztem, tagja vagy képviselője-e valamelyik politikai pártnak. „Mindenki támogat valamilyen ügyet” – kerülte ki a kérdést, majd rátért arra, hogy szerinte a hozzájuk érkezőket valójában valamilyen titkos szervezet fizeti, amúgy miből lenne pénzük az utazásra, továbbá hogy nem is a menekültekkel, hanem az iszlám vallás térhódításával van a gond.
Ezen a ponton hátrálni kezdtem, hiszen ilyen elméletekért nem kell ennyire messzire utaznom, elég, ha bekapcsolom otthon valamelyik kormányzati tévénket.
A dokkok felé haladva megszólítottam egy szatyrokat cipelő afgán srácot, hogy a napokban érkezett-e. „Nem, én négy hónapja itt vagyok, a szüleim viszont most jöttek. Nekik vettem ételt” – emelte meg a degeszre tömött táskáit. Egy szögesdrót kerítéshez tartottunk, amely mögött szürke katonai hajó állt, oldalánál menekültek százaival. „Akik most érkeztek, azok nem mehetnek a táborba” – magyarázta a fiú. Ez már ismerős volt, emiatt az esemény miatt érkeztem: az erdoğani határnyitás után a görög kormány a nemzetközi és EU-s szabályokat áthágva bejelentette, hogy egy ideig nem fogad el menekültkérelmeket. A napokban érkezetteket pedig el is zárták. „Most mindenkinek felírják az adatait, aztán elszállítják őket a hajóval” – mesélte az afgán srác olyan természetességgel, mintha valami társasutazásról lenne szó. „Hova? Azt senki nem tudja. Azt sem, hogy mikor.”
A magyar tranzitzóna embertelenségét mutató helyzetben ugyanakkor szokatlan volt, hogy a rendőrök nem hajtottak el minket a kerítéstől, hanem átvették az élelmiszeres zacskókat, hogy továbbítsák a szülőknek. Amíg vártunk rájuk, a fiú elmondta: a sziget menekülttáborában lakik, néhány kilométerre a várostól.
„Még világosban vissza kell érnem, mert veszélyes lett az út. A görögök megtámadják a menekülteket.” Elkerekedett a szemem. „Ennyire felbőszítette őket, hogy újra érkeznek a menekültek?” „Dehogy, ez nem amiatt van. Már hetekkel előtte elkezdődött. A szigetlakók évekig barátságosak voltak velünk, de most minden megváltozott.”
A fiú elindult a domboldalon kanyargó úton, én pedig visszamentem a szállodához a kocsiért, hogy magam is felkeressem a sokat emlegetett menekülttábort. Áttörtem magam az előtérben telefonáló, kamerákat tisztító, laptopokat nyomkodó újságírók tömegén, és belebotlottam a startupvállalkozónak tűnő civil aktivistába.
„Mi is a táborba tartunk” – mutatott kolléganőjére, hogy hamarosan együtt vágjunk neki az útnak. A tábort bizarr módon Moriának hívják, és nem volt ismeretlen számomra. 2016-ban már jártam a környéken. Éppen ezért rutinosan fordultam rá a Moria faluba vezető útra, amikor útitársam felemelte a hangját. „Ne erre menj, kerüljünk! Moria falu lakói barikádokat emeltek, hogy elriasszák a civileket, az újságírókat és a menekülteket. Régebben mindenki a falun járt keresztül, de pár hete besokalltak. Kocsikat dobáltak meg, menekülteket vertek szét.”
A helyzet ha nem is érthető, de átlátható volt annak fényében, hogy a faluban alig ezren élnek, miközben a határban épült tábor lakóinak száma időközben több mint húszezerre duzzadt.
De mégis. Miként reagált a vadnyugati önkényre a rendőrség?
„Semmit nem tesznek ez ellen. Ők sem mernek bejönni, mióta a szigetlakók elűzték a Leszboszra küldött rohamrendőröket.”
Az információ olyan szürreális, hogy ezen a ponton meg sem próbálom visszaadni a beszélgetést. Egyszerűen csak pontokba szedem az eseményeket, amiket a helyszínen dolgozó útitársaim felvázoltak.
Erdoğan döntése ezek után már sokat nem változtatott a közhangulaton. Behajózott ugyan újabb 600 ember, de ez már csak a nemzetközi médiát hozta lázba. Eredménye pedig annyi volt, hogy a totális káoszhoz hozzáadódott még egy csomó izgága újságíró.
Azt hittem, hogy ez volt a nap sokkélménye, pedig csak ezután gördültünk be a menekülttáborba. 2016-ban jártam már itt, tudtam, hogy a területen áll a hivatalos tábor, drótkerítések mögött. Mivel ez már négy éve is szűk volt, mellette felhúztak egy barátságos magántábort is egy holland civil szervezet segítségével.
De semmi nem emlékeztetett a négy évvel ezelőtti állapotokra. Úgy éreztem magam, mint amikor megérkeztem Afrika legnagyobb gettójába, Kiberába. A párhuzam annyiban állt is, hogy Moria ugyanakkor Európa legnagyobb tábora.
Ez valójában persze már nem tábor volt, hanem egy kalyibákból és nejlonsátrakból álló város. Hömpölyögtek az emberek a sikátorokban, voltak bevásárlóutcák, posztapokaliptikus kisbolttal, zöldségessel, volt zónájuk a borbélyoknak, a pékek pedig földbe ásott kis kemencékben sütötték a lapos kenyeret, ahogy azt Afganisztánban csinálják.
Miközben törtünk előre a meredek és sáros ösvényen, kísérőim elmesélték, hogy a legtöbb civil szervezet fel is adta a munkát: a zsúfoltság, a mindennapos erőszak, a betegségek miatt a gyerekek gyakran hiányoznak, és ha el is jönnek, szinte lehetetlen megbirkózni a figyelemhiányukkal.
Felértünk a dombtetőre, és a sátrakkal borított hegyek vonulatai mögött kirajzolódtak Leszbosz festői vonulatai. Bizarr volt látni az idilli tájat, ahol minden csoportnak igaza van, és mégis, mindenki végletesen nekifeszül a másiknak. Joguk van a normális élethez a szigetlakóknak, ahogy a nyomor vagy háború elől menekülőknek is. Helyénvaló, ha a civil szervezetek segítenek az elesetteknek. Oké az is, hogy az újságírók beszámolnak a feszült helyzetről. A görög kormány sem akar mást, mint hogy helyet biztosítson az egyre szaporodó embertömegnek.
De ez a sok jogos igény úgy kerül egymás mellé, hogy végül mindenki mindenki ellen lesz, mint egy igénytelen pankrációs show-ban.
Kellemes tavaszi este volt, amikor visszatértünk a városba. A kikötőben épp elkezdődött a menekültek tüntetése, hogy engedjék fel őket az Athénba tartó kompra, mert biztos forrásból hallották, hogy ez ma este lehetséges.
(Borítókép: Mare Liberum nevű, menekültek felkutatásával és mentésével foglalkozó humanitárius szervezet hajója. Fotó: Földes András / Index)