Pedig indulásunkkor még semmi jel nem mutatott arra, hogy tényleg ilyen villámgyorsan fordul egyet a világ. Március 10-én egy hazai neves virológussal, valamint a térségbeli tiszteletbeli magyar konzullal is egyeztettem, és nagy kockázatról szó sem esett. A velem kiutazó magyar csoport 15 másik tagjában sem merült fel, hogy le kéne fújni az argentínai utazást, pedig volt köztük orvos is.

Az odaút 36 órája aránylag eseménytelenül telt el. A Buenos Aires-i reptéren volt egy nagyon hevenyészett, valószínűleg hőkamerás ellenőrzés, onnan a belföldi repülőjáraton már semmi. Az utolsó, háromórás buszjáraton és El Chaténben pedig mintha az emberek sose hallottak volna a koronavírusról.

A következő napon két rövidebb, látványos bemelegítő túra utáni este kaptuk a hírt, hogy az argentin kormány 30 napra felfüggesztette a beutazásokat többek között az EU-országokból, és még három napig van lehetőségünk elérni a hazafelé tartó járatokat. A túraszervező cégnek hajnalban sikerült elérnie a konzulátust, ahol röviden és tömören úgy fogalmaztak: 

Emailen küldött hivatalos tájékoztatásukban pedig azt írták, hagyjuk el az országot, minél előbb, ahogy tudjuk. Mindegy hogy, „ahogy esik, úgy puffan”. Reggel, rövid tanácskozás után ketten úgy döntöttek, ettől függetlenül még maradnak túrázgatni, majd később meglátják, mi lesz. A többiekkel, gyors összecsomagolás, és a háromórás buszos visszautat követően, 13 ezer kilométerre otthontól, az El Calafate-i belföldi reptéren döbbentünk rá, hogy még a gyors indulással sem lesz olyan egyszerű a hazaút.

Aznapra ugyanis már nem volt repülőjegy. A következő napra is várólistát osztottak ki, annyian akartak távozni a városból. Szerencsére sikerült jegyet vennünk mégis – egy 300 kilométerrel keletebbre fekvő város, Rio Gallegos kisebb forgalmú repteréről. De ehhez előbb át kellett buszozni keresztbe a patagóniai pampán. Sorsszerű volt, hogy az út közepén egy poros kisváros benzinkútjánál álltunk meg csak rövidebb pihenőre. A helyet úgy hívták: La Esperanza, azaz a Remény.

A Rio Gallegos-i reptéren várakozás alatt az angol nyelvű argentin híreket böngészgetve világosodott meg bennem, hogy barátnőmmel nem nagyon lesz időnk totojázni Buenos Airesben korábban megvett repülőjegyeink rebookolására, mert légitársaságunk törölte járatunkat. Ezért új jegyet kell vennünk mielőbb, ha nem akarunk egy közeli államcsőddel súlyosbított, járványsújtotta dél-amerikai országban ragadni meghatározatlan ideig. Ehhez persze nem kevés készpénz kellett, de korábbi kérésemre már délután elindították otthonról a számlámra a biztonsági pénzcsomagokat. Sikerült megrendelnünk a legolcsóbb jegyet Buenos Aires-Barcelona-Bécs vonalon. Megjött róla a megerősítő email is, de a fizetési folyamat felszálláskor még függőben volt. 

A Buenos Airesbe tartó repülőúton végig azon izgultam, hogy a fizetés rendben legyen, és meglegyen a jegyünk. Már korábban azt tapasztaltam ugyanis, hogy telnek be a járatok, és emelkednek veszettül az árak.

A Buenos Aires-i reptéren már hajnalban elég sokan voltak. A különböző légitársaságok pultjainál már sorok álltak, a miénk természetesen be volt zárva. Próbáltuk hívni a segélyvonalat, de a percenként ezer forintos tarifával hallgatott várakoztató zenéből hamar elegünk lett. Szerencsére wifi volt, így kapcsolatban voltunk a családtagokkal és két indexes kolléga is segédkező hadműveletekbe kezdett itthon.

Az azonban egyértelmű volt, hogy jegyet kell vennünk. A korábban lefoglalt és elvesztett utat egy légitársaság kínálatában is megtaláltuk, kifizethetetlenül magas áron. A gyors és olcsó út reménye veszni látszott, maradtak a drágább és több átszállásos utak Sao Paolón, Dohán és további bizonytalan távoli pontokon keresztül. Majdnem minden járat Barcelonán vagy Madridon keresztül érkezett Európába, de befutott egy infó arról is, hogy a madridi repteret éjfélkor lezárják. Basszus.

Ennek ellenére megrendeltünk egy utat arrafelé, de a fizetési folyamat ismét megszakadt, tranzakciós hiba miatt. Egy Buenos Aires-Sao Paolo-Barcelona-Bécs járatnál szintén így jártunk. Közben betelt a reptér, egyre többen lettek körülöttünk, mindenki neten próbált jegyet rendelni.

Rádöbbentünk, hogy ott állunk a menekülés küszöbén egy egyre vékonyodó kommunikációs csatornával. A pultok még mindig zárva, a sorok százméteresre duzzadva.

Közben jöttek a hírek, hogy Argentína hamarosan államcsődöt jelent. A járványtól függetlenül is. A felfokozott idegállapotban úgy tűnt, hogy mindenki köhög, tüsszög körülöttem (persze nem). Lelki szemeim előtt feltűnt az anarchiába süllyedő Buenos Aires, ahol először a szerencsétlen, spanyolul se tudó külföldieken verik el a port.

Hogy ez nem volt teljesen a valóságtól elrugaszkodott látomás, azt egy ismerősöm csetüzenete is megerősítette, aki azt írta, hogy barátja Kolumbiában ragadt:

Minden potenciális járatot törölnek, egészségbiztosítása pár nap múlva lejár, és gyanús európaiként méregeti már mindenki.

Igaz, korábban az egyik Buenos Aires-ivel beszélgetve kiderült: az általános argentin vélekedés szerint az országukat nem támadja meg a járvány, mert nyári meleg van, és azt nem szereti a koronavírus. Valószínűleg hamarosan megváltozik a véleményük.

Hihetetlen mód a járatkereső feldobta újra az előző esti olcsó Barcelona-Bécs ajánlatot, kb. tízezer forinttal drágábban. Azonnal lecsaptunk rá. A fizetési folyamat megint végtelenül lassú volt. Pergett a képzeletbeli homokóra, pattanásig feszülő idegekkel bámultunk a kijelzőre. És akkor befutott a megerősítés: jegy megvéve. Egy Fitzroy falnyi kőlavina zúdult le a szívünkről.

Az indulásig volt időnk, de elköszöntünk a még jegyük átváltásában reménykedő többiektől a sorban, és sok sikert kívánva elindultunk a végtelen hosszú becsekkoláson és biztonsági ellenőrzésen át. Mindenekelőtt még megpróbáltuk visszaváltani 400 dollárnyi argentin pesónkat, de a reptéri pénzváltó állami rendeletre hivatkozva megtagadta a visszaváltást. Mindegy, úgyis tapétázni akartunk otthon. (Sehol nem fogják visszaváltani ezt a pénzt, főleg nem Budapesten.)

A hosszú sorokban idegesen, de aránylag fegyelmezetten araszolt a tömeg. Sok emberen lehetett látni maszkot vagy gumikesztyűt. Ez utóbbit mi is felhúztuk. A nyugalmat két-három tolakodó zavarta meg, és hát ki más akasztott volna tengelyt velük, mint a barátnőm. Az incidens szerencsére nem eszkalálódott. 

Az emberek között beszélgetésbe elegyedtünk egy svájci lánnyal, aki állítása szerint a határzárás előtti utolsó chilei géppel jött el Santiagóból, és csak ide vezetett az út. Ennek is örült, mert Argentínában még egy napja maradt jegyet venni a továbbútra. Mint mondta, villámcsapásszerűen történt minden, egyik pillanatban még békésen éldegélt, a másikban pedig már menekülnie kellett.

Megjött az üzenet El Chalténben maradt optimista túratársainktól is: a nemzeti park összes túraútját lezárták a koronavírus miatt, kénytelenek voltak ők is elindulni.

A járatunk beszállási kapujánál hatalmas volt a sor. Mi van, ha egy helyet többször is eladtak? – villant meg bennem. A beszállás délután egy órára volt kiírva, de egyszer csak sárgán elkezdett villogni a felirat: Delayed. Késés. A sor felbomlott, mindenki előre tömörödött.

Sőt, most egy pillanatra átéreztem azoknak a szír migránsoknak a kétségbeesését is, akik megpillantják a menekülés kapujában kihúzott szögesdrót határkerítést.

Szerencsére nem szabadultak el az indulatok, és egy óra csúszással megkezdődött a beszállás. A Fitzroy hegynyi kőzuhatag másik fele akkor zúdult le a szívünkről, amikor a gép végre felemelkedett. A barcelonai átszállástól már nem tartottunk annyira, mert az már Európa, kis túlzással jöhet bármi. Végül minden ellenőrzés nélkül átrohantunk a kiürült reptéren, és még éppen elértük a bécsi csatlakozást. 

A repülőn még mindig motoszkált bennünk, hogy Bécsben simán berakhatnak minket karanténba, annak ellenére, hogy nem egy súlyosan fertőzöttnek számító országból jöttünk. De Bécsben sem volt semmi ellenőrzés, úgy sétáltunk ki a kapun, mintha nem is lenne koronavírus. A feladott nagy poggyászunk persze Barcelonában maradt, és a bécsiek csak a vállukat vonogatták, mi lesz. Mindegy, ezek után már nem érdekelt. Majd meglesz egyszer.

Hárman jöttünk együtt ugyanazzal a járattal Buenos Airesből, útközben megbeszéltük, hogy harmadik társunk felesége kijön elénk kocsival a magyar határra. Mi meg jobb híján taxival megyünk odáig. A török taxisofőr jól tudta, hogy Hegyeshalomnál torlódás van, ezért a Fertőd melletti pomogyi határnál tett ki minket. Mint mondta, napi szinten fuvarozza oda az érkező magyarokat, mert ott nincs nemzetközi kocsik miatti torlódás, hiszen csak magyarok mehetnek át. (Szlovákokat ugyanilyen számban szállított a szlovák határhoz.)

A kishatárátkelőn felmutattuk magyar útlevelünket, és a maszkot viselő rendőr áttessékelt minket. Sőt, még vízzel is megkínált, ha szomjasak lennénk.

Fertőd határában már várt ránk a kocsi, ismét felkötöttük a maszkokat, fertőtlenítettük kezeinket, és beültünk, hogy már csak a házunk előtt szálljunk ki belőle, ahol megkezdtük kéthetes, szigorú önkéntes karanténunkat.

Időközben kiderült, hogy a csoport többi tagja is szép lassan hazaszállingózott. Pár visszaemlékezés a többiektől a csoportból:

Éppen most írt a Telekom, hogy hívjam fel őket, mert gyanúsan magas a számlám. Megtettem, és közölték, hogy jelenleg 190 000,- Ft-on áll. A Lufthansa ügyfélszolgálatát, amin az átfoglalást próbáltam intézni, több, mint másfél órán keresztül hívtam Argentínából, eredménytelenül. 

Buenos Airesben, amikor több mint 12 óra várakozás után sikerült átfoglaltatnom a jegyet, és már a check-in pultnál álltam, hirtelen rendőrök jelentek meg, és mindenkit kizavartak a terminálról, ami tömve volt. Bombariadó. Hál’ Istennek nem tartott sokáig.

Amikor megtaláltam a megfelelő jegyet, akkor sem tudtam foglalni, mert alacsony limit volt beállítva a bankkártyámon és mire megemelte a bank, a jegy nem volt elérhető. A sors fintora, hogy később ugyanerre a járatra kaptam jegyet – ingyen. Azt a meglepetést már szinte nem is említem, hogy Ferihegyen semmiféle ellenőrzést nem tartottak. Döbbenet volt.

A sok pech között néha egy-egy mázli is előfordul. Legszerencsésebb túratársunk Dubajon keresztül akarta átfoglaltatni a jegyét, de helyette az utazásszervező intézte az ügyet a Fly Emiratesnél. Furcsa telefonszám-egyezés lehetett, mert a légitársaságnál elsőre felkapták a telefont, és megkérdezték: Mihalik Enikő? Annak ellenére, hogy a válasz a számukra nyilván lehangoló nem volt, pillanatok alatt ingyen átbookolták neki a repjegyet.

(Borítókép: El Chaltén település, mögötte az ikonikus heggyel, a Fitzroy-jal. Fotó: Tenczer Gábor/ Index)

Vannak, akiknek már nincsenek kérdéseik, és vannak, akik az Indexet olvassák! Támogasd te is a független újságírást, hogy ebben a nehéz helyzetben is tovább dolgozhassunk! Kattints ide!