Az Egyesült Államok az elmúlt évtizedek válságaival szemben a koronavírus idején nem hajlandó és nem is képes nemzetközi szerepet vállalni, és a válságkezelés helyett vádaskodással és a válság leküzdését célzó nemzetküzi intézményrendszer rombolásával van elfoglalva. Eközben Kína próbálja magát a világ megmentőjeként beállítani, és geopolitikai előnyt kovácsolni Amerika bénázásából, mérsékelt sikerrel. A koronavírus-járvány elemzők szerint nagyhatalmi viaskodásba torkollt, amelynek a történelmi tapasztalatok alapján több vesztese lesz, mint nyertese.
Az amerikai filmekben, amikor valamiféle közös, külső fenyegetés leselkedik az emberiségre (amit általában a földönkívüli életformák testesítenek meg), a világ az Egyesült Államok gyors, kompetens és szakszerű vezetésével összefog, hogy a végén valami szép szál, kék szemű idahói/New York-i megmentsen mindenkit.
Az új koronavírus-járvány sok tekintetben hasonló a földönkívüliekhez (minden országot érint, válogatás nélkül gyilkol, csak összefogással lehet legyőzni), de a válasz nagyon máshogy néz ki. Az Egyesült Államok vezetői az összefogás helyett sárdobálással és a nemzetközi intézményrendszer lerombolásával vannak elfoglalva, miközben Kína az amerikai bénázásból próbál geopolitikai előnyt kovácsolni.
Ahogy az utóbbi években a kereskedelemtől a telekommunikációig annyi minden más, a koronavírus is a nagyhatalmi versengés terepévé vált – gyorsan változó kilátásokkal.
Míg a járvány kitörésekor a nemzetközi sajtó egy jelentős része (köztük mi is) azt taglalta, hogy a Covid-19 a kínai rendszer gyengeségeinek lenyomata, két hónappal és több mint százezer nyugati halálesettel később a kommentárok már azt találgatják, hogy a Nyugat hanyatlásának és a kínai hegemónia időszakának nyitányát látjuk-e.
Ezt a narratívát tolja fizetett és önkéntes szócsövein keresztül a Kínai Kommunista Párt is, amely járványkezelése felmagasztalásával és maszkdiplomáciával próbálja bizonyítani, hogy a vagdalkozó Egyesült Államokkal szemben megbízható partner, a káoszba fulladó demokráciákkal szemben kompetens ország.
Ezt persze a brit titkosszolgálattól az Európai Bizottságon át Emmanuel Macron francia elnökig egy sor nyugati intézmény és szereplő máshogy gondolja, de még Afrikában sem ment gond nélkül a narratíva célba juttatása. A narratívák háborúja mindenesetre pont a valódi problémák megoldását hátráltatja, ezért ha lesz is nyertese, vesztese biztosan több akad majd.
Az ufótámadások világából a valóságba visszatérve, az utóbbi évtizedek nagyobb válságainak az 1991-es öbölháborútól és a délszláv válságtól kezdve a 2001-es terrortámadásokon át a 2008-as pénzügyi összeomlásig közös vonása, hogy az Egyesült Államok vezette, szűkebb-tágabb nemzetközi együttműködéssel oldották meg őket (függetlenül attól, hogy a megoldás mennyire volt tartós és sikeres, például Irakban vagy Afganisztánban).
A koronavírus esetében ezzel szemben se amerikai vezető szerep, se nemzetközi együttműködés nem nagyon látszik.
Donald Trump amerikai elnökről eddig is lehetett tudni, hogy nem nagy rajongója a nemzetközi együttműködésnek, a nemzetközi kapcsolatokra zéró összegű játszmaként tekint, a nemzetközi szervezeteket az amerikai jobboldal számos szereplőjéhez hasonlóan Washington cselekvési szabadságát korlátozó, Amerikán élősködő piócáknak tartja, országa bajaiért pedig szüntelenül külső szereplőket okol. Ezért a Covid-19-járvány kitörése óta azzal van elfoglalva, hogy Kínára és az Egészségügyi Világszervezetre (WHO) kenje a felelősséget (nem teljesen alaptalanul), nem pedig azzal, hogy valamiféle globális járványvédelmi együttműködést alakítson ki.
Az amerikai kormánynak nemcsak a hajlandósága, a képessége sem igazán volt meg ahhoz, hogy a járványellenes harc élére álljon: katasztrofális inkompetenciával reagált a vírus terjedésére (illetve jó ideig nem is reagált), ami miatt még Amerika területén sem tudta kezelni a járványt, nem hogy másoknak segítsen. (A járványba március elején pár nap alatt beleroskadó, és globális vezetői szerepre amúgy is képtelen Európai Unióról nem is beszélve.) Sőt, Trump az Amerika az első jelszónak megfelelően kifejezetten azon volt, hogy elszipkázza a világpiacon szűkös orvosi eszközöket mások elől.
Az Amerika által levetett vezetői szerepet az utóbbi hetekben Kína próbálja magára ölteni, legalábbis retorikailag. Bár a vírus először Kínában kezdett fertőzni, és az egypártrendszer eltussolási kísérletei nagyban hozzájárultak a világjárvány kitöréséhez, a pekingi narratívából ez nem derül ki.
Vang Ji külügyminiszter a minap arról írt, hogy Hszi Csin-ping pártfőtitkár-államfő bölcs tanításai és iránymutatása nyomán Kína hatékonyan kezelte a járványt, hozzájárult a globális válságkezeléshez; konstruktív, úttörő szerepet játszott a járvánnyal szembeni nemzetközi együttműködésben; támogatást nyújtott más országoknak, és segített „konszenzust építeni”.
Ennek a legtöbbet emlegetett gyakorlati jele a maszkdiplomácia:
Kína március eleje óta közel négymilliárd szájmaszkot és 16 ezer lélegeztetőgépet exportált,
csak az Egyesült Államokba több mint félmilliárd maszkot szállítottak le, dacára a politikai odamondogatásnak. A kínai állami sajtó még néhány tízezer eurós szállítmányokat is diplomáciai fordulópontként mutat be, ami nem sak a külvilágnak, hanem a belső publikumnak is szól: miután a kínai szocializmus otthon kompetensen és gyorsan kezelte a járványt, most még arra is van ereje, hogy segítsen a szegény, béna nyugati világon. (Arról már kevesebb szó esik, hogy a járvány elején az EU és Amerika is küldött szállítmányokat Kínába, csak jóval kisebb csinnadrattával.)
A kínai mosolyoffenzívát az állam mellett számos nem állami szereplő is támogatja. A maszkok egy jelentős részét kínai nagyvállalatok, például az Egyesült Államok által szorongatott Huawei vagy a Xiaomi szállították le. Nagy szerep jutott Kína leggazdagabb emberének, Jack Ma Alibaba-alapítónak is, aki mióta otthagyta a céget, Bill Gates-szerű filantrópként tevékenykedik. Ennek keretében egy másik Alibaba-alapítóval, a tajvani származtású, de Peking-barát, nemrég a hongkongi tüntetőket bíráló Joe Tsai-jal (a Brooklyn Nets NBA-csapat tulajával) adományoztak ezer lélegeztetőgépet New York államnak, de Afrikától Európáig a világ minden részén több tízmillió szájmaszkot adakoztak.
Mindehhez pedig új szlogenek is vannak, például az Egy övezet, egy út kezdeményezésre utalva a kínai diplomácia ma előszeretettel hangoztatja, hogy a korábban kialakított kereskedelmi kapcsolatokra épülő „egészségügyi selyemúton” támogatja a világot, és „az emberiség egészségét szolgáló nemzetközi közösséget” épít. Hogy ez alatt a gyakorlatban mi értendő, az látható Kína berlini nagykövetségének videójában, amely a két nép makulátlan barátságáról és együttműködéséről emlékezik meg, prominens német szereplőkkel.
Mindazonáltal a maszkdiplomáciába is csúsztak hibák. A maszk- és gyorsteszt-szállítmányok egy jelentős része a páratlan lehetőségre rárepülő, dörzsölt vállalkozók által különösebb minőségbiztosítás nélkül legyártott gagyi, amelyet a nem megfelelő körültekintéssel eljáró európai vevők dobhatnak a kukába. (Azóta a kínai állam szigorította a minőségellenőrzést, de ez meg a termelést lassította le.)
A járvány körüli politikai helyezkedés alatt az is gyakran elsikkad, hogy a segítség szó mást jelent Eurázsia két végén. Bár azt az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen is elismerte, hogy a járvány elején cserben hagyták Olaszországot, a retorika mögött a valóság azért árnyaltabb. Miközben Olaszországban a nagyobbik kormánypárt, a balpopulista-EU-szkeptikus Öt Csillag Mozgalom vezető politikusai Brüsszelt savazzák, és nagyban hálálkodnak Pekingnek,
Olaszország nem adományokat kapott, hanem döntő részt pénzért vásárolt Kínában gyártott orvosi eszközöket, miközben a hálátlannak kikiáltott uniós országoktól jóval több segítségben részesült.
Hogy a részletek kevésbé ragadnak meg az emberek fejében, azt jelzi az SWG olasz közvélemény-kutató napokban pulbikált (bár kis mintájú, de elvben reprezentatív) felmérése, amely szerint az olaszok Kínát és a (használhatatlannak bizonyult) segélyt küldő Oroszországot tartják baráti országnak a járvány után, az olasz betegeket átvevő és ápoló Németországot és a közös eurózónás gazdasági mentőcsomagért lobbizó Franciaországot pedig "ellenségnek".
De Olaszországon túl is hódítanak a maszkok. Aleksandar Vučić Peking-barát szerb kormányfő arról beszélt, hogy az európai szolidaritás tündérmese, ezzel szemben „hiszek testvéremben és barátomban, Hszi Csin-pingben”; a Kínával minimum összetett viszonyt ápoló Csehország belügyminisztere szerint „csak Kína tudja ellátni Európát” védőfelszereléssel; és Szijjártó Péter magyar külügyminiszter is gyakran köszöngeti Pekingnek vagy éppen a Huaweinek a Kínából érkező orvosi felszereléseket.
A maszk- és mosolydiplomácia mellett Kína igyekszik erőt is mutatni: a járvány eredetét firtató nyugati kérdésekre és a Trump-kormány összeesküvés-elméletekbe hajló bírálataira szokatlanul keményen reagál a kínai külügy. A stílusváltás a Reuters riportja szerint Hszi Csin-ping tavalyi utasításait követi, aki „harci szellemet” kért a diplomáciai kartól.
Ennek jegyében egyes, azóta „farkasharcosokként” emlegetett diplomaták, élükön a fóliasisakos konteóoldalak cikkeit megosztó Csao Li-csiennel és Hua Csun-jing külügyi főszóvivővel, az amerikai hadsereget vádolták meg a vírus kifejlesztésével, és Franciaországtól Brazíliáig számos országban okoztak kisebb-nagyobb diplomáciai összezörrenést a helyi kormányokat savazó nyilatkozataikkal.
Egyes kutatók szerint ez a külföld helyett inkább a belföldi publikumnak szól, a közvélemény felé a külső ellenséggel szemben való összezárás fontosságát hangsúlyozza, a párt felé az egyes megszólalók lojalitását bizonyítja. Tehát ugyanarról van szó, mint amikor Szijjártó Péter ekézi az EU-t és Soros Györgyöt, hogy aztán a kormánymédiában mindezt a gonosz háttérhatalom elleni szabadságharcként lehessen beállítani.
Másrészt a „farkasdiplomaták” kommunikációja a putyini stratégiára is hasonlít, amelynek célja, hogy az álhírterjesztéssel kételyt ébresszen a nyugati hírek és intézmények megbízhatósága iránt. „Az jut eszembe, amikor az oroszok nyomták 2014-ben párhuzamosan, hogy az ukránok, az amerikaiak, Soros vagy a mosómedvék lőtték le a maláj utasszállító gépet, vagy nem is lőtték le, csak odavitték” – írta blogján Marton Péter nemzetközi kapcsolatok szakértő.
A jelek szerint az új vonal a külügyön belül sem örvend teljes körű támogatásnak. Idősebb akadémikusok és volt diplomaták is óva intettek az agresszív stílustól, arra hivatkozva: Kínának nem érdeke a retorikai konfrontáció a Nyugattal, és ez a stílus nem éppen a megbízható nagyhatalom benyomását kelti. Kevin Rudd bukott ausztrál miniszterelnökből lett Kína-szakértő is arról írt, hogy a színfalak mögött a kínai politikai elit is megosztott a globalisták és a nacionalisták között.
A nacionalista vonalat képviselő Global Times mindenesetre azt írta, az új hangnem „Kína és a Nyugat közti változó erőviszonyok természetes következménye”, azaz arról van szó, hogy
a megerősödött Kínát ma már nem lehet büntetlenül sértegetni.
Ennek nyomatékosítása végett márciusban kiutasították az amerikai sajtó egy jelentős részét, a rendszert bíráló kommentek miatt betiltották a népszerű, márciusban megjelent Animal Crossing Switch-játékot, a rend kedvéért elkezdték megregulázni a koronavírussal kapcsolatos tudományos publikációkat, Hongkongban pedig letartóztattak egy tucat veterán demokráciapárti politikust és aktivistát egy tavaly augusztusi tüntetés miatt.
Peking a koronavírus-járvány közepette sem hagyott fel katonai manővereivel Tajvan környékén, valamint a Dél-kínai-tengeren és Kelet-kínai-tengeren, ahol számos területi vitában érintett. (Kína kb. az egész területet sajátjának tartja, bár egy nemzetközi bíróság megalapozatlannak találta igényei jó részét.) Azaz a Kína körüli tengereken a normális ügymenet folyik, még ha a katonai felvonulás a járvány idején nagyobb visszhangot is szül.
Kisebb diplomáciai válság kerekedett abból is, hogy amikor Kantonban az afrikai bevándorlók között terjedni kezdett a koronavírus, a kínai hatóságok a szokásos keménységükkel léptek fel, az afrikaiakat kilakoltatták, karantén alá vonták, egy sor helyről kitiltották. Ezt az afrikai média is felkapta, és több ország tiltakozott is. Bár az ügy hamar leült (az állami média szerint az egész „félreértést” a nyugati sajtó álhírterjesztése okozta), a dolog jelzi, hogy a globális diplomáciai szerepvállalás olykor nem várt nehézségekkel járhat.
A Pekinggel barátibb viszonyt ápoló délkelet-ázsiai országok ugyanakkor lojálisak maradtak a válság során, és a szervezet tevékenységéből profitáló afrikai országok nagy része is Peking oldalára állt az Amerika és a WHO közti csörtében (részben a WHO élén álló etióp politikus védelmében is). Trump erre csak magasabb fokozatba kapcsolt: azt hangoztatja (a farkasdiplomatákhoz hasonlóan bármiféle bizonyíték nélkül), hogy a vírus egy kínai laboratóriumból származhat, emiatt következményekkel fenyegette Kínát, és megvágta az Amerikában engedélyezett kínai állami sajtómunkások számát is (bár ezzel többet ártott, mint használt).
Hogy nemcsak az elnök személyéhez köthető az ellentét, azt jelzi, hogy Joe Biden, Trump demokrata párti kihívója kampányvideójában nemhogy a hisztiméter letekerését szorgalmazza, pont ellenkezőleg,
azzal vádolja az elnököt, hogy nem csapott oda elég keményen Kínának. Ahogy a kongresszusi héják is vért követelnek, a szájhősködés után valós ellenlépéseket szorgalmaznak Pekinggel szemben.
A nyugati világban a mosolydiplomácia és a farkasdiplomácia ötvözete nem mindenhol működik. A koronavírus-járvány kitörésének körülményeit, a kínai eltussolási kísérleteket a sajtó és a politikusok nehezebben felejtik: a brit titkosszolgálatok a Kínával fenntartott kapcsolat újragondolását javasolták a járvány tapasztalatai alapján, Ausztráliában vizsgálatot kezdeményeztek a vírus kezdeti szakaszának feltárása végett, Emmanuel Macron megkérdőjelezte a kínai számok hitelességét, az Európai Külügyi Szolgálat és a NATO beszólt a kínai álhírterjesztésre, Japán pedig fizet a hazai cégeknek, hogy elhozzák a termelést Kínából, és a maga visszafogott módján még a Kínával szemben mindig diplomatikus Angela Merkel is felemlegette a kínai transzparencia kérdését. Emiatt egyes elemzők szerint a keménykedés többbet árt, mint használ (bár az olasz felmérés nem éppen ezt mutatja).
Vannak kézzel foghatóbb jelei is a kínai vezető szerep korlátainak. Miközben Peking hosszú ideje beszél a dolláralapú amerikai pénzügyi hegemónia megtöréséről,
a koronavírus-járvány által kiváltott gazdasági válság kifejezetten megerősítette a dollár primátusát.
A befektetők a turbulens időkben a biztos valutát és az erős országok államkötvényeit szeretik, így most mindenki dolláreszközöket vásárol. Az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve pedig (a kormány minden baklövése ellenére) úgy jár el, ahogy az elvárható egy világhatalomtól, és kvázi globális jegybankként funkcionál.
Hasonló a helyzet fiskális téren. Bár ma nincs olyasféle összehangolt válságkezelés, mint a 2008 utáni időszakban, Amerika, Japán és több európai ország is nagyon jelentős gazdaságélénkítéssel reagált; Kínát viszont hiába kérlelte még az államkapitalizmus iránti rajongással nem vádolható Financial Times szerkesztősége is, hogy segítsen beindítani a globális gazdaságot, ehhez Pekingnek a jelek szerint se kedve, se kapacitása.
Külön kihívást jelent, hogy a fejlődő világ számos országa mind Kína, mind nemzetközi szervezetek és nyugati befektetők felé jelentősen eladósodott, ráadásul dollárban, ami most adósságválsággal fenyeget.
Sok afrikai ország Kínától várja, hogy enyhítsen adóssághelyzetükön, amire Peking egyelőre mérsékelt hajlandóságot mutat.
(Természetesen az Egyesült Államok itt sem hajlandó segíteni: bár a Nemzetközi Valutaalap előállt egy tervvel a fejlődő országok megsegítésére, a Trump-kormány részben technikai, de inkább politikai-ideológiai okokból megvétózta azt.)
Korainak tűnik az egészségügyi selyemút emlegetése is. Kína a globális orvosieszköz-export csupán 5 százalékáért felel (Németország 14, az Egyesült Államok 12 százalékért), bár az tény, hogy pont a textil maszkok, a gumikesztyűk és védőszemüvegek terén magas a kínai részarány. Ezek azonban alacsony hozzáadott értékű termékek, azaz a maszkosztogatás (annak minden diplomáciai előnye mellett) gazdasági téren pont arról árulkodik, hogy Huawei ide vagy oda, Kína még nem Németország vagy Amerika.
Arról tehát még messze nincs szó, hogy Kína pármilliárd maszk leszállításával majd átveszi Amerika helyét, és Peking diplomáciai offenzívája mögött rövid távon vélhetően nincs is ilyen ambíció. Bár a kínai kötvények iránti növekvő étvágy, Peking globális hitelezői szerepe és a kínai fintech cégek technológiai fejlettsége felértékelheti Kína pénzügyi erejét a válság után, a kínai világuralom a jelek szerint nem 2020-tól datálódik majd.
Viszont a járvány kezelése jó példája annak, amikor két, a nemzetközi rendszerrel és egymással szemben elégedetlen nagyhatalom egymás (és ezáltal a világ maradék részének is) kárára próbál manőverezni, a másik (és az elégedetlenség további forrását jelentő nemzetközi intézmények) gyengítése végett.
Szerencsére a viaskodás eddig nem érintette a járvány szempontjából legfontosabb területet, az orvosi együttműködést. Miközben kormányaik szócsatát vívnak, kínai és amerikai orvosok és kutatók emailben és online meetingeken osztják meg egymással tapasztalataikat a vírusról és annak kezeléséről, segítve az emberéletek megmentését. Szintén példaértékű, hogy kínai származású amerikaiak informális kapcsolataikon keresztül próbáltak maszkokat és más eszközöket szerezni Kínából, hogy azokat amerikai rászorulóknak adományozzák, dacolva az elharapódzó rasszista támadásokkal is.
Kevésbé gálánsak a két oldal nacionalista hangadói. A Global Times főszerkesztője arról írt, hogy a kínai-amerikai kapcsolatok már sosem lesznek a régiek a járvány után, miután az Egyesült Államok nem hajlandó elismerni Kínát mint vele egyenlő nagyhatalmat, és Kína meggyengítésére törekszik. Eközben H.R. McMaster, Trump volt nemzetbiztonsági tanácsadója szerint Kína fenyegetéssé vált az Egyesült Államok számára, mert a Kínai Kommunista Párt exportálni próbálja saját zárt, autoriter rendszerét, és egy kevésbé szabad és kevésbé biztonságos nemzetközi rendet akar kialakítani.
Van Csi-sze, a Peking Egyetem nagy presztízsű nemzetközi kapcsolatok professzora szerint
a két ország kapcsolata az 1970-es évek óta nem látott mélypontra került, gazdasági és technológiai elzárkózásuk visszafordíthatatlanná vált, amit a fenti kommentárok alapján nehéz vitatni.
Richard Haass, az amerikai külkapcsolatok tanácsának elnöke Vangra rímelve arról írt, a járvány felerősíti a több éve tartó folyamatokat: az amerikai vezető szerep és a nemzetközi együttműködés gyengülését és a nagyhatalmi versengés fokozódását. Ez egyes elemzőket az 1920-as és 1930-as évek nemzetközi viszonyaira emlékezteti, amely időszak történelmi tapasztalatai alapján a nemzetközi rend ilyesfajta megbomlásának nyertesei nem nagyon szoktak lenni, vesztesei annál inkább.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)