Miközben a Földközi-tengeren vezető szerepet játszó európai hatalmak a koronavírus-járvánnyal rájuk zúdult válságokból próbálták kivágni magukat, addig a tenger túloldalán újból fellángolt a líbiai polgárháború. A saját koronavírusos helyzete által is sanyargatott, de ennek ellenére (vagy a rezsim logikáját ismerve: épp ezért) az alacsony befektetést igénylő, alacsony kockázattal fenyegető portyázásra kapható Törökország egy drónokkal, zsoldosokkal és titkosszolgálati tisztekkel végrehajtott katonai intervencióval megmentette az ENSZ által elismert kormányt az oroszok, egyiptomiak és öbölbéli emírek által támogatott Haftár tábornoktól.
Ez a fejlemény azonban nemcsak a Moammer el-Kadhafi 2011-es megbuktatásával megalapozott, 2014-ben kezdődő polgárháború menetében jelent óriási fordulatot, hanem alaposan megbolygatja a nemzetközi viszonyokat:
Törökország nem idén fedezte fel magának Líbiát; 2011 után – több más regionális hatalomhoz hasonlóan – igyekezett neki lekötelezett frakciókkal betömni a Kadhafi megbuktatása utáni hatalmi vákuumot. Erdoğan Szíriához hasonlóan – és a cikkben még rengetegszer fog szerepelni a „Szíriához hasonlóan” megjegyzés – könnyen szót értett a Muszlim Testvériséghez köthető – mérsékelt vagy szélsőséges, a törökök sosem voltak finnyásak – iszlamista milíciákkal, akik ellenőrzésük alatt tartották az ország keleti felének központját, Bengázit.
Csakhogy jött Halifa Haftár, aki Kadhafi 1969-es puccsista bajtársából lett annak bukott hadvezére, majd Amerikába menekülve a CIA vendége. Haftár tábornagy 2011-ben valószínűleg az USA megbízására/bátorítására tért haza, de hamar kiderült, hogy mestere a Líbiában nyüzsgő különféle segítőkész külföldi hatalmak közti egyensúlyozásnak, így azután 2014-ben egyetlen nagy támogató helyett sok, egymás ellen is áskálódó hatalomra támaszkodva kezdte el hosszú menetelését. Ennek a menetelésnek az első állomása Bengázi volt, ahonnan a régió törzseinek segítségével, hosszas harcok árán sikerült kifüstölnie az iszlamista frakciókat – nagyot koppintva az őket támogató Törökország orrára.
De Haftár nem állt meg, és az „antiterrorista” Líbiai Nemzeti Hadsereg (LNA) élén, a Tripoliban működő törvényhozással párhuzamosan fennálló tobruki parlamentnek köszönhetően a törvényes felhatalmazásra hivatkozva elkezdte meghódítani a nemzetközileg elismert kormány fennhatósága alatt álló területeket.
Mondjuk az ENSZ és több nagyhatalom nyomására 2015 végén felálló, de már működését is több hónapos késéssel megkezdő Nemzeti Egyetértés Kormánya (GNA) valójában csak nevében számít kormánynak, hiszen soha nem volt képes egyesíteni az országot, nem volt képes megfékezni a milíciákat, a törzsi viszályokat – négy éve például csak Haftár segítéségével bírta felszámolni az Iszlám Állam Szirt városa körül berendezett tartományát.
És a GNA hiába mutogatott saját nemzetközi elismertségére,
a legitimáció nem mutatkozott meg kézzelfogható támogatásban.
Ellenben a hetvenes éveit taposva is energikus Haftár mellett nemcsak az olyan, közel-keleti zavarosokban gyakorlott pecásnak számító szponzorok tették le a garast, mint Oroszország vagy Egyesült Arab Emírségek, hanem a Líbia-szerű zűrös helyeken az autoriter megoldásokkal szemben is megértőbb nyugati hatalmak egy része – főleg Franciaország – is hallgatólagosan elfogadta őt.
Putyin a reguláris haderő bevetése miatti hazai és nemzetközi berzenkedés kiküszöbölésére létrehozott orosz „zsoldossereg”, a Wagner-csoport 1200 katonájával támogatta Haftár hadjáratát, az Egyesült Arab Emírségek pedig Oroszországtól vagy Izraeltől vásárolt az LNA számára hadianyagot vagy – a Jemenben már megszokott módszert alkalmazva – az anyagilag Dubajtól függő Szudántól lízingelt zsoldosokat.
A kormány 2019-re a főváros térségén kívül teljesen elveszítette befolyását, és Haftár tavasszal lassú, módszeres offenzívával megkezdte Tripoli ostromát. A leginkább a főváros körüli ellenőrzőpontokért vívott csetepatékból, és a csetepatékra való hosszú rápihenésekből álló ostrom 2019 végére a totális bukással fenyegette Fajez asz-Szarrádzs kormányát. Halifa Haftár olyannyira nyeregben érezte magát, hogy április végén nyilvánosan is bejelentette: kész átvenni a kormányzást.
Csakhogy ekkor már török vezetéssel javában zajlott a tripoli kormány megmentésére irányuló katonai akció.
Erdoğan – akinek opportunizmusát jól jellemzi, hogy közben Törökország felett is megjelentek a Covid-19 alakú viharfellegek – szokásához híven a beavatkozásban a politikai lehetőségek valóságos spektrumát fedezte fel. Egyfelől a permanens belpolitikai válságban lavírozó elnök néhány nosztalgikus nacionalista jópontot akart szerezni odahaza, hiszen a mai Líbia területe a XVI. század közepétől az első világháború végéig az Oszmán birodalomhoz tartozott. De Erdoğan nem bírja megállni, hogy ne törjön borsot Egyiptom és az Egyesült Arab Emirátusok orra alá a Törökország által felkarolt mérsékelt szunnita iszlamista politikai mozgalom, a Muszlim Testvériségek üldözéséért cserébe.
De a legfontosabb szempont – az egyetlen, amiért a vezető hatalmakat úgy-ahogy érdekelni szokta Líbia – a földgáz.
Törökország esetében nem is elsősorban a szárazföldön jelenleg is kitermelt gázról, hanem a líbiai felségvizek alatti feltáratlan mezőkről van szó. Törökország felségvizei alatt ugyanis nem található olyan soktrillió köbméteres gázmező, mint amilyeneket az elmúlt bő évtizedben a Földközi-tenger keleti felének összes többi országa közelében felfedeztek, és melyek kinyerését – nagy olasz és francia energiacégek bábáskodásával – már meg is kezdte a 2019 januárjában Kairóban megalakult Kelet-Mediterrán Gázfórum (EMGF) elnevezésű izraeli-ciprusi-görög konzorcium.
A törökök görög és ciprusi vizeken próbálnak kibrusztolni maguknak kitermelhető mezőket (az ENSZ által elfogadott tengerjogi törvényekkel szemben a kontinentális talapzat alapján követelnek maguknak hasznosítási jogokat), de itt kemény ellenállásba ütköznek. Az EMGF tagországai a NATO-n belüli haditengerészeti incidenseket is felvállalva tartják távol a török hajókat a gázmezőktől.
Így aztán Ankara elhatározta, hogy megkerüli riválisait, és ajánlatot tesz a líbiai kormánynak. A tripoli kikötőn kívül kevés tengeri területet ellenőrző GNA kapva kapott az ajánlaton: a katonai segítségért cserébe minden fúrási engedélyt megadtak a törököknek, amit csak kértek.
Erdoğan pedig nem kis részben a szíriai török érdekeltségekre súlyos csapást mérő 2015-ös orosz katonai intervenció tanulságai alapján felismerte, hogy egy főleg milíciák szintjén vívott háborúban egy vezető katonai hatalom csekély ráfordítással is képes fordulatot előidézni. A siker kulcsa abban rejlik, hogy ez a ráfordítás a megfelelő területeken történjen, és ebben nem is volt hiba.
Törökország repülőegységek helyett rengeteg Bajraktar TB2-es harci drónt küldött Líbiába (az illiberális rezsimek közti különbséget jelzi, hogy míg a magyar miniszterelnök veje az ingatlanpiacon jut milliárdos üzletekhez, addig a török elnök veje Szeldzsuk Bajraktar a török harci drónok atyja), és a tömeges dróntámadások megbénították Haftár nem túl jelentős légierejét, megsemmisítették légvédelmi és tüzérségi eszközeit és folyamatosan sakkban tartották harcosait.
A szedett-vedett haderők összefogásában nagy gyakorlatot szerzett török katonai tanácsadók és hírszerzési szakemberek érkeztek a líbiai kormányhadsereg (értsd: a kormány zsoldjában álló milíciák és a Kadhafi-féle hadsereg sokszorosan leamortizált maradványai) ráncba szedésére. Áprilisban Líbiába utazott a szíriai árnyékháborút vezető Hakan Fidal, a török titkosszolgálat vezetője, hogy felügyelje a kiképzést és az együttműködést.
De a vészhelyzetben szükség volt a közvetlen katonai támogatásra is. Törökország ezért több hullámban legalább 10-15 ezer harcedzett milicistát dobott át légihídon az Ankara által ellenőrzött Észak-Szíriából. Ezek a hazai zsoldjuk többszörösét megkereső harcosok súlyos, több száz főre rúgó veszteségeik és a helyi lakosság berzenkedése ellenére ugyanúgy azonnal éreztették hatásukat a fronton, mint 79 évvel ezelőtt a Líbiát gyarmatosító olaszok megsegítésére érkező Afrika Korps német katonái.
A török intervenció totális sikert aratott: az ostromló csapatokat megfutamították, a frontvonal Tripoli elővárosaiból a több száz kilométerre keletre található Szirt közelébe került át. A korábban mindenféle tárgyalási próbálkozást elvető – a januári tűzszüneti tárgyalásról konkrétan titokban lelécelő – Halifa Haftár egyik fő támogatója, Abdel Fatah esz-Sziszi egyiptomi elnök oldalán állva fegyverszüneti javaslatot tett, melyet támogatott az általános leszerelésen és egy tartós fegyverszüneti megállapodáson hónapok óta dolgozó német kormány is.
Csakhogy ez a fegyverszüneti ajánlat nem a békét, hanem a sorok rendezését szolgálja; a török intervenció sikerével váratlan pofont elszenvedett másik fő szponzor, Oroszország saját gyártmányú, de szír felségjelzésre átfestett, és külföldről szerződtetett pilótákkal reptetett harci gépeket vezényelt Líbiába és az Aszad-reszim segítségével helyi zsoldosokat kezdett el toborozni Haftár veszteségeinek pótlására. Sziszi egyiptomi elnök szombaton leszögezte, ha a török támogatással harcoló csapatok Szirt ellen is megindulnak, akkor beveti a hadsereget - amit a tripoli kormány hadüzenetként értékelt. Azonban a fenyegetőzések és erőátcsoportosítások sem feledhetik el a tényt:
Pár hónap alatt kútba esett a Haftár mögött felsorakozó koalíció hatévnyi munkája.
Ugyanis a jelenlegi patthelyzetben Haftár sem katonai, sem politikai szempontból nem engedhet meg magának egy újabb frontális támadást. A tábornagynak saját, igen komplex koalícióján belül is megrendült a pozíciója, és kétséges, hogy 77 évesen mennyi ideje maradt újraszőni Líbia katonai erővel történő újraegyesítésének terveit. Közben meggyengülése ellenére Haftár mégis megkerülhetetlen maradt, hiszen ha támogatói egy másik hadurat akarnának felkarolni, az ő felépítése hosszú évekbe telhet.
Törökországnak Szirt elérését követően már nem áll érdekében tovább élezni a konfliktust, valószínűleg inkább a szíriai megoldást másolva Líbia ki nem mondott, de mégis minden fél által hallgatólagosan tudomásul vett megosztását fogja szorgalmazni. Ankara ugyanis elérte stratégiai célját, most már csak a hasznot szeretné lefölözni. Azonban ez sem lesz egyszerű, hiszen Franciaország, Görögország és Ciprus uniós lépésekkel akarják megakadályozni a líbiai felségvizek hasznosítását, mivel az ottani török projektek pont olyan területekre terjednének ki, melyek a tervezett kelet-nyugati tengeralatti vezeték, az EastMed nyomvonalára esnek.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)