Egy kiszivárgott szerződéstervezet szerint Kína egy 400 milliárd dolláros befektetési csomaggal aknázza alá az Irán elleni amerikai szankciókat. Önmagában a tervezet is az Egyesült Államok nemzetközi hegemóniájának hanyatlását jelzi, ráadásul új konfliktuspontot teremthet az USA és Kína között, és teljesen felrázhatja a Közel-Kelet erőviszonyait.
Miközben az Egyesült Államok képtelen kilábalni a koronavírus-járványból, a Trump-kormányzat pedig igyekszik saját járványkezelési kudarcait (a sok szempontból természetesen nem ártatlan) Kína nyakába varrni, úgy tűnik, Peking egy fontos győzelmet aratott Washingtonnal szemben, méghozzá az eddig a kínai diplomácia fehér foltjának számító Közel-Keleten.
A koronavírus gazdasági hatásain a vártnál gyorsabban túllépő Kína ugyanis egy, a New York Times által megszerzett, és a múlt hét végén publikált 18 oldalas szerződéstervezet szerint az amerikai szankciókra fittyet hányva
egy 400 milliárd dolláros átfogó befektetési csomaggal akarja talpra állítani az amerikai szövetségi rendszer legnagyobb közel-keleti ellenlábasát, Iránt, miközben negyed évszázadra bebiztosítja az olcsó olajimportot.
25 éven keresztül összesen 400 milliárd dollár értékű beruházásokat, melyek több mint 100 tételesen felsorolt projekt között oszlanak meg. A projektek között a prímet az infrastruktúra-fejlesztés viszi az új repülőterekkel, metrókkal, vasútvonalakkal, autópályákkal, 5G telekommunikációs hálózat kialakításával (és persze a kibertér Nagy Kínai Tűzfalhoz hasonló ellenőrző mechanizmusaival), de Kína segítene kialakítani két szabadkereskedelmi zónát is.
Olajat. Kína a világ legnagyobb olajimportőre, fogyasztásának háromnegyedét – napi 10 millió hordót – külföldi forrásból fedezi. Irán pedig hiába ül a világ harmadik legnagyobb olajkészletén, amikor olajipari infrastruktúrája elavult, kitermelése a szankciók miatt alig éri el a napi egymillió hordót, melyből csak kacskaringós úton tud valamennyit exportálni, miközben az ország költségvetésének egyensúlyba hozásához napi 8,5 millió hordó exportálására lenne szükség. Ez a mennyiség a szerződéstervezet alapján most 25 évre biztosítva lesz, mivel a Perzsa-öbölben kitermelt olajat igen baráti áron, de nagyrészt felvásárolja Kína, mely több kereskedelmi kikötő létesítésére is engedélyt kap.
Az amerikai kedélyeket nem is elsősorban a szankciók által térdre kényszerített iráni gazdaság talpra állásának lehetősége borzolja, hanem a tervezet katonai segítségnyújtásról, kiképzési-, haditechnológiai- és hírszerzési együttműködésről szóló fejezete (pontosabban ennek esetleges megvalósulása). Ugyanis egy sor ország – például a nagy vallási-ideológiai ellenlábas Szaúd-Arábia, de még inkább az Irán által menetrendszerűen megsemmisítéssel fenyegetett Izrael – érthető módon úgy látja, hogy Kínának köszönhetően új lendületet vehetnek az ellenük irányuló stratégiai törekvések. És nem utolsósorban új lendületet vehet a 2018 után újraélesztett (egyesek szerint soha félbe nem hagyott) atomprogram is.
Az 1979 óta síita teokratikus uralom alatt álló Irán évtizedek óta a közel-keleti konfliktusok egyik főszereplőjének számít, de amikor a 2000-es években egy olyan nukleáris programba kezdett, mely több ország szerint elsősorban atomfegyver kifejlesztésére szolgált volna, komoly nemzetközi szankciókat kapott a nyakába. Az átfogó szankciók tárgyalóasztalhoz kényszerítették az irániakat, ahol az Obama-kormányzat bábáskodásával, három évnyi kimerítő alkudozást követően megszületett a 2015-ös nukleáris megállapodás, melyben Irán vállalta nukleáris kutatásainak befagyasztását cserébe a gazdaságát térdre kényszerítő szankciók többségének feloldásáért.
A nemzetközi közösség – köztük ritka egyetértésben az USA, Kína és Oroszország – által szavatolt megállapodást azonban a republikánusok és Donald Trump folyamatosan támadták, a 2017-ben hivatalba lépő elnök a nemzetközi közösség tiltakozása és saját külpolitikai stábjának intelmei ellenére 2018 tavaszán fel is mondta az atomalkut. A megállapodás többi résztvevője eleinte nagyon fogadkozott, hogy igyekeznek életben tartani az alkut, de miután az USA az összes Iránnal üzletelő céget kitiltással fenyegetett, az európai befektetők lelkesedése is lelohadt.
2018-tól ráadásul a Trump-kormányzat nemcsak az eredeti szankciós mechanizmust állította vissza, hanem sorra hozta a nyersanyagexportot és a pénzügyi rendszert célzó intézkedéseit, melyekre Irán számos provokatív akcióval válaszolt, de képtelen volt engedményeket, vagy akár egy észak-koreaihoz hasonló tárgyalást kicsikarni. A gazdasági válságot komoly társadalmi felzúdulások tetézték, melyeket a rezsim kemény kézzel vert le. A két ország viszonya pedig fagypont közelébe süllyedt, egymást érték az incidensek és provokációk, 2019-ben, illetve 2020 elején is hajszálon múlt csak a háború. 2020-ban pedig jött az Iránban sokáig elhallgatott és félrekezelt, ennek megfelelően minden téren irtózatos pusztítást eredményező koronavírus-járvány, ami a szankciókkal, tiltakozó mozgalmakkal és elnyomással vegyülve a sokadik csapást mérte a perzsa államra.
Szóval ilyen előzmények ismeretében érthető, hogy Iránt a „maximális nyomás” amerikai doktrínája elkerülhetetlenül és előre látható módon az eddig is legnagyobb kereskedelmi partnerének számító Kínához préselte, melynek szintén meggyűlik a baja a Trump-kormányzattal. Azonban a járványból nemzetközi összehasonlításban – pláne a válságból válságba tántorgó Egyesült Államokkal összevetve – egyelőre mindenképpen megerősödve kikerülő Kína 2020-ban már simán megengedheti magának azt, hogy keresztbe tegyen az USA legfontosabb közel-keleti prioritásának.
Még akkor is, ha az amerikai külügyminisztérium a New York Timesnak deklarálta, hogy azok a kínai vállalatok, melyek „a világ legnagyobb terrorizmusszponzorát” segítik, újabb szankciókra számíthatnak (ugye a Huawei mellett is egyre nő az olyan kínai cégek listája, melyek amerikai működése elé törvényi akadályokat görgetnek vagy görgethetnek).
A Hszi Csin-ping 2016-os közel-keleti körútján feldobott ötletből kibomló, 400 milliárd dolláros befektetési csomagról is szóló tervezetet a New York Times szerint tavaly októberben véglegesítette pekingi látogatása során Mohamed Dzsavad Zarif iráni külügyminiszter, és a lap forrásai szerint a végső szövegváltozatra már rábólintott az ország legfelsőbb vezetője, Ali Hamenei ajatollah is.
Azonban ahhoz képest, hogy Irán mozgástere igen szűkös, a tervezet igen nagy hazai ellenállást váltott ki, kritikusai elsősorban a megállapodást körüllengő titokzatoskodást kifogásolják, és attól tartanak, hogy az országot „eladják” Kínának, és Irán ugyanolyan alávetett státuszba kerül majd, mint azok az afrikai országok, melyek tárt zsebekkel fogadták a gáláns kínai segélyeket és befektetéseket.
A belpolitikai vihar első morajlásait már júniusban hallani lehetett, de az igazi orkán a tervezet napvilágra kerülése után csapott le, az iráni kormányzatnak várhatóan szokatlan módon a ratifikációhoz kemény parlamenti ellenálláson keresztül kell majd átvernie a tervezetet. Kína viszont napok óta hallgat, hallgatását pedig úgy is lehet értelmezni, hogy talán nem is tekinti olyan véglegesnek a szerződést, mint partnere,
és csak teszteli, netán valamilyen elsietett válaszlépésbe akarja belehajszolni az Egyesült Államokat.
(Borítókép: Vang Ji, kínai külügyminiszter és Mohammad Javad Zarif, iráni külügyminiszter találkozója Pekingben 2019. december 31-én. Fotó: Noel Celis - Pool / Getty Images Hungary)