Még a hidegháború időszakának fagyos politikai viszonyai közepette sem volt szokványos, hogy a hivatalban lévő amerikai elnök olyan kemény kijelentésekkel minősítsen egy szovjet vezetőt, mint ahogy most Joe Biden tette Vlagyimir Putyin orosz elnökkel.

Az amerikai elnök egy riporteri kérdésre válaszul lényegében gyilkosnak nevezte az orosz elnököt. Továbbá arról is beszélt, hogy Vlagyimir Putyin „meg fog fizetni” a 2020-as amerikai elnökválasztásba történt állítólagos orosz beavatkozásért.

Nem meglepő módon az orosz diplomácia azonnal reagált, és visszautasította az amerikai elnök kijelentéseit, a washingtoni orosz nagykövetet pedig hazarendelték, igaz, nem végleg, csak konzultációra.

Vlagyimir Putyin sem hagyta szó nélkül Joe Biden szavait. Az orosz elnök jó egészséget kívánt amerikai kollégájának, majd azt fejtegette, hogy mások megítélésében mindenki önmagából indul ki. Arra is emlékeztetett, hogy az Egyesült Államokban indián törzseket irtottak ki, a rabszolgaság következményei ma sem múltak el, és az USA az egyetlen ország, amely atombombát vetett be.

Az orosz elnök ugyanakkor a kapcsolatok mielőbbi rendezése érdekében felvetette, hogy tartsanak élőben lefolytatott, nyílt párbeszédet. Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője újságíróknak azt mondta: Moszkva mindig a legjobbat reméli, mégis felkészült a legrosszabbra is a Washingtonnal való viszonyában.

Az Egyesült Államok és Oroszország ismét egy „hidegháborús” konfliktus felé tart, de ebben Washington fő ellenfele már nem Moszkva lesz – vélekedik Kosztur András, a XXI. Század Intézet vezető kutatója, aki az Indexnek adott rövid interjúban elemezte a mostani amerikai–orosz viszonyt.

Milyen üzenetet hordoz, hogy Oroszország hazarendelte konzultációra a washingtoni nagykövetét?

Egy ilyen gesztus manapság egyértelműen jelzésértékű, hiszen a gyakorlatban nincs szükség a nagykövetekkel történő személyes konzultációra, a kapcsolattartás távolról is biztonságosan megoldható. Moszkva viszont ezáltal kívánja deklarálni, hogy Washington az orosz fél számára elfogadhatatlan hangnemet ütött meg.

Vlagyimir Putyin tárgyalásra hívta Joe Bident, miközben több orosz szenátor is élesen visszautasította az amerikai elnök szóhasználatát. Szándékos kettősség van a kommunikációban?

A Kreml hagyományosan olyan képet igyekszik kialakítani magáról mind befelé, mind kifelé, amely szerint Oroszország egy mértéktartó, higgadt diplomáciát képviselő, az idegen országok belügyeitől magát távol tartó, de érdekeit keményen védő állam, amely – szemben a mindenhol beavatkozó és ezáltal zavart keltő Egyesült Államokkal – a nemzetközi stabilitás egyik őrzője. A nyilvános tárgyalásra invitálás Putyin részéről az amerikai fél várható elutasító válaszával szintén ezt a képet kívánja erősíteni, a Biden kijelentéseit övező zajos kommentárok pedig még jobban kiemelik Putyin higgadtságát.

Mennyiben különbözik a felszín alatt, a retorikán túl Trump, Biden vagy akár Obama Oroszország-politikája?

Az Egyesült Államok mindig konkurensként tekintett Oroszországra, és ez érdemben Trump alatt sem változott, sőt, a közhelyszerű vádak ellenére a két ország talán még távolodott is egymástól. Az Egyesült Államok felmondta a Nyitott Égbolt szerződést, valamint a közepes és rövid hatótávolságú nukleáris fegyverek hordozására alkalmas rakétákat tiltó INF-szerződést, és a stratégiai támadófegyverek számát szabályozó New START is veszélybe került. Ezt végül nem sokkal Biden beiktatása után, pár nappal a szerződés lejárta előtt hosszabbították meg.

Emellett Trump alatt nem csupán a korábban hozott oroszellenes szankciók maradtak meg, de azok újabbakkal is bővültek, amelyek jelentős fennakadásokat okoztak az Északi Áramlat 2 földgázvezeték építése során. Persze Trump politikája nem annyira Oroszország feltartóztatására irányult, mint inkább azoktól a kötöttségektől kívánt volna megszabadulni, amelyek végső soron Kínát hozhatták volna előnyös helyzetbe.

A New START szerződés meghosszabbításánál így az Egyesült Államok Kína bevonására próbálta rákényszeríteni Moszkvát.

Amiben változást hozhat a Biden-adminisztráció politikája, az a közvetlenebb fellépés Oroszországgal szemben, akár a posztszovjet térség államaiban történő aktívabb jelenlét révén.

Mire számít a Kreml az új amerikai elnöktől?

Ha az orosz kormányzati szereplők és a Kremlhez közeli sajtó álláspontjából indulunk ki, Moszkvában a nyugati–orosz kapcsolatok elhidegülésére, egy új hidegháborúra számítanak.

Milyen az Egyesült Államok megítélése ma az orosz közvéleményben?

Nem mondható kiugróan rossznak – ahogy egyébként az Európai Unióé sem –, közel azonos az USA-hoz pozitívan és negatívan viszonyulók száma. A médiában kialakított Amerika-kép ennél jóval negatívabb, Biden megválasztásával ez pedig talán csak romlott.

Az orosz sajtó tényként kezeli és hangoztatja is, hogy az amerikai választásokon csalások történtek, és Bident – főképp a Putyint illető kijelentései után – szintén nem kezelik kesztyűs kézzel.

Az egyik legfontosabb, az állami tévén közvetített, 60 perc című politikai talkshow-ban Bident legutóbb gátlástalan alaknak és „külpolitikai Tourette-szindrómában szenvedőnek” nevezték a vendégek. A műsorvezető, Olga Szkabejeva pedig a közösségi oldalain „féleszű amerikai vénemberként” hivatkozik rá.

Hogyan változott ez a mostanra egyre negatívabbá váló kép az elmúlt években, és mi befolyásolja?

Az amerikaiakhoz az 1990-es években és a 2000-es évek elején rendkívül pozitívan viszonyultak az oroszok a felmérések szerint, az ezredfordulót követően ez lassan, időnként megtorpanva romlani kezdett, a mélypontot pedig 2014–2015-ben, a kelet-ukrajnai konfliktus csúcspontján és a szankciós politika kezdetén érte el. Innen lassan visszakapaszkodott az USA megítélése a mai kiegyensúlyozott szintre.

Az ezredfordulót követően a be nem igazolódott várakozások miatti csalódottság vezetett az Egyesült Államok növekvő elutasítottságához, kiugróan negatív hozzáállás pedig akkor volt tapasztalható, amikor valamilyen nemzetközi konfliktusban szembekerült egymással a két hatalom. Például a grúz háború vagy az említett kelet-ukrajnai háború idején.

Zbigniew Brzezinski lengyel származású amerikai politológus, geostratéga a 2012-es, Stratégiai vízió című könyvében egy Észak-Amerikától Európán keresztül Eurázsiáig együttműködő nagyobb Nyugat szükségességét vázolta fel, amelyben helyet kapna Oroszország is. Van ennek realitása belátható időn belül, vagy erre se az Egyesült Államok, sem pedig Oroszország részéről nincs is igény?

Jelenleg erre nem igazán van lehetőség és szándék sem. Oroszország persze valószínűleg nem ellenezné az európaiakkal való jobb viszonyt gazdasági okokból. Az eurázsiai integráció kapcsán korábban felmerült egy jövőbeli „integrációk integrációja”, egy Lisszabontól Vlagyivosztokig tartó Nagy Európa terve is. Az Egyesült Államokkal való stratégiai szövetség azonban ebbe már nem nagyon férne bele, és az USA is igyekszik akadályozni Oroszország és az EU közeledését.

Jelen állás szerint a két ország, úgy tűnik, ismét egy „hidegháborús” konfliktus két oldalára sodródik, igaz, ebben Washington fő ellenfele már nem Moszkva, hanem Peking lesz.

Az elmúlt években bekövetkezett orosz–nyugati elhidegülés ebben a konfliktusban egyértelműen Kína oldalára sorolta Oroszországot, és a közeljövőben ezen a téren nem várható jelentős változás.

(Borítókép: Joe Biden és Vlagyimir Putyin 2011. március 10-én. Fotó: Alexander Natruskin / Reuters)