Több mint harminc évvel a német újraegyesítés után sokakban felmerül a kérdés, vajon az elmúlt időszak hogyan változtatta meg az egykori Kelet-Németországot. Van-e ok az örömre, vagy még mindig tetemes a lemaradás az egykori két különálló országrész között? A történelmi léptékű esemény nem csupán Németország újraegyesítését jelentette, hanem szimbolikusan véget vetett az Európában jelen lévő nyugati és keleti blokk szembenállásának is.
Magyarország 1989. augusztus 19-én történelmi jelentőségű döntést tett, azzal, hogy ténylegesen megnyitotta nyugati határát, és átengedett több mint 13 ezer keletnémetet Ausztriába. Ez a lépés egy olyan hullámot indított el a keleti blokkon belül, ami alapjaiban változtatta meg az NDK helyzetét. A német újraegyesítés óta rengeteg kérdés merült fel. Mielőtt azonban részletesen is elemeznénk őket, érdemes röviden felidézni, hogyan is alakult Németország története a II. világháború után.
Még a II. világháború alatt a szövetségesek 1945. február 4. és február 11. között Jaltában tanácskoztak és a találkozó egyik célja volt, hogy megvitassák, miként osszák négy szektorra Németországot. A legnagyobb területet a Szovjetunió kapta, erre a Sztálingrád védelme és a nácik üldözése során hozott hatalmas emberáldozat nevében tartottak igényt. A többi részen Franciaország, az Egyesült Államok, valamint Nagy Britannia osztozott. Hasonlóképpen darabolták fel Berlint is. 1947-re egyre több német hagyta el Kelet-Európát, és Nyugat-Németországba költözött.
1950-re mintegy 12 millió ember menekült el a szovjet zónából.
A helyzet megoldása érdekében az USA, Franciaország, és Nagy-Britannia Londonban egyeztetett a német kérdésről, aminek részeként létrehoztak egy új valutát, és egy új demokratikus államot: Nyugat-Németországot.
A szovjet válasz hamar jött, 1948. március 28-tól a szovjet zónán áthaladó teljes forgalmat kötelező átvizsgálásnak vetették alá. Ezzel arra kényszerítették a nyugati államokat, hogy minden felszerelést légi úton szállítsanak. A szovjetek június 25-re teljesen elvágták Berlin nem szovjet szektorait az élelmiszer-utánpótlástól, és megszüntették az áramellátást. Minden utat lezártak.
Nyugat-Berlinnek csupán 36 napnyi élelmiszerkészlete maradt az emberek ellátására.
Pánikhangulat uralkodott, a szovjetek pedig azt gondolták, hogy sikerül rábírni a nyugati hatalmakat, hogy végérvényesen hagyják el Nyugat-Berlint. Moszkvának azonban csalódnia kellett, mert az amerikai légierő – a britekkel együtt – repülőkkel kezdte el szállítani az ellátmányt, naponta mintegy 5 ezer tonnányi élelmet, és szenet juttattak el a körbezárt városrészben élőknek. A szovjetek hamar rájöttek, hogy hosszútávon nem éri meg fenntartani a konfliktust, ezért a berlini blokád 1949. május 12-én megszűnt, a légihidat pedig szeptember 30-án leállították.
Európa szimbolikus megosztására először 1946-ban a korábbi munkáspárti brit miniszterelnök, Winston Churchill hívta fel a figyelmet a Missouri állambeli Fultonban, amikor is a vasfüggöny leereszkedéséről beszélt. Eszerint a Balti-tenger mellett fekvő Szczecintől az Adriai-tenger mentén található Triesztig vasfüggöny húzódik. Churchill jóslatai hamarosan beigazolódtak. 1949 és 1961 között mintegy 2,67 millió keletnémet szökött Nyugat-Berlinbe, vagy Nyugat-Németországba.
A Szovjetunió érthető okokból rossz szemmel nézte mindezt, azért is, mert vezetői úgy vélték, hogy az amerikaiak Nyugat-Berlint kémközpontnak használják. Nyikita Hruscsov azt követelte az amerikaiktól, hogy hagyják el a várost, ám Washington nem tett ennek eleget. Ekkora fogant meg végleg az az elhatározás.
Az NDK egyetlen éjszaka alatt fizikai akadályt létesített és falat húzott Nyugat-Berlin köré, elvágva a város többi részétől.
Bár a nyugatnémetek kérhettek engedélyt és utazhattak is keletre, ezt a jogot az NDK-ban élők nem kapták meg. A berlini fal több mint 100 kilométer hosszú volt, és 3,6 méter magas lett. Egyes becslések szerint 1961 és 1989 között 136-an haltak meg, mert a falon átjutva próbáltak megszökni Kelet-Berlinből.
A második világháború után a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) komoly gazdasági fellendülésen ment keresztül. Ebben meghatározó volt az 1948-ban útjára indított Marshall segély, amely a háború utáni nyugat-európai országok gazdaságát volt hivatott beindítani.
1951 és 1961 között az NSZK bruttó hazai terméke évente 8 százalékkal bővült. Jóval erőteljesebben, mint az Egyesült Államoké, és Nagy-Britanniáé. Az export megháromszorozódott.
A hetvenes években a világ többi országához hasonlóan volt bizonyos megtorpanás, elsősorban az olajválságoknak köszönhetően. Mire eljött az újraegyesítés, akkorra az NSZK a világ egyik legfejlettebb országának számított, meglepően alacsony infláció mellett.
Annak ellenére, hogy az NDK szovjet érdekszférába került, fennmaradt a korábbi komoly ipari infrastruktúra, a magas szintű tudományos oktatás pedig lehetővé tette az ország gazdasági fejlődésének elindítását, az életszínvonal növekedését.
Idővel Az NDK lett a Kelet-Európai országok legfejlettebb ipari szállítója.
A főbb döntéseket a mindvégig kommunista irányvonalat követő Német Szocialista Egységpárt hozta meg. Hamarosan azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a rugalmatlan gazdasági környezet végül összeomláshoz vezet. Egyre silányabb minőségű termékek kerültek piacra, hiányzott az innováció és a tehetség a munkavállalók részéről.
A nyolcvanas évek közepén a gorbacsovi fordulatot vegyes érzelmekkel fogadták az NDK vezetői. Míg az NSZK-ban üdvözölték az egyén felszabadítását, a gazdaság decentralizálását, valamint a demokratizálási törekvéseket, addig az NDK vezetése mereven elutasított minden reformtörekvést. A növekvő belső elégedetlenséget kemény eszközökkel nyomták el, nem tűrték az ellenzéki hangokat, inkább engedélyezték, hogy a rendszer bírálói az NSZK-ba távozzanak. A súlyos belső gazdasági problémák azonban nőttek, a szolgáltatások színvonala csökkent, miközben az infláció is megugrott.
A rendszer legitimitásának nem tett jót az 1989-es kínai diáktüntetés kezelése sem. A Mennyei Béke Terén lezajlott véres események során Berlin nem a diákság mellett állt ki, hanem a kínai kormányt támogatta. A nyári-őszi hónapokban viszont felgyorsultak az események, amelyek végül megpecsételték az NDK sorsát.
Augusztus 19-én - Sopron mellett - az osztrák határnál rendezett "Páneurópai piknik" során több száz NDK állampolgár tört át osztrák területre, a magyar kormány pedig szeptember 10-én lehetővé tette az NDK-ból érkező menekültek kiutazását.
1989. októberében az NDK-ban az elégedetlenség újabb tiltakozó akciókba csapott át. A rendőrség eleinte keményen lépett fel a tüntetőkkel szemben, de az október 9-i hetvenezres lipcsei tüntetés már erőszakmentesen zajlott. A folyamatos tüntetések hatására október 18-án lemondott a pártvezető Erich Honecker, majd pedig november 9-én leomlott a berlini fal.
Az új miniszterelnök, Hans Modrow új politikai, és gazdasági reformokat hirdetett. Decemberben Magyarországhoz és Lengyelországhoz hasonlóan megalakult a nemzeti kerekasztal, hamarosan pedig helyreállt a németek szabad költözési joga is. 1990 elején – a felgyorsult törvénykezési folyamat részeként – módosították az alkotmányt. Visszaállították a média-, az információ- és a véleményszabadságot.
Az 1990. márciusi 18-i választások után széleskörű koalíció jött létre: (kereszténydemokraták, liberálisok, szabad demokraták, nőszövetség, Német Szociális Unió).
A német egység irányába tett első államszerződést 1990. május 18-án írták alá, a pénzügyi, gazdasági és szociális unióról.
A pénzügyi unió az egységes német márkát vezette be, a gazdasági unió a két országrész közös gazdasági rendszerét, a piacgazdaságot teremtette meg, míg a szociális unió a közös nyugdíj és baleset biztosítást rendezte. A rendelkezések 1990. július elsején léptek életbe.
A második államszerződés (augusztus 31.) alapján Brandenburg, Mecklenburg-Elő-Pomeránia, Szászország, Szászország-Anhalt és Türingia az NSZK tartományai lettek. Végül 1990. október 3-án az NDK hivatalosan is csatlakozott az NSZK-hoz, egyesült Németország.
Az öt keleti tartományban az egyesítést követően súlyos gazdasági helyzet alakult ki. A feleségessé vált ipari ágazatok leépítése óriási munkanélküliséget hozott. Súlyosbította a helyzetet, hogy az NDK gazdaságának tényleges állapotára csak utólag derült fény. Az első öt évben mintegy ezer milliárd márka áramlott a térségbe a szövetségi költségvetésből. A támogatások főleg a beruházások ösztönzését, a közlekedés fejlesztését, és új munkahelyek létrehozását kívánták támogatni. A forrásokat elsősorban hitelekből, illetve adóemelésekből, költségvetési megtakarításokból próbálták előteremteni.
A nyugatnémet gazdaság az újraegyesítés után folyamatosan nőtt, azonban 1992 után megakadt a növekedési potenciál.
az 1992-től kezdődő évtizedben a német gazdaság átlagosan csak 1,2 százalékkal nőtt, ami a legalacsonyabb érték volt a fejlett Nyugat-Európai országok között.
A visszaesést a közgazdászok egyértelműen az újraegyesítés számlájára írják, amely mögött olyan negatív tényezők álltak, mint az NDK-ban tapasztalható magas munkanélküliség, alacsony termelékenység, és a magas hozzáadott érték, illetve az innováció hiánya. Egyes elemzők a szociális piacgazdaság végéről beszéltek, míg mások úgy érveltek, hogy a problémák gyökere éppen, hogy a szociális piacgazdaság hiányában keresendő.
A kétezres évek elejére a keletnémetek egyhatoda vált munkanélkülivé, ami a duplája volt a nyugati országrészben mért adatoknak.
A keleti országrész nehézségeit alapvetően három tényező határozta meg. A hirtelen bevezetett új valuta, a hatékony vezetői struktúra hiánya, és a feleslegessé vált ipari vállatok felszámolásából adódó súlyos munkanélküliség. A helyzet megoldását többi között az energiaszektorban kivetett nagyobb adókkal és a Kelet-Németországban található vállalatok privatizációjával próbálták megoldani.
A kétezres évek elején a Gerhard Schröder vezette SPD-Zöldek koalíciója, útjára indította az Agenda 2010 nagyszabású reformprogramot, melynek keretében jelentősen megkurtították a nyugdíj- és munkanélküliségi járandóságokat. A program rövid távú hatása drámai volt: 2005-re már ötmillió fölé ugrott a munkanélküliek száma. Középtávon azonban már mutatkoztak a gazdaságban a pozitív jelek. A gazdasági trendfordulót már nem élte meg a vörös-zöld koalíció. Az előre hozott választások eredményeképpen megalakult Németország második nagykoalíciója, Angela Merkel vezetésével.
Németország második nagykoalícióját sokan az "új lehetőségek koalíciójának" nevezték. A biztos kormánytöbbség tudatában megnyílt az út a nagy ívű reformok végrehajtása előtt. A legfontosabb gazdasági intézkedések részeként, lényegében 2007-2008-ra kiegyensúlyozottá vált a költségvetés, az államadósság pedig meredeken csökkenő pályára lépett. Az egyik oldalról növelték a fogyasztást terhelő adókat, míg a másik oldalról jelentősen visszavágták a vállalatokra nehezedő terheket.
A társasági adót a korábbi 25 százalékról 15 százalékra mérsékelték. Fontos lépés volt a nyugdíjkorhatár 67 évre történő emelése, amelyet fokozatosan kívántak bevezetni, úgy, hogy közben csökkentették a tb-járulékot.
Az új gazdaságpolitikai fordulat részeként rövidesen "Európa beteg embere" meggyógyult, és Európa motorjává vált.
A 2008-as gazdasági-pénzügyi válság alapjaiban rengette meg a világot. A Lehman Brothers összeomlása gyorsan elérte az egész világgazdaságot. A fejlett országok jelentős része recesszióba fordult. A német GDP 2009-ben 5,1 százalékkal csökkent, meghaladva az eurózóna átlagát. Angela Merkel, hasonlóan sok más országhoz, elsősorban a pénzügyi stabilitás fenntartására fókuszált.
Sokan úgy vélték, hogy az amerikai pénzügyi rendszer turbulenciája nem veszélyezteti a német gazdaságot, mivel a német bankok nem érintettek a toxikus eszközök felhalmozásában. A gazdasági sokkra adott első válasz a bankbetétekre bevezetett garancia, valamint az a pénzügyi stabilizációs alap (SoFFIN) volt, amely 400 milliárd euró értékben vállalt kötelezettséget a bankok felé.
Minden hiányossága és hibája ellenére a nagykoalíció válságkezelő programját az események utólag igazolták. A német gazdaság 2010-ben újra növekedésnek indult.
Három évtizeddel az újraegyesítés után még mindig tetemes a keleti ország gazdasági lemaradása, egy friss tanulmány szerint mintegy 18 százalékos. A nyugati országrészben a háztartások éves magánvagyona átlagosan 182 ezer euró, míg keleten ennek csupán csak a fele, 88 ezer. Az egy főre jutó bruttó hazai termék 2020-ban a keleti tartományokban, beleértve Berlint is, körülbelül 32 500 euró volt. A nyugati tartományokban ugyanakkor ez elérte a 42 000 eurót. Mivel a keleti tartományok kevésbé függnek az exporttól, ezért az ottani gazdaságot a világgazdasági válság kevésbé viselte meg.
A 2020-as adatokon nyugvó elemzés szerint az egykori NDK területének gazdasági teljesítménye a nyugati szint 77,9 százalékát teszi ki. Annak ellenére, hogy az utóbbi öt évben a keleti tartományok egyre jobban leszakadtak, csak Berlinnek sikerült elérni a német átlagot. A javuló tendencia láttán a német kormány tavaly elkezdte kivezetni a szolidaritási adót, vagy más néven szolidaritási pótlékot, amit még azért vezettek be 1991-ben, hogy pénzforrást biztosítsanak a gazdaságilag elmaradott keletnémet tartományok felzárkóztatására.