Baku tesz arról, hogy az azeriek úgy emlékezzenek a karabahi háborúra, mint az örmény szakadárokra mért megalázó vereségre. Index-riport Azerbajdzsánból.
Nem mindennapi látvány tárul az ember szeme elé az azeri főváros, Baku központjában, a Kaszpi-tenger parti sétány mellett.
Ez a minimum azért, hogy disznókat tartottak a mecsetekben
– mondta kísérőnk, miközben az örmény szakadárokat kifigurázó és megszégyenítő bábukat bámultam az úgynevezett Trófea Parkban. A tavaly őszi, Örményország és Azerbajdzsán között elterülő, harminc évig örmény szakadárok kezén lévő Hegyi-Karabahért vívott háborúban zsákmányolt haditechnikai eszközöket teszik itt közszemlére. Az örmény szakadárokra mért vereséget hangsúlyozó, a háborús győzelmet sulykoló parkban tesznek róla, hogy az így is megalázó vereséget szenvedett örményeket kicsit még jobban megalázzák. Erről bővebben később, előbb térjünk vissza arra, hogy pontosan mi is történt azokkal a bizonyos disznókkal.
Az azeriek azzal vádolják az örmény szakadárokat, hogy a tavaly novemberig általuk ellenőrzött karabahi területeken álló mecsetekben, történelmi épületekben állatokat tartottak. Elsőre nehezen hiszi el az ember, de az állítást két dolog is alátámasztja: fényképek és az Index egy, még az örmények ellenőrizte Karabahot megjárt olvasójának a beszámolója, akinek vendéglátói büszkén meséltek az állattartásnak eme formájáról.
A megbékélési hajlandóság feltételekhez van kötve Bakuban: ismerjék el az örmények, hogy az általuk Árcáhnak nevezett, ősi földnek tekintett terület Azerbajdzsáné. Nos, ez aligha fog megtörténni a közeljövőben.
A Szovjetunió felbomlásáig viszonylag békében éltek egymás mellett a keresztény örmények és a muszlim azeriek a szóban forgó hegyvidéki térségben, melyet mindkét nép sajátjának tekint. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének végnapjaiban azonban az örmény nemzetiség népszavazáson döntött arról, hogy a területet Örményországhoz csatolják. Baku azonban ezt elutasította, ugyanis Hegyi-Karabah nemzetközileg is Azerbajdzsán területeként van elismerve. A referendumot egy hat éves háború követte (1988-1994), amelyben kölcsönösen követtek el atrocitásokat a szemben álló felek, egész települések pusztultak el, százezrek váltak földönfutóvá, azeriek tömegei menekültek el Karabahból. A háború végül Baku vereségével zárult, bár a területet sosem csatolták hivatalosan Örményországhoz. Azerbajdzsán azonban nem felejtett, sosem mondott le a területről, és az utóbbi harminc évben készült arra, hogy visszavegye Karabahot. Ez a nap pedig végül tavaly ősszel érkezett el, amikor is Törökország segítségével egy 44 napos villámháborúval vereséget mértek a szakadárokra, elüldözve az örményeket a területről. A diadalittas Azerbajdzsán pedig már a terület újjáépítésén fáradozik, miközben Örményországot belpolitikai válság sújtja a vereség miatt.
Ahogy az Azerbajdzsánban élő magyarok mesélték az Indexnek tavaly ősszel: az azeri egy harcias nép, már gyerekkoruktól kezdve harcias szellemű dalokat dúdolnak az óvodában. Ez a vérmérséklet általában is jellemző a kaukázusi népekre, pláne, ha valamilyen rendezetlen ügyük van valakivel. Az sem mellékes, hogy Ilham Aliyev azeri elnök komoly politikai tőkét kovácsolt a katonai kampányból, és úgy néz ki, a kormány emlékeztetni szeretné a népet a nem kis túlzással történelminek nevezhető fordulatra, előtérbe helyezve saját sérelmeiket, és azoknak a megtorlását.
A karabahi csatamezőktől nem messze fekvő azeri Gandzsa városába azért kalauzoltak el néhány órára, hogy a helyi polgármester megmutassa egy lakóövezetbe belőtt örmény rakéta pusztításának maradványait. Persze nem kell félteni az azerieket sem, nekik is betévedt néhány rakétájuk az ellenséges kezekben lévő városokba, név szerint Súsába és a továbbra is örmény ellenőrzés alatt maradt Sztyepanakertbe, legalábbis az örmények állítása és az ezt alátámasztó fényképek tanúsága szerint. Persze mindkét fél tagadja, hogy civileket vett volna célba.
A labdarúgó-Európa-bajnokság alatt azon elmélkedtem, hogy micsoda civilizációs vívmány, hogy népek békés módon, vérontás nélkül élik ki rejtett nacionalizmusokat, a legjobb „gladiátoraikat" küldve az arénákba, ahogy az olimpián legkiválóbb „harcosaik" vívják ki a tiszteletet országaiknak, és még általában a politika is távol marad – a Hegylakót idézve – a „szent helyeknek" számító sportpályáktól. Jóllehet, az idei év különleges volt, az Eb és az olimpia sem volt politikamentes.
Míg Bakuban én és magyar újságíró kollégáim „őrjöngve vettünk revansot Trianonért" a magyar-francia meccsen nyújtott magyar teljesítmény révén, és lelkesen szurkoltunk válogatottunknak, Azerbajdzsánban legalább ilyen eksztatikus állapotba kerültek az emberek a győzelem nyomán, amelyet 44 nap alatt aratott az azeri haderő.
Az azeri-örmény konfliktus legújabb fejezete jóval fajsúlyosabb, mint egy sportesemény, Baku pedig tesz is róla, hogy állampolgárai büszkén, már-már arroganciával gondoljanak az örmény szakadárok ellen indított offenzívára.
Baku központjában közkedvelt kisiskolás és családi programmá vált az úgynevezett Trófea Park látogatása, ahol büszkeségtől dagadó szülők mutogatták gyerekeiknek az azeri haderő vívmányait, miközben fiatal tanárnők készítették a csoportképeket az örményeket parodizáló, a szakadár haderőt megszégyenítő bábuk előtt álldogáló diákjaikról. A gyerekek pedig láthatóan élvezték a kirándulást. Az ott készült képek magukért beszélnek.