A Szovjetunió felbomlásával és az államszocialista rendszer bukásával Oroszország helyzete nemhogy javult volna, hanem még rosszabb lett. A gazdasági és politikai átmenet nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Moszkvának hamarosan súlyos monetáris gondokkal kellett szembenéznie. Az Index folytatja a Szovjetunió harmincéves felbomlása alkalmából indult cikksorozatát. Ebben a részben Oroszország rendszerváltás utáni történetét tekintjük röviden át gazdaságpolitikai szempontból.
A kilencvenes éveket sokan Oroszország elvesztegetett évtizedének szokták nevezni. Az ország 1991-es költségvetési hiánya a bruttó hazai termék (GDP) egynegyedét tette ki. A GDP mintegy hatodával esett vissza. A gorbacsovi örökség és a piacgazdasági átmenet leküzdése érdekében a Nemzetközi Valutalap (IMF) szakértői úgy vélték, hogy a neoliberális recept alkalmazható az orosz gazdaság esetében is. Ez a fajta monetarista-neoklasszikus nézőpont az orosz elitben is népszerű volt. Az úgynevezett „sokkterápiával” megkezdődött az árliberalizálás, a dereguláció, a privatizáció és az orosz piacok megnyitása a külföldi tőke előtt. Fontos lépés volt a dolgozói és munkástulajdon felszámolása.
A reformok azonban rövidesen elakadtak a kommunista többségű parlament, a duma ellenállása miatt. Jelcin folyamatosan cserélgette minisztereit, a leváltott vezetők helyét üzleti életből jött igazgatók vették át, beindult a menedzserbürokrácia. Az állami irányítás gyakorlatilag vállalatigazgatók kezébe került, akik a privatizációk során a saját kényük-kedvük szerint sajátították ki az állami tulajdont. A sokkterápia rövidesen csődöt mondott.
Az infláció kilőtt, és meghaladta a 200 százalékot, miközben a havi átlagbér 1995-ben csak 120 dollár volt, ami alacsonyabb volt a románnál, és alig több mint egyharmada volt a cseh és a magyar béreknek.
Az orosz ipar nem tartozott a világ élmezőnyéhez, a fenntartása rendkívül költséges, hatékonysága pedig silány volt. A kialakuló piacgazdaságban súlyos deficit volt képzett munkaerőből. A halálozási ráta eközben döbbenetesen romlott. A csalódott, jövőkép nélküli lakosság körében ismét egyre népszerűbb lett a Kommunista Párt, amely a soron következő választásokon már a legerősebb frakcióval rendelkezett.
A kezdeti posztszovjet időkben a korrupció mértéke és a szervezett bűnözés a fénykorát élte. Nem sok idő kellett hozzá, hogy a vállalatvezetők legyenek a privatizáció legnagyobb nyertesei, vagyis nem túl bonyolult módszerekkel megkaparintották az állami vállalatok zömét. 1996 környékén pörgött fel a magánosítás. A dolog az ún. kuponos privatizációval indult, amikor mindenki 10 ezer rubel értékű részvénytulajdonra feljogosító kupont kapott. Viszont a tehetősek, bennfenntesek villámgyorsan felvásárolták a kuponokat, és egy-egy gazdag vállalkozó kezében hihetetlen vagyonok halmozódtak fel.
Ekkor jelentek meg az oligarchák (Berezovszkij, Hodorkovszkij, Gyeripaszka, Roman Abramovics). Birodalmuk pénzügyi szilárdságát eleinte a kőolaj-kereskedelem magánosítása biztosította, majd ráfordultak a bankszektorra, ahol nemegyszer 100 százalékot is meghaladó állampapírhozamokat értek el.
Miközben a legnagyobb állami cégek ügyes trükközése eredményeként szinte semmi adót nem fizettek, addig az állam számára egyre nagyobb gondot jelentett már a pár tíz dolláros nyugdíjak kifizetése is.
Az évek alatt halmozódó problémák 1998-ra csúcsosodtak ki, amikor is beütött egy nemzetközi pénzügyi válság, és Oroszország csődöt jelentett. Sokan a piacgazdasági átmenet orosz megvalósításában látták a problémát.
Mindenképpen váltásra volt szükség. Ezért a krach után olyan rendszerszintű változásokat hajtottak végre, amelyek eredményeként a következő évtizedben 7 százalékos éves növekedés sem volt ritka. Az államcsőd következtében lényegében kivonultak a külföldi befektetők az állampapírpiacról, így Moszkvának máshonnan kellett előteremtenie a bevételeket, ezért elkezdték emelni az adókat.
A következő években jelentősen csökkentették a vállalatok állami dotációját, és az oligarchákat is a tisztességes adózásra kényszerítették. Jelcin a második mandátumának vége felé – 1999 augusztusában – kinevezte Vlagyimir Putyint kormányfőnek, majd ugyanabban az évben – december 31-én – lemondott hivataláról, és utódjának Putyint jelölte, azt a politikust, aki korábban 25 évet szolgált a szovjet, illetve orosz titkosszolgálatnál, a KGB-nél.
Meglepő módon személyében sokan Oroszország megmentőjét látták, aki ha nem is a régi fényében, de helyre tudja állítani Oroszország nagyhatalmi tekintélyét. Oroszország 2000 és 2008 között nagy gyorsan fejlődött, és tette ezt akkor, amikor egy egészen új világrend kezdett kialakulni a nemzetközi kapcsolatrendszerben. Putyin első ciklusa alatt a gazdasági reformok voltak terítéken, a második szakaszban pedig újra beindult egy reprivatizációs folyamat.
Annak ellenére, hogy a jelentős centralizáció révén egyfajta félautoriter társadalmi berendezkedés alakult ki a sajtószabadság korlátozásával és a kritikus hangok elhallgattatásával, az elnök támogatottsága mindvégig 50 százalék felett maradt. Putyin azonban nemcsak a független sajtóval szemben lépett fel keményen, hanem az oligarchákkal is. Az orosz elnök erős államot akart, és nem tűrte, hogy ezek a körök felvásárolják a politikát, ezért hamarosan példát statuált az egyik legnagyobb oligarchával, Mihail Hodorkovszkijal. A mágnás cégét adócsalás vádjával perbe fogták, és Hodorkovszkijt bebörtönözték, cégének, a Jukosznak a nagy része pedig a legnagyobb állami olajtársaság, a Rosznyeft tulajdonába került.
Putyin első és második ciklusának gazdaságpolitikai vetülete sok tekintetben különbözött, ugyanakkor a makrogazdasági stabilitás és a növekedés üteme mindvégig kitartott. Jótékonyan hatott a gazdaságra, hogy 2004–2008 között a kőolaj világpiaci ára soha nem látott magasságba emelkedett. A jegybank devizatartalékai 2008-ra már meghaladták a 400 milliárd dollárt. A külpolitika terén Oroszország visszaszerezte a 90-es években erősen megtépázott presztízsét.
Moszkva ekkor már olyan megkerülhetetlen tényezővé vált az Európai Unió számára a gázszállítás tekintetében, ami felülírt bárféle korábbi sérelmet a két fél között.
Az orosz elnök viszont az alkotmány értelmében kénytelen volt két ciklus után átadni hatalmát Dmitrij Medvegyevnek.
Az új elnök a lehető legrosszabb időben vette át az ország irányítását, ugyanis a 2008-as gazdasági válságot nagyon megsínylette Oroszország. A G20-ak között Oroszországban volt a legnagyobb a visszaesés, 2009-ben 9 százalékot csökkent a GDP. Az olajár a válság kezdetéig folyamatosan emelkedett, mindez azt az illúziót keltette, hogy a makrogazdaság stabil. Az olajár váratlan csökkenésére azonban senki sem számított.
Néhány hónap alatt azonban 145 dollárról 35 dollárra zuhant a nyersolaj hordónkénti ára. Súlyosbította a helyzetet, hogy megkezdődött a tőkekivonás. A gazdasági összeomlás nem belső eredetű volt, hanem külső tényezők táplálták. Ismét bebizonyosodott, mint már oly sokszor, hogy ha magas az olaj ára, akkor prosperál az orosz gazdaság, ha alacsony, akkor pedig vergődik. Annyiban könnyebb volt a helyzet, hogy Moszkvát felkészülten érte a válság.
A világ legnagyobb devizatartalékával és az egyik legalacsonyabb államadóssággal rendelkezett.
Figyelemre méltó, hogy nem kellett nemzetközi segélyt kérnie, és a bankrendszer sem dőlt be. További érdekesség, hogy még a válság idején is nőttek a reálbérek és a nyugdíjak, a munkanélküliségi ráta pedig alig emelkedett.
Az orosz válságkezeléssel kapcsolatos kritikák szerint Moszkva elszalasztott számos olyan reformot a gazdasági modernizáció területén, amely diverzifikálni tudta volna az egyoldalú nyersanyagfüggőségét. Természetesen az is igaz, hogy egy nyersanyagokban gazdag ország esetében teljesen természetes, hogy erőforrásait a primer szektorra koncentrálja, mivel így tud rövid távon leghatékonyabban növekedést elérni. Az már megint más kérdés, hogy az így felhalmozott bevételekkel miképp gazdálkodik.
(Borítókép: Alexander Demianchuk / TASS / Getty Images)