A finlandizáció a gyakorlatban azt jelentette, hogy Finnország nem konfrontálódott nyíltan a Szovjetunióval, és területi integritásának ára a NATO-csatlakozás feladása volt. Hasonló irányba terelik a nagyhatalmak Ukrajnát is, amelynek viszont az alkotmányában is benne van a NATO-integráció.
Az elmúlt hetekben egymást váltották az európai hatalmak vezetői Moszkvában, hogy diplomáciai úton rendezzék az ukrán–orosz konfliktust. Emmanuel Macron francia elnök számára Vlagyimir Putyin fölvetett egy olyan megoldást, amely Ukrajna finlandizációjával járna. De mi is az a finlandizáció?
A finlandizáció kifejezés Finnország semleges státuszára utal a hidegháború idején, hiszen az északi ország Svédországgal együtt bár az Európai Unió tagja, a NATO-ba sosem lépett be annak ellenére, hogy most már egyre többen támogatják a szervezethez való csatlakozást.
Finnország a második világháború során rendkívül egyedi helyzetbe került. 1939-ben a Szovjetunió inváziót indított ellenük, miután Mannerheim tábornok nem volt hajlandó beállni a sorba a balti államok mellé, akik „önként” csatlakoztak a Szovjetunióhoz. A Molotov–Ribbentrop-paktumban a náci Németország és a Szovjetunió érdekszférákra osztotta Közép- és Kelet-Európát.
A paktum szerint Lengyelország nyugati része (beleértve Varsót), valamint Csehszlovákia német uralom, Lengyelország keleti része, az akkor Romániához tartozó Besszarábia, valamint a balti államok és Finnország pedig a Szovjetunióhoz kerültek. Így Sztálin közelebb került azon tervének megvalósításához, hogy birodalma határait kiterjessze az egykori cári Oroszország által uralt területekre.
A téli háborút ugyan Finnország végül elvesztette,
de függetlenségét meg tudta őrizni, a szovjet hadseregnek pedig óriási veszteségeket okozott.
A Szovjetunió megszerezte Viborgot és Karélia jelentős részét. Így Szentpétervár (akkor még Leningrád) föllélegezhetett.
A Barbarossa-hadművelet megindításába ugyanakkor Finnország is bekapcsolódott, és visszaszerezte az elvesztett területei nagy részét. Sőt, finn alakulatok részt vettek Leningrád ostromában is a németek oldalán. Mannerheim és Hitler többször találkozott, a finn marsall pedig azon kevesek egyike volt, akiről a náci diktátor is elismerően nyilatkozott.
A harctereken azonban változás állt be, és a németek mellett a finnek ellen is megindultak a szovjet csapatok, azonban az ország megszállásától eltekintettek. 1944-ben Finnország békét kötött a szovjetekkel, ami további területek elcsatolásához vezetett, a finnek pedig elveszítették kijáratukat a Barents-tengerre. Finnországnak egyébként a háború után vesztes országként kártérítést is kellett fizetnie többek között Németországgal, Magyarországgal, Romániával és Bulgáriával együtt.
A finlandizálás első lépése a Szovjetunióval kötött egyezmény volt 1948-ban, amelyben
Finnország vállalta, hogy nem csatlakozik a NATO-hoz, cserébe viszont a Varsói Szerződésbe sem kellett belépnie.
Gyakorlatban ez ahhoz vezetett, hogy bár a finnek megőrizhették területi integritásukat és függetlenségüket, azonban a Szovjetuniónak így is jelentős befolyása volt az északi ország politikájába.
Urho Kekkonen, aki a hidegháború nagy része alatt Finnország elnöke volt, igen szívélyes kapcsolatot ápolt a Kreml tagjaival. Ezt saját politikai törekvéseire is fölhasználta, valamint korrupciós hálózatok kiépítésére úgy, hogy az alkotmányos kereteket többször is túllépte.
A szovjet befolyásnak ugyanakkor az is egy következménye volt, hogy a legnagyobb konzervatív pártot, a Nemzeti Koalíciót egyszer sem vették be a kormánykoalícióba annak ellenére, hogy a második-harmadik legtöbb szavazatot szerezett párt volt öt egymást követő választáson is 1966 és 1987 között.
A finn média ezen kívül többször is öncenzúrát hajtott végre, amikor a szovjetekkel kapcsolatos, érzékeny témák merültek fel.
1974-ben a Tammi kiadót pedig olyan nyomás alá helyezték, hogy végül nem adták ki Alekszandr Szolzsenyicin a Gulág-szigetvilág című művének finn fordítását,
csak évekkel később.
A szovjet befolyás a külpolitikában is megnyilvánult. Finnország 1972-ben ugyan belépett az Európai Gazdasági Közösségbe, de 1973-ban csatlakozott a KGST-hez is. A finn vezetők ezen felül jellemzően nem nyilatkoztak nagy nyilvánosság előtt az 1956-os magyarországi eseményekről, az 1968-as prágai tavaszról, vagy éppen az 1979-es afganisztáni bevonulásról sem.
A Szovjetunió felbomlása után azonban ezek a korlátok megszűntek. 1994-ben a NATO Békepartnerség programjához csatlakozott Finnország, majd 1995-ben az Európai Uniónak is tagja lett. Az ukrán–orosz konfliktus pedig a mai finn vezetőket egyre közelebb tereli a nyugati hatalmakhoz, ami akár NATO-csatlakozáshoz is vezethet. 2021 decemberében például a finnek F35-ös vadászgépeket vettek az amerikaiaktól.
Vlagyimir Putyin elsődleges célja Ukrajnával kapcsolatban ugyanaz, mint ami a szovjet vezetésnek volt egykor Finnországgal:
az ország NATO-tagságának megakadályozása.
Ugyanakkor ez az ukrán szuverenitás csorbításával is együtt járna, amelyet egyetlen ukrán politikus sem engedhet meg magának, főleg azok után, hogy nacionalista indulatok – amelyek még az ország Eurovízión induló énekesnőjét sem kímélték – egyre nagyobb mértékben törnek felszínre a 2014-es események óta zajló ukrán nemzetépítés következményeként.
Az elmúlt napok hírei azonban arra engednek következtetni, hogy a nyugati hatalmak is megpróbálják arra ösztönözni Ukrajnát, hogy rövid- és középtávon mondjon le a NATO-csatlakozásról. Amellett, hogy a Nyugat valószínűleg nem vállalna Ukrajnáért nagyobb konfliktust, Oroszország pedig nem elég erős ahhoz, hogy bábkormányt juttasson hatalomra Kijevben. Annak ellenére, hogy Ukrajna alkotmányában is benne van a NATO-csatlakozás elérése, belátható időn belül az ország finlandizációja lehetne inkább egy valószínű forgatókönyv.
(Borítókép: Ukrán katonák 2022. február 17-én Novoluganszk közelében. Fotó: Anatolij STEPANOV / AFP)