Szombat este éreztem át először azt, hogy min mennek keresztül az ukrán emberek. Nem nehéz szimpátiát gyakorolni, de ahhoz, hogy megértsük ezt a nemzeti tragédiát, részt kell venni benne. Ha az nem opcionális, érdemes a képzeletünket használni. Magyarként képzeljük el azt, hogy a pincében éjszakázunk, miközben Miskolcot bombázzák, rokonok és barátok írnak a megszállt Szegedről, és nem tudjuk, megmarad-e a független és szuverén Magyarország. Helyszíni riport Kijevből.
Sose gondoltam volna, hogy a középiskolai orosz tanárnőmmel úgy találkozom újra, hogy egy bunkerben lévő asztal felett koccintunk a győzelemre. Tudniillik a középiskolai éveimet Kijevben töltöttem, számos személyes élmény és barátság köt ide. Így sikerült egy olyan társaságba keverednem most, az ukrán–orosz háború második hetében Kijevben, aminek az egyik központi alakja a középiskolai iskolatársam. Az ő az édesanyja pedig a jelenleg üresen álló volt iskolámban oktat orosz nyelvet.
A srácot Maxnak hívják, a suliban pedig egyfajta utcagyerekként volt ismert, senki nem nézett ki belőle sokat. Ezt megcáfolva harmincéves korára felépített egy ruhagyártó céget és egy-két éve elindította a saját márkáját, amellyel éppen be akart törni az európai piacra. Ehelyett az oroszok törtek be Ukrajnába.
Max kisvállalkozóként a barátaival futtatta fel a cégét, és most ugyanez a társaság az, amely a ruhagyár alatti, több tucat embernek otthont nyújtó atombunkert menedzseli. Ők ugyanis időben kapcsoltak, és előre bevásároltak, hogy legalább egy hónapra elegendő élelmiszer, víz, és nem utolsósorban megfelelő tartalék legyen alkoholból és cigarettából is.
Az említett szűk körű társaság két dologgal foglalkozik jelenleg: a bunker lakóinak ellátásával, ha kifogyóban van valami árucikk, például kávé, akkor felveszik valakivel a kapcsolatot és autóba ülnek beszerezni azt Kijev valamelyik pontján. Megszervezték azt is, hogy legyen konyhai szolgálat, amely egész nap várja a bunker lakóit meleg étellel.
E cikk írásakor Max éppen mellettem sétálgat fel-alá telefonnal a kezében, és arról beszél, hogy szinte lehetetlen feladat normális áron kenyeret találni az ukrán fővárosban.
A másik, amit ruhagyártókként magukra vállaltak, az a helyi fegyveres erők, a terrorelhárítás feladatát is végző, az ellenőrzőpontokat felügyelő területi védelmi egységek ellátása arcot eltakaró sálakkal, valamint a morált emelő nemzeti lobogókkal.
A gyártósor este indul be, naponta több tucat két méter széles ukrán zászlót készítenek a Kígyó-szigeten elhangzott, mára nemzeti mottóvá vált mondattal rajtuk, azaz
Ezeket a hangulatjavító zászlókat napközben viszik minden irányba, ellenőrzőpontoknak és az utcán járőröző fegyvereseknek adják át, akik mindig széles mosollyal fogadják az ajándékot. Máskor meg csak kifüggesztik valahova az utcára egy jól látható helyen, hogy az arra járók jobb kedvre derüljenek.
Mint fentebb említettem, Max és baráti köre előrelátó volt, így a mára már luxustermékeknek számító dohányáruból és alkoholos italokból is bespájzoltak. Az egész napos stresszt és rohangálást pedig a kijárási tilalom kezdetével, 8 órakor vezetik le néhány koccintással.
A náluk már hagyománnyá vált 8 órai iszogatásban és beszélgetésben értettem meg először, hogyan élik meg azt, hogy az országuk megszállás alatt van, a helyzet napról napra változik, teljes bizonytalanságban élnek, és nem tudják, létezni fog-e még Ukrajna abban a formában, amilyenben születtek és felnőttek.
A kezdeti nevetgélést egy idő után komorság váltotta fel, elcsendesedtek, és mobiltelefonjaikon nézték a nap híreit. Mariupol, Herszon, Melitopol, Zsitomir. Mindenhol harcok zajlanak, de erőt ad nekik az, hogy az elfoglalt városokban a helyiek ellenállnak, életüket kockáztatva vonulnak az utcára farkasszemet nézni az orosz katonákkal. Ezeket a fejleményeket beszélik meg egymás között, olykor csöndesen, olykor isteneset káromkodva.
Ekkor tudatosult bennem, hogy milyen érzés lehet az, amikor valakinek a hazájában háború zajlik. Nem beszéltem sokat a társaságban, inkább csak figyeltem a fáradt és gondterhelt arcokat, mélabúsan bólogatva arra, amikor sóhajtva megjegyezte valaki, hogy még mindig nem hiszi el azt, ami történik.
Nagyon sérelmezte azt mindenki, hogy a NATO nem zárta le az ukrán légteret, amit úgy értelmeznek, hogy a Washington vezette katonai tömörülés magára hagyta Ukrajnát.
Többeknél érezhető volt az, hogy teljesen kiábrándultak az észak-atlanti szövetségből, az Európai Unió segítségnyújtását viszont méltatták, és bár nem hisznek abban, hogy csatlakozni fognak az államszövetséghez, nagyra tartják azt, hogy előrelépés történt a társulási folyamatban.
A komor hírolvasást olykor kacagás szakította meg, amikor a nyugati szankciókról szóló értesüléseket olvasták fel, érthető kárörvendezéssel fogadva, hogy azért ez a háború az oroszoknak is fáj, még ha nem is annyira, mint nekik.
Mindezt orosz nyelven.
Ez a társaság oroszajkú, mindig is az volt, ami sohasem befolyásolta azt, hogy melyik országot tekintik a hazájuknak. Mondani sem kell, Moszkva állításával szemben éppen nem zajlik népirtás ellenük.
Tíz óra körül kezdtek elszállingózni az emberek, de nem pihenni. Folytatódott a munka. Éjszaka még kinyomtattak legalább két tucat ukrán zászlót. A gyártósor beindítása előtt Max odajött hozzám, hogy megkérdezze, hogy érzem magam:
„Nálunk ez így megy. De ha ezt megússzuk, a nyolc órás koccintást hagyománnyá tesszük”.
A munka végeztével az éjszakai órákban mindenki visszahúzódott az atombunkerbe, hogy a raktárpolcokból kialakított ágyakon pihenjék ki a nap fáradalmait. Én valahol a földön kaptam helyet egy olyan szobában, amely egy két kisgyermekes család átmeneti otthonául szolgál.
Az orosz–ukrán háború híreit egész nap nyomon követjük, élő hírfolyamunkat ide kattintva böngészheti.
(Borítókép: Kiss Dániel / Index)