Ahogy telik az idő, úgy ismerem meg jobban azokat az embereket, akik befogadtak maguk közé, és barátként viselkednek a mintegy kétszáz embernek otthont adó atombunkerben. Ahány ember, annyi történet – szokták mondani errefelé, ahogy azt is, hogy csak két keze van az embernek, nem lehet az egész világot megölelni. De megpróbálni meg lehet. Ennek egyik módja az, hogy apró, személyes történeteken keresztül próbáljuk megismerni egymást.

Vasárnap este nyolc óra körül harsant fel a légiriadó, és mivel nem tudni, hogy mi jár az orosz hadsereg parancsnokságának a fejében, jobb azonnal biztonságba húzódni. A bunker bejáratánál ötödmagammal álldogáltunk, várva a kijevi önkormányzat Telegram-csatornáján az üzenetet arról, hogy vége a veszélynek. Bevett gyakorlat, hogy amikor van egy kis idő, mindenki előkapja a telefonját, és elkezdi a híreket olvasni, nevetgélnek a mémeken, és azt találgatják, mit hoz a jövő. 

Így néz ki egy bunker belülről:

A nap híre az az értesülés volt, hogy Oroszországban puccsot készítenek elő Vlagyimir Putyin ellen, méghozzá Szergej Sojgu védelmi miniszter személyében. Hogy mi igaz az ukrán oldalakat bejáró hírből, nem tudni, de még ha álhír is, lelket öntött mindenkibe. Biztató hír volt az is, hogy állítólag az orosz offenzíva eredménytelenségéért Sojgut tették felelőssé a Kremlben. 

Lehet, hogy itt harcolunk, de a háború kimenetele még a végén Moszkvában dől el

– állapítják meg többen, miközben azt pedzegetik, hogy az orosz elnök már a saját belső körében sem bízik. „Ha Sojgut elkaszálják, ki lesz a következő? (a külügyminiszter) Lavrov?” – gondolkodnak hangosan, miközben folyamatosan nyomkodják a telefonjukat, és próbálták elérni szeretteiket. Nem mindig sikerrel. 

A riasztás miatti föld alatti várakozás feszültségét végül dohányzással enyhítettük Koljával. A harminc év körüli férfi a bunkermenedzsment tagja, napközben alig látni, mindig serénykedik valamin. Miután tüzet kért, elindított egy hívást. Nem akartam hallgatózni, de annyit elcsíptem, hogy Kolja arról győzködi a telefonbeszélgetés másik résztvevőjét, hogy minden rendben lesz, nem lesz semmi baj, majd lelkére kötötte beszélgetőpartnerének, hogy vigyázzon magára. 

Miután Kolja letette a telefont, megválaszolta a még fel nem tett kérdésemet.

A feleségem. Most fog szülni, elvileg napokon belül

– mondta végtelen nyugalommal. 

Kolja egyike azon számtalan ukrán férfinak, aki a családját egy biztonságos országba küldte, de ő maga az országban maradt, hogy ott próbáljon segíteni, ahol tud, és addig, amíg behívót nem kap. Egyelőre ez a veszély nem fenyegeti, mert Ukrajnában az általános mozgósítás első köre azokat érintette, akik már voltak katonák, vagy harci tapasztalatot szereztek Kelet-Ukrajnában.

Az orosz támadás elbaltázott stratégiájáról árulkodik az is, hogy az ukránok közül annyian jelentkeznek a területi védelmi egységekhez (ez a hadseregtől valamelyest különálló, városvédelmi fegyveres szervezet), hogy az ukrán hatóságok egyszerűen nem tudják feldolgozni a beérkező regisztrációkat.

Kolja felesége éppen a lengyel határon várja, hogy bejusson a szomszédos országba, ahol az egyik rokon fogadja. A terv viszont az, hogy Csehországban ad életet első közös gyermeküknek, egy kisfiúnak. 

A gyerekemet egyelőre csak képről fogom látni

– közölte a tényállást. Valahol a lelkében hatalmas fájdalmat érez, de ennek semmi jelét nem mutatja. 

Nem tudja megmondani, hogyan tovább, egyelőre óriási sorok vannak a lengyel határnál, Kolja feleségének elmondása szerint átlagosan fél napot kell várni a határátlépésre. 

– És mi lesz a neve a fiadnak? – kérdezem.

– Nem tudom. Szabadság – mondja derűs tekintettel.

A bunkerben töltött éjszaka után szerencsére nem arra ébredtünk, hogy lángol Kijev. Mindazonáltal még a város központjában is hallani a külterületeken zajló harcokat, mennydörgésszerű robbanások szakítják meg a síri csendet. Senki nem aggódik, mert tudják, „ezek a mieink”, a lövéseket Kijevből kifelé adják le. 

E beszámoló írásának befejezésekor éppen telefont kaptam, és azt kérdezték: hallottam-e, hogy Magyarország nem engedélyezi a katonai szállítmányokat Ukrajnának, annak ellenére, hogy a NATO zöld utat ad ennek?

– Még nem értesültem róla. Akkor most meglincseltek? – kérdeztem nevetve. 

– Igen, felakasztunk a tökeidnél a Majdanon – érkezett a humoros válasz. 

Az ilyen viccelődésnek van helye, mert Ukrajnában sokáig az volt a mondás, hogy a kormány nem egyenlő a néppel. Ezt a megállapítást egyébként Oroszországra is alkalmazzák, tisztában vannak azzal, hogy Vlagyimir Putyin nem képvisel minden orosz embert. Mi több, rosszindulatú, uszító megjegyzést sem hallottam senki szájából még az orosz emberek ellen. Nem véletlenül szokott Volodimir Zelenszkij ukrán elnök a napi bejelentkezéseiben ukránról orosz nyelvre váltva felhívással élni az orosz állampolgárokhoz, hogy tegyenek meg mindent a háború véget vetése érdekében. Mint emlékeztet: elég volt a vérontásból, Kijev azt kéri, hogy menjenek haza az orosz katonák, Moszkva pedig hagyja békén Ukrajnát.

Mindenesetre az ukránok követik a híreket, és tisztában vannak Budapest és Moszkva kapcsolataival. Mivel az itt-tartózkodásom bizalmi alapú, csak bízni tudok abban, hogy a világpolitika nem fog ezen csorbát ejteni. 

Folyamatosan követjük az orosz–ukrán háború eseményeit, percről percre frissülő cikkünket itt találja.

(Borítókép: Barikádokat építenek Kijevben 2022. március 8-án. Fotó: Emin Sansar / Anadolu Agency / Getty Images. Képünk illusztráció! )