Kijevtől északra található Borogyanka városa. A békeidőben harminc-negyvenezer lelket számláló városkának jelentős része lakhatatlanná vált, lakóházak dőltek össze, a városi adminisztráció épületei vagy kiégtek, vagy a megszálló erők katonai bázisaivá váltak. Mintegy egy héttel azután, hogy az oroszok kivonultak onnan, az ádáz harcok nyomai minden sarkon láthatóak voltak.
Mi az, hogy szpasziba? Orosz vagy?! Gyákujú!
− veti szememre egy hatvan év körüli önkéntes nő, miután kicsúszott a számon a köszönöm orosz nyelven. Attól a pillanattól kezdve pedig rám se nézett a hölgy, pedig együtt utaztunk egész nap, hogy humanitárius segélyeket szállítsunk a külvilágtól elszigetelt Ivankivba és a súlyos károkat szenvedett Borogyankába.
A környező településeket szétlőtt tankok és kiégett haditechnikai eszközök borítják, Borogyankában viszont szinte még érezhető volt a puskapor szaga. Ahogy haladtunk be a városba, a munkaügyi központon az orosz erőket jelölő hatalmas V betűk éktelenkedtek, az ablakokat homokzsákok borították. Ez volt a felszabadítás tévhitében érkező orosz erők egyik bázisa a városban.
A történet ugyanaz, mint mindenhol máshol: az emberek otthonaiban laktak a katonák, az ő ételeiket fogyasztották, majd amikor kivonultak, minden értékeset magukkal vittek.
Volt, aki szerint nem voltak olyan rosszak. Egy idős nő arról beszélt, hogy érkezésükkor az oroszok arra sarkallták a helyieket, hogy távozzanak, és még kenyeret is osztottak. Mások szerint embernek sem lehet őket minősíteni, fosztogató vadállatokként viselkedtek. Egy diplomata forrás szerint azonban lehet, hogy az első héten még azt hitték, felszabadítani érkeztek, de egy hét után olyan nincs, hogy ne vegyék észre, valójában mit képviselnek.
Továbbhaladva a rendőrség kiégett épülete tárul a szemünk elé. Mintha egy zombiapokalipszises vagy egy második világháborús film díszletébe nyertünk volna betekintést. A város központjában még javában dolgoztak a katasztrófavédelem emberei, gőzerővel hordták el a két lebombázott lakóház törmelékeit, melyek alatt naponta találtak holttesteket. Amikor az Index járt ott, hat halottat emeltek ki a romok alól.
A légicsapásokat az orosz erők kivonulásának előtti utolsó napjaiban hajtották végre, vélhetően azért, mert az ukrán erők már behatoltak a városba. Ettől függetlenül megint nem katonai, hanem polgári objektumot semmisítettek meg.
A pusztítás Borogyankában szimbolikus erővel bír. A városközpont közepén Tarasz Sevcsenko költő és nyelvőrző mellszobra állt, mögötte a róla elnevezett kulturális központ, előtte pedig a két lebombázott lakótömb. Az embernek olyan érzése támad, mintha a háborút valóban az ukrán nyelv, kultúra és identitás ellen indította volna Putyin. Pedig a város lakóinak jelentős része orosz ajkú, vagy éppen szurzsikot, az ukrán és az orosz nyelv keverékét beszélik.
Érdekes aspektusa a háborúnak az ukrán nemzettudat. Rengetegen oroszul beszélnek a mindennapokban, maga Zelenszkij elnök is tanulta az ukrán nyelvet.
Hogy miért van ez így? Oroszország háromszáz éve nyomja el az ukrán nyelvet és tudatot, hosszú ideig folytatta az eloroszosítás politikáját, egészen a Szovjetunió összeomlásáig. Az orosz nyelv pedig Ukrajnával maradt 1991 után is, ami senkit sem zavart egészen addig, hogy a Krím bekebelezésével az orosz befolyás eszközévé vált egyebek mellett az orosz nyelvű médiatartalmakon keresztül.
Ettől függetlenül azok, akik nem beszélnek „tisztán” ukránul, minden további nélkül megértik azt, ami részét képezi indentitásuknak.
Miután végeztünk Borogyankában, és leadtuk a segélyszállítmányt a katasztrófavédelemnek, mert ugyebár a városban se áram, se fűtés, se víz, de még térerő sincs, visszaültünk a furgonba, és indultunk vissza Kijevbe.
Ekkor szólítottam meg az engem korábban megvető hölgyet, ezúttal angol nyelven.
Semmi baj, Dániel, de próbálj egyszerű ukrán szavakat használni, mint például a köszönöm (gyákujú). Hidd el, itt az emberek ezt értékelni fogják. Az oroszból, ha valóban el akarod sajátítani az ukránt, először próbálj átmenni szurzsikba
− tanácsolta megenyhülve, miután röviden összefoglaltam neki az életem történetét. Aztán elmesélte, miért rázza ki a hideg az orosz szó hallatán.
A hölgy akadémikus, irodalmár, francia nyelven perfekt. A nevét se tudom, csak Madame-nak szólítom. Nem a háború és az orosz agresszió az, ami miatt ellenszenvet érez az orosz nyelv iránt. Gyerekkorában, még a Szovjetunióban az egyetlen olyan iskolába járt Kijevben, ahol ukrán nyelven folyt az oktatás. Ez ritkaságszámba ment akkoriban, hiszen Moszkva mindent megtett azért, hogy eloroszosítsa Ukrajnát. Az 57 éves Madame tíz év körül volt, amikor az iskolát Kijev belvárosában felgyújtották. Négyen égtek bent az épületben. Számára ez volt az első ízelítő az orosz világból.
Történetét végighallgatva értettem meg igazán, hogy miből ered a Budapest és Kijev közötti feszültségek alapját adó ukrán oktatási törvény, hogy miért volt az ukrán vezetés annyira hajthatatlan ez ügyben. Éppen ezért kellett volna megértéssel fogadni a kárpátaljai magyar kisebbség aggodalmait, és közös megoldást találni a diplomácia nyelvén. Az orosz invázió mindenképpen megváltoztatta az emberek hozzáállását a nyelvhasználathoz, Kijevből pedig csak bízni lehet abban, hogy az elkövetkező békeidőben az erő és fenyegetőzés nyelvén való kommunikáció már csak kifejezetten orosz specialitás marad.
Az alábbi videóhoz hozzá kell fűzni, hogy a borogyankaiak különböző információkat adtak arról, hogy mikor érte légicsapás a lakóházakat. Amikor először ott jártunk, azt mondták, hogy négy-öt napja történt a tragédia, második alkalommal azonban március utolsó napjait jelölték meg. Mert ugyanis e hét kedden a belügyminisztérium szervezésében ismét ellátogattunk a városba, ahol ezúttal volt időnk körbejárni a romokat. Ha kíváncsiak azokra a tapasztalatainkra, kérjük, szavazzanak, legyen-e második beszámoló Borogyankából.
(Borítókép: Kiss Dániel / Index)