Vlagyimir Putyin az orosz hadsereg ukrajnai erődemonstrációjával szándékozott látványosan helyreállítani országának a Szovjetunió összeomlásával megtépázott presztízsét, megkísérelvén visszaszerezni az elveszített szuperhatalmi státust. Az eredmény egyelőre látványos kudarc, csúfos visszavonulás – megfutamodás? – Kijev falai alól, pótcselekvésként hangzatos fenyegetőzés a harmadik világháborúval. Miért aktuálisak Trockij szavai egy évszázad múltán is?
Lev Davidovics Bronstein – világszerte ismert mozgalmi nevén Trockij – fogalmazta meg annak idején az örökérvényű axiómát:
A hadsereg az adott ország társadalmának a lenyomata, és ugyanazoktól a betegségektől szenved, csak jóval magasabb lázzal.
Ha valaki tudta ezt, az ő, Trockij volt, 1917-ben a szovjet kormány külügyi, majd hadügyi népbiztosa, a Vörös Hadsereg megszervezője.
Mindez a huszonegyedik század harmadik évtizedére, az ukrajnai háborúra alkalmazva így néz ki: az orosz hadsereg eddig elégtelenre vizsgázott az invázió első két hónapjában, ukrán források több mint húszezerre teszik az emberveszteséget, a valósághoz közelebb állhat a brit becslés, amely 15 000 orosz halottal és sebesülttel számol. A legutóbbi, nyilvánosságra hozott szám hivatalos orosz forrásból március 25-ről datálódik, és 1351 halottat említ. Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője egyetlenegyszer tett említést az elesett orosz katonákról. A Sky Newsnak adott április 8-i interjúban jelentős emberveszteségről beszélt, valamint arról, hogy ez hatalmas tragédia.
Ami a felszerelés veszteségeit illeti, az is óriási, még ha el is tekintünk attól, hogy az ukrán források nyilvánvalóan túloznak. Csakhogy mivel az oroszok nem közölnek adatokat, kénytelenek vagyunk az ellenség propagandájára hagyatkozni:
Tehát csak a legfontosabb fegyverfajták veszteségeit említve: 187 repülőgép, 155 helikopter, 970 tank, 2389 páncélozott szállító harcjármű. Plusz az orosz fekete-tengeri flotta büszkesége, a Moszkva cirkáló.
A Kijev elleni támadás totális kudarcba fulladt, most Ukrajna keleti és déli peremén próbálja kiköszörülni a csorbát az orosz hadsereg, és kísérli meg helyreállítani nemcsak a fegyveres erők, hanem az orosz gazdaság, az egész társadalom reputációját. Hiszen – ha elfogadjuk Trockij definícióját – a hadsereg a társadalom lenyomata.
És az orosz hadsereg – fogalmaz az Economist – igencsak korhadt, hogy azt ne mondjuk, belülről rothadt.
Oroszország védelmi költségvetése összehasonlító áron 250 milliárd dollárra rúg, pontosan a háromszorosa Nagy-Britanniáénak vagy Franciaországénak.
Csakhogy ennek a felfoghatatlanul nagy összegnek jó részét vagy elpocsékolják, vagy ellopják.
Vagyis ilyen-olyan csatornákon, a korrupció hajszálérhálózatán elszivárog a pénz.
További súlyos probléma, hogy Putyin és szűk belső köre nem osztotta meg az Ukrajna elleni invázió haditervét a főtiszti karral, egyszerűen azért, mert attól tartottak, hogy az információ kiszivárog; mindez a bizalom teljes hiányát tükrözi. A katonák pedig – sokszor évekig a raktárakban tárolt, megromlott konzervekre hagyatkozva – kiábrándultan elhagyták a tankjukat, járművüket. Frusztrációjukat pedig úgy vezették le, hogy megkínozták, gyakorta megerőszakolták és kivégezték a polgári lakosokat, amit a Kreml nem haditörvényszékkel, hanem kitüntetések osztogatásával honorált.
Az orosz légierő ígéretei ellenére mind a mai napig nem képes biztosítani Ukrajna égboltján a légi fölényt, és nem tudta összehangolni a légierő, a harckocsizók, a tüzérség és a gyalogság hadműveleteit. A kontraszelektált tábornoki kar nem képes tanulni a hibáiból, és a modern kor hadvezetési elveit felrúgva a Vörös Hadsereg évszázados hagyományait eleveníti fel, amelynek lényege az ellenséges városok (lásd Mariupol, Herszon) földdel egyenlővé tétele és a polgári lakosság terrorizálása.
Ezzel szemben az erősen motivált ukrán katonaság – amely a hazáját védi a betolakodókkal szemben – szemfüles módon kihasználja az ellenség hibáit. Annak ellenére sikeresen védekezik, hogy mind létszámban, mind felszereltségben elmarad az oroszoktól. Mellőzve a központi kézi irányítást, viszonylag kis létszámú, nagyfokú önállósággal rendelkező, mozgékony alegységekkel operál, amelyeket a hadvezetés percre kész felderítési információkkal lát el. És még ha a keleti végeken, Donyeck és Luhanszk, valamint Mariupol térségében sikeres is lesz a most csigalassúsággal kibontakozó orosz offenzíva, azt csak az orosz hadsereg nyomasztó túlerejének köszönheti majd – ha egyáltalán sikeres lesz.
Összegezve: a szofisztikált, mindent és mindenkit legyőzni képes modern orosz hadsereg mítosza a háború eddigi két hónapja alatt szertefoszlott.
Mindez Putyin számára katasztrofális vereség. Mert bár félelmetes propagandagépezet felett rendelkezik, amivel többé-kevésbé sikerül egy párhuzamos valóság illúziójában tartani az orosz lakosságot, a hadi sikerek elmaradása megingathatja a pozícióját. Elsősorban azért, mert mára a hadsereg maradt számára az egyetlen eszköz, amellyel alátámaszthatná Oroszország nagyhatalmi státusát.
Oroszország ugyanis semmilyen más téren nem nagyhatalom, pláne nem szuperhatalom. Az az egykori bon mot, hogy „annyian vannak, mint az oroszok”, már régen nem állja meg a helyét. A felbomlott Szovjetunióból visszamaradt Oroszország lakossága valahol Banglades és Mexikó között van – 144 millió, és csökken! –, a GDP-je Brazília és Dél-Korea dimenziója, a világexportból pedig akkora százalékkal részesedik, mint Tajvan vagy Svájc. És nem gépeket, chipeket vagy szolgáltatásokat exportál, hanem kizárólag nyersanyagokat: olajat, földgázt és gabonát. Presztízse már teljesen elkopott, csupán néhány fejlődő világbeli országban, Dél-Afrikában vagy Indiában van szava. Az ukrajnai események még a maradék hitelét is elporlasztják.
A nagyhatalmi vágyak és a keserű valóság között tátongó szakadékot Putyin az egyetlen olyan eszközzel próbálja meg áthidalni, amely még világszínvonalú(nak tűnt): a hadseregével. Az utóbbi másfél évtizedben lerohanta Grúziát, Csecsenföldet, Ukrajnát kétszer is (ha a Krím 2014-es elfoglalását ideszámítjuk), és háborúzott Szíriában. Zsoldosai felbukkantak Líbiában, a Közép-afrikai Köztársaságban, Szudánban és most Ukrajnában. (Hogy mennyire szűkében van Oroszország a kiképzett katonáknak, az bizonyítja, hogy a napokban a hírhedt Wagner-csoport 1200 zsoldosát irányították át Líbiából az ukrajnai frontra.)
Hasonlítsuk össze mindezt Kínával, a másik (eur)ázsiai országgal, amelynek szintén – tegyük hozzá: jóval megalapozottabb – szuperhatalmi ambíciói vannak. Nos, Kína nem fegyverekkel, hanem brutális gazdasági fejlődéssel és körmönfont diplomáciai eszközökkel éri el vitathatatlan sikereit.
Ami Ukrajnában történik, az végképp aláássa, zárójelbe teszi Oroszország szuperhatalmi státusát. A háború teljesen leköti, sőt meghaladja az ország erőforrásait, még Ukrajna is túl nagy falat, amely megakad a torkán, az pedig, hogy esetleg más országokat – a balti államokat, netán Lengyelországot – megtámadja, totális képtelenség. Nincsenek meg hozzá az erőforrásai. A hadfelszerelés, a muníció és az emberanyag olyan veszteségeket szenved az ukrán fronton, amelyek pótlása éveket vesz igénybe. És a nemzetközi szankciók – Putyin hetyke nyilatkozatai ellenére – igenis komolyan éreztetik a hatásukat.
Az orosz rakéták rengeteg nyugati alkatrészt tartalmaznak. Ha elfogynak, megoldhatatlan a pótlásuk.
Ez pedig – paradox módon – óriási veszélyt hordoz magában. Mivel kiderült, hogy hagyományos hadereje alkalmatlan még egy Ukrajna méretű ország legyőzésére is, egyetlen színtér maradt, amelyen még vitathatatlanul szuperhatalmi státust élvez.
Ez pedig a nukleáris arzenál.
Ahogy egyre kilátástalanabbá válik Putyin helyzete az összes konvencionális fronton, mind nagyobb lesz a csábítás az egyetlen, még rendelkezésére álló hatékony eszköz, az atomfegyver igénybe vételére. A fenyegetőzés hetek óta tart, és sajnos félő, hogy egy idő után már nem marad más hátra a diktátornak, mint annak a bizonyos piros gombnak a megnyomása.
Ez pedig a létező legrosszabb forgatókönyv.
(Borítókép: Megrongálódott orosz tank mellett halad el két ember az orosz csapatok kivonulása után a Kijev közelében fekvő Zalisszában 2022. április 19-én. Fotó: MTI / EPA / Szerhij Dolzsenko)