Bár több mint 11 év telt el Fidel Castro hatalomból való távozása óta, Kuba azonban még ma is az általa létrehozott politikai rendszer örökségét nyögi. Némi revansot jelent, hogy a négy évtizeden át uralkodó diktátor még megélte, ahogyan a karibi szigetországot saját testvére kezdi el megreformálni, ami a mai napig tart. Félő azonban, hogy ezek a változtatások nem lesznek elegek ahhoz, hogy az ország eljusson arra a szintre, ahova vágyik.
Kevés olyan ember van, akinek ne jutna eszébe valami, amikor meghallja, hogy Kuba. Ha más nem, akkor egy jó szivar, a rum, a kommunizmus, a Che Guevara-romantika, vagy éppen Fidel Castro. Ezek közül talán utóbbi a legmeghatározóbb, hiszen a partizán/katona/politikus évtizedeken át vezette a karibi országot. Még betegeskedésének kezdetekor sem teljesen engedte ki a hatalmat a kezéből, így fivére, Raúl Castro sokáig csak ideiglenesen irányíthatta az országot. Persze sokan már ekkor sejtették, hogy Fidel esetleges halálával az addig csak másodhegedűsként jelen lévő kisöccs lesz Kuba új vezetője.
A gyanú hamar valósággá is vált, Raúl Castrót előbb 2008-ban választották öt évre az államtanács és a minisztertanács elnökévé, majd 2013-ban újabb felhatalmazást kapott. A politikus összesen tíz évet töltött el Kuba élén, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy komoly változások menjenek végbe az addigi keményvonalas kommunista rendszer életében. A reformok ráadásul a Castro fivérek távozásával sem álltak meg, Miguel Díaz-Canel, Kuba új vezetője több fronton is komolyan felforgatta az elavult államrendszert.
Szovjetunió-imádat, a karácsony tiltása, a magántulajdon semmibevétele, a melegek üldözése – csak pár dolog azokból a dolgokból, amiket Fidel Castro kommunista diktátornak köszönhetnek a pálmafákkal és homokos tengerpartokkal ölelt karibi szigetország lakói. S bár sokáig úgy tűnt, hogy a partizánból lett politikust csak a halál választja majd el a hatalomtól, az élet mindent felülírt: 2006-ban egy komoly bélműtét után ideiglenesen átadta hatalmát a nála több mint négy évvel fiatalabb öccsének, Raúl Castrónak, majd 2008-ban végleg lemondott elnöki, kormányfői és hadvezéri posztjáról is. Ezzel gyakorlatilag elkezdődött az addigi keményvonalas kommunizmus lassú erjedése, mely folyamat a mai napig nem zárult le.
Merthogy az évtizedekig a kubai politikában csupán másodhegedűsként jelen lévő Raúl Castro belátta, hogy a kommunista rendszert csak akkor lehet képes tartósan fenntartani Kubában, ha megreformálja azt. Éppen ezért az ifjabbik fivér hátat fordított az elavult berögződéseknek, s néhány intézkedéssel megpróbálta feléleszteni a jelentős mértékben legatyásodott kubai gazdaságot. (Éppen úgy, ahogyan azt a 90-es években tette, amikor Kubát padlóra küldte a Szovjetunió felbomlása.) Többek között feloldotta a bérek 60-as évek óta fennálló korlátozását, engedélyezte a kubaiaknak a mobiltelefonok és számítógépek vásárlását, engedett az utazásra vonatkozó szabályokon, s a helyiek elkezdhették használni az addig csak külföldieknek fenntartott szállodákat. Ezen felül nagyobb teret engedett a gazdaságában a magánszektornak, az állami apparátust pedig több százezer fővel csökkentette.
A belpolitikai intézkedéseken túl Raúl Castro különös figyelmet fordított a külpolitikára is.
Ezen a területen persze nem volt nehéz csodát tennie, hiszen bátyja vezetése alatt az ország gyakorlatilag teljesen elszigetelődött. Talán ezért is ütött akkorát, amikor 2013-ban kezet fogott Barack Obama amerikai elnökkel Nelson Mandela temetésén. Ez a gesztus ráadásul nemcsak hogy bevonult a politikatörténetbe, de komoly folyamatokat is elindított: 2014 decemberében a két vezető – két, egymástól független televíziós interjúban – bejelentette, hogy 18 hónapig tartó titkos tárgyalás után Kuba és az Egyesült Államok helyreállítja a két ország között 1961 januárjában megszakadt diplomáciai kapcsolatot. Ennek fényében 2015 júliusában a két ország vezetője nagykövetségek kölcsönös megnyitásáról döntött, míg 2016 márciusában Barack Obama – 80 év után első amerikai elnökként – Kubába látogatott.
Más kérdés, hogy aztán Donald Trump az elődje által felépített diplomáciai kapcsolatot úgy ahogy van, romba döntötte, miután több mint 200 új szankciót vezetett be Kubával szemben, amiket mostanáig a Biden-adminisztráció sem volt hajlandó (még az ENSZ követelésére sem) eltörölni.
Noha sokan azt hitték, hogy Raúl Castro folytatja majd a testvére által megteremtett hagyományt, s haláláig hatalmon marad, ez nem így történt. Másodszori megválasztásakor ugyanis közölte, hogy nem vállal több ciklust, helyét átadja másnak. Így került Kuba élére az akkor ötvenes éveiben járó Miguel Díaz-Canel, Kuba addigi alelnöke, aki folytatva a Castro által megkezdett munkát, egy sor reformintézkedést vezetett be. Ezek előszeleként 2019. február 24-én a kubaiak 43 év után először részt vehettek egy olyan referendumon, amin véleményt nyilváníthattak az ország politikai, társadalmi és gazdasági rendszerét illetően. Az érdeklődés nem volt csekély, a „nemzeti konzultáción” való részvétel elérte a 84 százalékot, az állampárt által kínált narratívára pedig a résztvevők 87 százaléka mondott igent.
Vagyis a kubaiak megszavazták, hogy az ország egyfajta vegyesgazdasági modell felé mozduljon el, melyben hangsúlyos szerepet kap a magán, az állami, valamint a külföldi tulajdon, a központi tervgazdaság szerepét pedig elhalványították. Igent mondtak arra is, hogy az állam támogassa a külföldi befektetéseket a gazdaság élénkítése érdekében, de visszaállították az 1976-ig működő miniszterelnöki pozíciót is, illetve növelték a helyi önkormányzatok hatás- és jogkörét.
Emellett a véleményük nyomán Kuba bevezetett bizonyos nyugati államokban természetesnek vett jogállamisági sztenderdeket, illetve korlátozták az elnöki poszt betöltésére vonatkozó limitet (két egymást követő ötéves ciklus és 60 év alatti kor a megválasztás idején). Ezzel gyakorlatilag megfosztották a Castro-féle polgárháborúban résztvevőket a hatalomgyakorlástól, lehetőséghez juttatták a fiatalabb generáció tagjait, illetve teljesen új alapokra helyezték az ország működését.
S ha már a változásról volt szó, akkor érdemes megemlékeznünk a Díaz-Canel vezette állam egyik legfontosabb emberi jogi lépéséről is. Konkrétabban: a kubai vezetés felhagyott a szexuális orientáción alapuló diszkriminációval, vagyis a melegek üldözésével. Azaz a homoszexuálisoknak már nem kell munkatáborként funkcionáló katonai táborokba menniük csak azért, mert mások, mint heteroszexuális társaik. Az üldöztetés kapcsán egyébként megjegyzendő, hogy bár a kubaiak hozzászokhattak az ilyesmihez, az internálások nem arattak osztatlan sikert. Sőt, még a táborokat létrehozó Fidel Castro szerint is tévesek voltak a döntései az ügyet illetően. Ennek ellenére persze a kubai diktátor semmit sem tett.
Bár Kubában a Raúl Castro- és a Díaz-Canel-adminisztráció elindított valamiféle változást egy jobb élet reményében (vagy annak látszatáért), de sajnos rettentő hosszú út vár az országra, mire a gazdasági és társadalmi fejlettség elér egy értékelhető szintet. Legalábbis Jorge, a The Spartan Vlog nevű YouTube-csatorna tulajdonosának a kubai hétköznapokról szóló videóiból ez derül ki. Csak egy példa: az egyik videóból kiderül, hogy a szigetországban még mindig élelmiszerjegy-rendszer működik, az embereknek minden hónapban jár egy tömb, melyben a cédulák az alapélelmiszerek fejadagját jelentik. A jegyekért ugyanakkor a kubaiak nem tudnak élelmiszert venni, azok csak feljogosítják őket arra, hogy adott napokon, államilag garantált áron meg tudják azokat vásárolni. A jegyrendszer nem vonatkozik a fűszerekre, zöldségekre és a gyümölcsökre sem, azokat az emberek vagy megtermelik maguknak, vagy termelői piacokon juthatnak hozzá.
Egy másik videóból az derül ki, hogy jelentős gondok vannak a kereskedelemben is.
A kubaiak többsége ugyan rendelkezik saját ingatlannal és a rezsi sem túl drága az országban, ugyanakkor kubai legyen a talpán, aki, ha valami tönkre megy a ház környékén, akkor elboldogul. Az országban ugyanis jelentős alapanyag- és alkatrészhiány uralkodik, így a dolgok javíttatása és cseréje komoly problémát tud okozni az embereknek. Ez alapján nem csoda, hogy bár sokunknak Kubáról a napfény, a pálmafák és a szivar jut eszébe, de egy kicsit jobban a dolgok mögé nézve az országban csak a nyomor és a szegénység látszik. Nem véletlen, hogy az elmúlt időszakban felerősödtek a kormányellenes hangok.
Ennek a fajta elégedetlenségnek ugyanakkor köze sincs az 50-es évekbeli vagy a Szovjetunió felbomlása utáni zúgolódáshoz, bár a gazdaság állapota rendkívül rossz. Az emberek egyelőre mégis békések, amit Díaz-Canel jórészt a koronavírus-járványnak köszönhet, melytől az emberek konkrétan annyira féltek, hogy az utcára sem nagyon jártak ki.
Nem véletlen, hogy a 11,2 milliós országban a lakosság 87 százaléka van teljes körűen beoltva, míg 63 százalékos arányt képviselnek azok, akik már az emlékeztető oltásukat is megkapták. Az országban eddig összesen 1,1 millióan fertőződtek meg koronavírussal, az elhunytak száma meghaladta 8500-at. Csak az érzékeltetés végett: Magyarországon 9,75 millióan élnek, eddig összesen 1,91 millióan fertőződtek a betegséggel, s több mint 46 340-en haltak meg. A teljes körűen beoltottak aránya 63 százalék, míg az emlékeztető oltással rendelkezőké 42 százalék. Kuba tehát összességében jól átvészelte a vírust, ami az ország kiváló egészségügyének köszönhető. Nem véletlen, hogy a járvány alatt Díaz-Canel jelentős számban ajánlotta fel orvosait és egészségügyi szolgáltatásait más országok számára. Ennek az üzletelésnek viszont a belföldi ellátás látta kárát.
Kuba elmúlt évtizedét vizsgálva kijelenthetjük, hogy bár az ország mindenkori vezetése jelentős lépéseket tett azért, hogy hosszú távon egy új értékrendet alakítson ki, az elmúlt 40-50 évet azonban nem lehet egyik napról a másikra felszámolni. Vagyis az ország nem tud kilépni a saját árnyékából, s félő, hogy egyszerűen felemészti majd az öröksége.
(Borítókép: Kubai nők beszélgetnek Raúl Castro korábbi államelnök portréjánál a Havannai-öböl védőszentje, a reglai Szent Szűz ünnepnapján, 2018. szeptember 7-én Havannában. Fotó: MTI / EPA / Yander Zamora)