Továbbra is özönlenek a levelek a Bécsben élő és dolgozó magyarok élethelyzetét bemutató Index-riportok nyomán. A kép itt sem koromfekete vagy patyolatfehér, a szürke megannyi – jóval több mint ötven – árnyalatával találkozunk az élményeket olvasva. Jellemzően dicsérik a Lajtán túli viszonyokat, de akad olvasónk, aki szerint odaát sem fonják kolbászból a kerítést.
Kezdjük egy 47 éves tanár – hívjuk Tamásnak, már csak azért is, mert ez a valódi neve – élettörténetével.
„(...) Most olvastam a második cikkét, ami a bécsi életről szól (magyarként). Feltételezem, hogy már nem aktuális (nagyon is az – a szerk.), de amennyiben igen, akkor csak megemlíteném, hogy egy négyéves dublini kerülő után immár tizenegy éve tanítok angolt Bécsben, illetve Kremsben egyetemen, kinevezett tanár és osztályfőnök is vagyok. Mivel Magyarországon is tanítottam évekig (2008 előtt Nyíregyházán, többek között a Kölcsey Ferenc gimnáziumban), hát lenne mit mesélnem, milyen tanárként Ausztriában élni – anyagi és egyéb megbecsülésekre gondolok persze. Egyébként magyar állampolgár vagyok… Amennyiben érdekli a sztori, vagy lenne kérdése, keressen nyugodtan.”
Még szép, hogy érdekelt, másfél órás beszélgetésünkből izgalmas történet bontakozott ki.
„Menjünk vissza 2007-ig Nyíregyházára, a Kölcsey Ferenc gimnáziumba, ahol angolt tanítottam – kezdte Tamás a visszaemlékezést. – Akkor indult el a svájcifrank-hiteles őrület. Nekünk is volt hitelünk, plusz akkor született a fiunk. Heti negyven óra fölött tanítottam a gimiben, magánórákat is adtam, a nyári szünetben nyelvtanfolyamokat szerveztem, de így is éppen csak nem haltunk éhen. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat: mi lenne, ha kimennénk Nyugatra? Előzőleg pár évig dolgoztam már Amerikában, voltak tapasztalataim.”
Tamás írt hét ismerősének – öten Angliában éltek, egy-egy Skóciában, illetve Írországban –, egyedül Dublinból jött vissza elektronikus levél. Hősünk ki is ment egyedül, két hét után már volt munkahelye, szállása. Kezdetben ügynökként dolgozott, riasztóberendezésekkel házalt, úgy-ahogy megélt, de akkor beütött a credit crunch, a 2008-as hitelválság, és Tamás visszajött Magyarországra. Ám egy hónap után családostul visszament Dublinba, mert kiderült, Nyíregyházán még tragikusabb a helyzet, mint ott. Eladták a házukat, felszámolták az itthoni egzisztenciájukat, további életüket meghatározó döntést hoztak.
Nehéz volt, nem titok, kidolgoztam a belemet, hogy a víz felszínén maradjunk – folytatja Tamás. – És 2009 karácsonya előtt elvesztettem az állásom, mert a cég, amelyiknek dolgoztam, kényszerből leépítésekbe kezdett. Ott álltam feleséggel, kis gyerekkel munka nélkül. És bevallom, rettenetesen hiányzott a tanítás. 2010 januárjában az International House-nál kaptam egy tanári állást, de ahhoz az úgynevezett CELTA Certificate-re volt szükségem, ami a külföldiek munkavállalásához kell, és ami 1610 euróba került akkor. Nekem nem volt erre pénzem, viszont elmentem a munkaközvetítőbe, ahol kilencvenszázalékos támogatást kaptam a CELTA-ra, és 160 euróért már meg tudtam venni.
Tamás külföldieknek – spanyoloknak, portugáloknak, görögöknek, cseheknek, lengyeleknek, osztrákoknak, magyaroknak – tanított angolt, 2400 eurót keresett havonta, ami Dublinban nem sok, egy buszvezető ismerősének a fizetése például jóval több volt. És ekkor Tamásra váratlanul rámosolygott a szerencse.
Volt a tanítványaim között egy osztrák lány, akivel megtaláltam a közös hangot, szerette, ahogy oktatom az angolt, összebarátkoztunk. Nem sokkal később elküldtem a jelentkezésemet néhány osztrák iskolába angoltanárként, mivel sok jót hallottam Ausztriáról. És óriási elképedésemre postafordultával jött a válasz, egy órán belül volt munkám! Kiderült, hogy aki Bécsből válaszolt, annak az iskolaigazgatónak a lányát tanítottam Dublinban!
Bár imádták Dublint, Tamásék átköltöztek Bécsbe, 2011-ben a magyarok már minden korlátozás nélkül dolgozhattak Ausztriában, az unión belüli szabad munkaerő-vándorlás dübörgött. Bécs 12. kerületében, Hetzendorfban béreltek egy 45 négyzetméteres tetőtéri lakást, előbb egy 8. kerületi, majd egy 10. kerületi Handelsschuléban tanított, ami afféle kereskedelmi szakközépiskola, majd négy éve egy két tanítási nyelvű középiskolában kapott állást, és párhuzamosan egy főiskolán is óraadó tanár.
Ma már jól élünk – folytatódik a sztori. – Itt, Ausztriában egy tanárnak heti 18 óra a kötelező, ezt ha elmondom magyarországi kollégáknak, el sem hiszik. Amit a 18 óra fölött leadok, azt túlóra gyanánt kifizetik, és 24 órát tanítok egy héten, továbbá a főiskolán is leadok heti öt órát. Nem rokkanok bele, gond nélkül teljesítem ezt a penzumot, és a mellékállásommal, a 13. és 14. havi fizetéssel, a kétszáz eurós osztályfőnöki pótlékkal együtt kijön éves átlagban egy kimondottan jó jövedelem, és mivel a feleségem is dolgozik kozmetikusként heti harminc órában, ő is jól keres. A kettő együtt nekünk megfelel.
Az álomszerű történetnek még nincs vége. Tamásnak a szombaton és a vasárnapon kívül még két szabadnapja van a középiskolában, csak hétfőn, kedden és pénteken kell bemennie tanítani, igaz, a szabadnapok sem teljesen szabadok, hiszen az órákra készülni kell, és a dolgozatokat valamikor ki kell javítani.
Már rég nem a 45 négyzetméteres tetőtéri lakásban lakunk, hanem egy nagyobban. Minden évben nyaralunk, normális polgári életnívót tudok biztosítani a családnak. Bevallom, az én karrierembe a szerencse is belejátszott, nem biztos, hogy minden kivándorló magyarnak így megy a sora, de aki osztráknak születik, és pedagógusi pályára adja a fejét, az nagyjából ilyen életesélyekkel számolhat 47 éves korára.
Tamás azt mondja, neki nem is annyira a magas fizetés imponál – persze az is –, hanem az, a magyar ember számára elképzelhetetlen társadalmi megbecsültség, ami Ausztriában a tanárokat övezi.
Nem túlzok, amikor azt mondom, itt, Bécsben egy tanár körülbelül olyan társadalmi polcon van, mint egy agysebész. Ezt akkor is tapasztaltam, amikor levittem a gyerekünket a játszótéri homokozóba, és beszélgettem a többi szülővel – mondja. – Míg odahaza – és erre még jól emlékszem nyíregyházi tanári életemből – valahol a buszsofőr és a bolti eladó között lennék.
Mielőtt az olvasó azt hinné, odaát minden fenékig tejfel, hadd mutassuk meg az érem másik oldalát is. Íme!
„Már az első bécsi cikk után is viszketett a tenyerem, hogy reagáljak valamit a leírtakra, de a második, hencegéssel teli cikk után betelt a pohár – írja olvasónk, akinek inkább még a keresztnevét sem írjuk le a saját kérésére. – Hat éve élek és dolgozom itt a családommal együtt, két gyereket nevelünk, egyedüli kereső vagyok, körülbelül évi nyolcvanezer euró bruttó fizuval a miheztartás végett. (Átlagban a fizetések kétharmada marad meg nettóban Ausztriában – a szerk.) Először is Bécs pont nem a Gemütlichkeitről, hanem a Grantigkeitről (nyűgösség, nyavalygás – a szerk.) hírhedt messze földön. Az ország Bécsen kívüli része és sok bécsi is pont úgy viszonyul a fővároshoz, mint otthon: teli prosztó prolival, Ausztria s.gge lyuka, koszos, büdös, telis-tele ingyenélővel, akiket többek között az én adómból (nagyrészt 42 százalék szja + tb alá esik) finanszíroznak.
Fizetések: teljesen felesleges 13-14. havi fizetéssel hülyíteni a magyarországiakat, ez nem kegy, egyszerűen az éves fizu több részletben van kifizetve, és kész.
A cikkekben megszólalók csak forintban számolva keresnek jól, itteni viszonylatban ezek alacsony fizetések, még úgy is, hogy a sávos adórendszer miatt a kisebb fizuk nettója is magasabb. A szakmunkás bére 36 000 euró bruttó lesz szerintem, de szakmunkásként igen jól is lehet keresni pótlékokkal és túlórával, de értelemszerűen nem heti 38,5 órában. Ezek az egy-kétezer pluszos fizuk arra elegendők, hogy itt összehúzza az ember belőle magát, diszkontban vásárol, nem jár kávézóba, étterembe, évente kétszer nyaralni (síelés + tengerentúl), nem tart fenn kocsit, nem jár moziba, színházba stb. Nem véletlenül magas a szakmunkásbér és drága a szolgáltatás, azt nem a jóisten fizeti, hanem az ügyfelek, azaz mi, szóval nyilván az élet nem olcsó, csak annak, aki hétvégente és minden szabadidejében hazajár jampizni és bevásárolni.
A szociális bérlakásokra egyáltalán nem az elmondott színvonal a jellemző. Van ilyen is, de a kivétel erősíti a szabályt.
A legtöbbje abszolút panelszínvonal, óriási, ronda épületekben, legalsó osztályba tartozó bevándorló lakóközösséggel és a folklórjukkal.
Én ugyan túlzónak találom a kétharmados arányt, én alig ismerek embert, aki támogatott lakásban él, de ha így is van, az mindent elmond arról, hogyan juthat itt piaci alapon ingatlanhoz egy frissen érkező, akkor is, ha nem gazdag. Játékszoba vagy játszótér, biciklitároló, ilyesmik új építésű projektekben akkor is kötelező, ha privát. Emlékeim szerint nem ezek a 4400 eurók a jellemzők önrész gyanánt a Genossenschaftswohnungoknál, hanem a tízszerese.
Családdal: rémálom. Lehetetlen kertes lakáshoz jutni, ház eleve kizárt, zöldövezet dettó megfizethetetlen. Az óvodai helyekért ölre mennek, az államiba alig lehet bejutni, a magánba is alig, és bár támogatja a városi tanács, a sima semmi extra magánovik, mint a mienk, egy az egyben benyelik a családi pótlék összegét, illetve most már többet is, és akkor ennyi volt a családtámogatás a kormány részéről, ha az adó-visszatérítést (familienbonus+) nem számoljuk ide, de azt pont a cikkben is szereplő csóró surmók nem tudják teljesen kihasználni – mivel aki nem fizet adót, annak nehéz visszatéríteni.
Az is kimaradt a cikkből, hogy Gergő vajh miért nem állami oviba járatja a gyerekét.
Vagy nem akarja – ami nem lenne csoda, mert némelyikben nem németül tanul meg a gyerek, hanem arabul – , vagy ugye fel sem vették.
Van egy afgán exmenekült barátom, na még ő sem adja állami oviba a gyerekét, és magánba sem akármelyikbe. Erről ennyit. Ebben az esetben nagyon cool, hogy megengedheti magának a kétszáz eurót, de több gyereknek az is elég húzós kezd lenni, és ez csak az ovi. És ez nem Montessori meg Waldorf, hanem egy családinapközi-szint.
Ha a kerítés is kolbászból van, hogyan lakhat a városlakók kétharmada rászorultsági alapon? A csókosokról meg annyit, hogy Bécset a helyi szoci NER működteti vagy jó száz éve, a mindenkori szövetségi költségvetés kontójára. Nem olyan nagyon régen csak párttagkönyvvel lehetett szociális bérlakást kapni. Lásd még »vörös Bécs«.
A tömegesen Londonból Bécsbe költözők meg csak kiragadott példák, ez nem reprezentatív, és csak proliszemmel luxus, és szemérmesen elhallgatja, hogy 2500 eurós fizetésből nem nagyon lehet előrelépni. Saját tulajdonú, új építésű projektben félmillió euró körül lehet négy-öt szobás lakást kapni. Ez a perspektíva? Persze nem, gondolom, kuporgatja az euróit, hogy egy szép napon a sokat szidott Magyarországon vegyen belőle valamit. Nyilván én is eléggé szubjektíven látom a bécsi életet, szóval az én állításaimnak se higgyen feltétlenül, de nyugodt szívvel utánaolvashat az osztrák net bugyraiban.”
Na tessék, ez is Bécs! De vannak vidéken élő magyarok is, akik szintén leveleznek az Indexszel.
Itt van például ez a frank85 nickname-en levelező fiatalember, aki Tirol és Salzburg tartomány határán él és dolgozik egy festői alpesi faluban, hallgassuk meg őt is.
Olvastam a legutóbbi cikkét az Ausztria fővárosában új életet kezdő, élő magyarokról – kezdi frank85. – Egészen jól visszaadja az ottani közeget, hiteles képet fest róla, bár nyilván mindenhol mindenki küzd a hétköznapok problémáival, de azok más jellegűek mindig, mindenkinek. Én név nélkül szeretném megosztani egy osztrák faluban megélt, átélt tapasztalataim egy részét. Csupán informálódás és összehasonlítás végett , hogy milyen a vidék és milyen a főváros. Éltem már Londonban, Ausztrián belül ez a második hely, ahol vagyok, itt már egy éve. Előtte három évet otthon, azt megelőzően másfél évet Ausztriában, előtte két évet otthon, s azelőtt volt öt és fél év London, szóval így ingáztam. Most egy kétezer fős faluban élek, kétkezi munkát végzek egy szállodában, cukrász vagyok.
Új ismerősünk elégedett a fizetésével, nem minimálbért keres. Szállása egy új építésű, társasházjellegű épületben, apartmanban van. Harminc négyzetméteres, teljesen felszerelt, saját konyhával, nappalival, saját zuhanyzóval, erkéllyel, alagsori parkolóval, internettel, Skyjal. Mindez ingyen van, nem vonnak érte semmit sem, de a rezsiért sem. Emellett háromszori étkezés a szabadnapon is. Munkaruhát biztosítanak kimosva, kivasalva. A szállás és a munkahely között transzfer, szintén ingyen. Heti hat nap munka, fél kettőre kell járni dolgozni, amikor bezár az étterem, mennek haza, ez általában fél tíz és tizenegy között van. Csak angolul beszél, de ez nem okoz gondot sehol.
A környéken szinte végtelen lehetőség van szabadidőben túrázni, biciklizni a gyönyörű hegyek között – ömleng levélírónk. – Továbbá: félre tudom rakni akár a teljes fizetésemet a 13. és 14. havival együtt, hiszen jár még borravaló is, ami körülbelül tíz százaléka a fizetésemnek, ez fedez néha egy-egy vacsorát egy étteremben vagy egy kirándulást a városba. Persze mindez egyénfüggő, nyilván megvesz az ember ezt-azt, nem vonja meg magától a garast.
Levélírónk kitér arra is, ami otthon van, hogy kontrasztot állítson. Nyilván nem jobb vagy rosszabb, csupán más. Igen, fontos, amit az Index is írt az előző két cikkben, mármint hogy hagyják érvényesülni, élni, tapasztalható a tolerancia is. És frank85-nek lényeges a tisztelet is. Ezen azt érti, hogy szabadnapjain és szabadidejében nem hívogatják, nem keresik telefonon! Nem szólnak bele a személyes dolgaiba, a frizura, a ruha, a tetoválás, a zene, amit hallgat, mind-mind a magánszféra része.
Tudom, hogy talán bután hangzik, de mindez a lelki béke része – állítja, és milyen igaza van!
Otthon, Magyarországon tulajdonként kezelték, Ausztriában viszont egyenjogú munkatársként. És bármikor elmondhatja a negatív véleményét, azt, ami nem tetszik. Vagy megértik, vagy nem, de nincs belőle sértődés.
Otthon minimálbéres bejelentés mellett dolgoztam, borítékban adtak többet, szinte minden ismerősöm így van ezzel, ez nem tűnik fel senkinek, a NAV-nak, a politikusoknak?! Ezen miért nem változtatnak otthon? – teszi fel cukrászunk a költői kérdést. – Itt kötelező évenként a párszázalékos fizetésemelés a dolgozóknak. Itt kapok minden szezon után öt százalékot. Bruttóban. Miközben otthon nincs hajlandóság az inflációkövető bérezésre, nincs érdekképviselet, Magyarországon azt se tudtam, mit jelent az a szó, hogy szakszervezet. Itt, Ausztriában viszont semmit sem tudnak megtenni a munkaadók a szakszervezet beleegyezése nélkül.
Ausztriában a Gewerkschaft bárkinek segít, akinek vitás ügye van a munkáltatóval, vagy ha úgy érzi, sérelem érte, vagy hátrányos helyzetbe kerül.
Ott még ingyen ügyvédet is fogadnak a munkavállalónak.
És van céges feketelista is, amitől nagyon is tartanak a munkáltatók, a szakszervezet ott tényleges erővel rendelkezik.
Órákig tudnék még írni hasonló példákat – zárja sorait a magyar cukrász. – Ennek ellenére tudom, hol vagyok otthon és hol szeretnék élni, amit most leírtam, az nem a magyarországi helyzet pocskondiázása, csupán egy összehasonlítás, példa, hogy mi az, ami más, miről és kiről vehetnénk példát, mit lehetne átemelni innen, hogy elégedettebbek legyünk otthon. Sajnos nem sok képviselő élt korábban másik, élhetőbb országban, így ők sem tudják ezt, amit én tudok. Persze legelőször a fejekben kell rendet rakni, s önmagunkkal megbékélni, mert ha magunkkal rendben vagyunk, a világgal is kibékülünk.
Végül idéznék egy Németországból kapott levélből is, melynek írója megadta teljes nevét, de mi úgy gondoljuk, madarunk csak a keresztnévnél, az Andreánál. A levél rezüméje: Németország is jó hely, de nem ér fel Béccsel.
Először is engedje meg, hogy bemutatkozzam (...) Andrea vagyok, tizenegy éve élek Németországban. Érdeklődéssel olvastam a bécsi magyarokról szóló írásait, és felvetődött bennem, hogy esetleg ugyanezt Németországgal kapcsolatban is elmondanám. Tekintve, hogy nincs olyan, a közepesnél nagyobb német város (sőt olykor falvak is), amelynek ne lenne magyar nyelvű Facebook-csoportja. Témafelvetőként engedje meg, kérem, hogy megadjam a kezdő lökést. Amikor először »kitántorogtam«, 2008-ban, én is csak Bécsig jutottam, de az már olyannyira rég volt, hogy a mostani Hauptbahnhof helyén még csak egy buszpályaudvar állt. Így a bécsi emlékeim és tapasztalataim enyhén szólva sem relevánsak ma már.
Andrea egy határral tovább lépett, Dél-Németországba, pontosabban Baden-Württembergbe. Az akkori munkája viszont elvitte Drezdától Aachenig, Hamburgtól Trierig a későbbiekben, így volt alkalma oly sok várost megismerni Németországban, mint kevés német. De végül hat év vándorlás után visszatért BW-be, annak is a badeni részébe, a Fekete-erdőbe. Időközben elvégzett egy szakácsképző kurzust, és most séfként dolgozik. Ennyit a háttérinfóról...
Nos, Németország nem Ausztria, itt nincs 13-14. havi fizetés. Hivatalosan. Viszont a cégek elsöprő többsége fizet vakációpénzt, »ünnepekpénzt«, és kevesebben ugyan, de még így is említésre méltóan évi prémiumokat, elosztva két-három alkalomra egy évben – folytatja Andrea. – Mindezt összeadva ez adja a plusz havi fizetéseket, esetemben például összesen háromhavi nettó többletet. Persze minden relatív. Tehát nézzük, mire elég az én havi rendes fizetésem a pluszjuttatások nélkül. Nos, a fizetésem egyharmadát költöm megélhetésre mint bérleti díj és számlák/rendszeres havi költségek (bérlet például), a második harmadát költhetem el teljesen szabadon, úgy, hogy nem kell nagyítóval követnem az árakat. (Egyheti élelmiszer-bevásárlás egy személyre negyven–ötven euró között van hússal/hallal, zöldség-gyümölccsel.) A havi fizetésem maradék egyharmada nettó spórolás: vis maior esetekre, nyaralásra, nyugdíjra... ki mire spórol.
Andrea ezt Budapesten ugyanebben a munkakörben sohasem engedhetné meg magának. No de nem Magyarország a viszonyítási alap... Ausztria drága, nemcsak Bécs, hanem az egész ország – Németországgal összehasonlítva.
Nem véletlen például az osztrák bevásárlóturizmus jelensége Passaunál, meg más határátkelő településeknél, még a svájci határnál is!
És ez az, ami a pluszkomfortérzetet adja. Nemcsak a viszonylagos olcsóság, hanem az a tudat, hogy az állam védi az ember se..ét úgymond. A Covid ezt nagyon világosan megmutatta, mondhatni, pláne Andrea munkakörében, a gasztronómiában. Míg Magyarországon arról szóltak a hírek, hogy az ágazatot magára hagyta a kormány, és Ausztriában is problémás volt a helyzet, főként az idénymunkások esetben, akiknek nagy része magyar, Németországban nem volt említésre méltó a pályaelhagyók száma az ágazatban. És bár az ágazat még itt is nyögi legalább egy évig a pandémia hatásait, összességében árnyalatnyival jobb a helyzet.
„Mindebből azt akartam kihozni, hogy bár lehet, a német bérek alacsonyabbnak tűnnek egy-egy ágazatban, mint az osztrákok, viszont a mindennapi élet költségei is alacsonyabbak, így több marad a számlán spórolásként. És akkor még bele sem mentem a munkavállalók jogait elképesztően védő német jogrendszerbe. Az egy külön posztot érdemelne” – így Andrea.
Ezzel viszont még nincs vége a levélnek, most jön a feketeleves.
De nem! Németország nem a földi paradicsom. A bürokrácia elképesztően XIX. századi. Épphogy nem morzejelekkel kommunikálnak a különböző hivatalok. Ha lenne hozzá készülékük, tutira inkább azt használnák internet helyett. Apropó, internet. Az üvegszálas például tavaly lett beharangozva nagy csinnadrattával az egyik szolgáltató által. Egy év nem volt elég a bevezetéshez. Arról nem is beszélve, hogy egy olyan lakásba, ahol addig sohasem volt net, bevezettetni egy élet munkája. Szóval nemcsak a kormányhivatalok, de a szolgáltatók is meglehetősen körülményesek. Úgy érzem, túl bő lére eresztettem, pedig lenne még mesélnivalóm. Ám ha idáig eljutott az olvasásban, azt nagyon szépen köszönöm, és remélem, adhattam ötletet egy újabb riportsorozathoz.
Hát így (is) élnek honfitársaink Nyugat-Európában, többnyire német nyelvterületen. A leveleknek csak egy kis töredékét tudtam szemlézni helyhiány miatt, akár egy kisebb könyvet is össze lehetne állítani a jobbára pozitív, de olykor negatív élményekből. Még az sem kizárt, hogy kapunk erre a cikkre is leveleket, és akkor talán lesz még egy folytatás.