A kezdeti ömlengésáradat kissé lecsillapult, egyre több olyan levelet kapunk Ausztriából és Németországból, amelyek az emigránslét árnyoldalaira hívják fel a figyelmünket. Persze még mindig jobbára a Lajtán túlról küldik a hozzászólásokat, ami már önmagában azt jelzi, a felemlegetett negatívumok ellenére mégis inkább kint keresik meg a zsíros kenyérre valót, semmint itthon a száraz kenyér árát. A bécsi riporttal elkezdett sorozatunk újabb folytatása.
Nem áll meg a levélözön, olybá tűnik, bécsi riportunkkal beletenyereltünk a jóba. Kezdjük a legfrissebb írásunkat egy olyan olvasónk üzenetével, aki ugyan komoly karriert futott be odakint, de aztán amikor alkalmazottból átment vállalkozóba, hirtelen rosszra fordultak a dolgok.
– Mi 2012-től 2020-ig éltünk odakint – vágott a közepébe Pénzes János nevű olvasónk, aki a megszólalók közül egyetlenként a teljes nevét adta szavaihoz. – Én a szakmámon belül váltottam egy kinti pozícióra, ami a nemzetközi költöztetés menedzsmentjét jelentette. Itthon simán csak elfogyott a feljebb jutási lehetőségem a cégemnél, és Magyarországon belül nem akartam konkurenciához szerződni. Jelenlegi feleségemmel – akkor még barátnőmmel – mentünk ki. Én nem beszéltem németül, de a munkámban nem is volt szükség rá, mert csak expat státusú ügyfelekkel foglalkoztam.
Jánosék hamar találtak lakást Bécs 12. kerületében, aminek a bére a kettejük fizetésének a 25 százalékát tette ki. Az első hat év nagyon jó volt minden szempontból, a szociális háló olyan biztonságot adott munkavállalóként, ami miatt sohasem kellett izgulniuk. János hat évig maradt a cégénél, amelyet a vége felé már vezetett is. A barátnője többször váltott munkát, de a köztes időszakokban sem kellett izgulniuk, mert a munkakeresési támogatás nagyon segítőkész és elégséges volt. Jánosékat Bécsben soha semmilyen atrocitás nem érte, arrafelé szeretik a magyarokat, minden bécsinek van egy-két kedves története Magyarországról.
– Ameddig az ember nem akar igazán sok pénzt keresni odakint, addig szerintem minden szuper – vélekedik János. – A saját hibánk, hogy nem spóroltunk többet. Nagyon jól éltünk már a végén a 19. kerület zöldövezetében, egy kimondottan előkelő negyedben.
Csakhogy 2017-ben János felmondott, és a saját lábára akart állni. Na, innentől lett egy kicsit kellemetlen a kinti élet.
– Miután az ember elkezd vállalkozni, a szociális háló szálait elvágják, mert az adóterhek hirtelen nevetségesen magasak lesznek. Közben megszületett a gyermekünk, és mivel én is meg a feleségem is vállalkoztunk, az állami támogatás a fiunk után nagyon alacsony lett. Fizettünk magunk után privát biztosítást, mert családi támogatás hiányában mindig azonnali segítségre volt szükségünk, ha baj volt.
Az orvos kedves, aranyos, barátságos ember volt, de sajnos egy héttel elnézett egy oltást, amiért az állam 1400 euróra megbüntetett minket, a fellebbezésünket pedig két napon belül megválaszolva elutasították.
Az én vállalkozásom kezdő céghez képest egyébként jól ment, havi 3-4 ezer eurós profittal.
Ekkor már tervezték a hazaköltözést, mert János időközben elindított itthon egy vállalkozást, továbbá beütött a Covid, és a bevételeik nullára csökkentek. Miközben a család havi kiadásai lakással, privát biztosítással, az előző év adójával, előadózással, társadalombiztosítással együtt már havi 3500 euróra rúgtak. Ezt már könnyen kibírták nevetés nélkül…
Összegezve: Jánosék szerettek kint élni, ameddig munkavállalók voltak egy cégnél. Attól kezdve, hogy saját lábukra akartak állni, már szinte kellemetlen volt.
Valószínűleg hibáztunk mi is, hiszen elkényelmesedtünk
– ismeri el János.
Munkavállalóként nagyon jó hely Bécs – bár nagyon kevesen jutnak el magyarként igazán magas pozícióba –, de vállalkozóként már nem. Jánosék azok közé tartoznak, akiknek itthon most jobb.
Persze Bécsen kívül is dolgoznak és élnek magyarok, egyre több levelet kapunk Németországból, ebből a vitán felül gazdag és dinamikus országból, ahol azonban lakást, pláne házat venni embert próbáló vállalkozás. Nem mintha itthon olyan egyszerű lenne…
– Mivel Németország irányába bővült a cikk, gondoltam, én is bedobom a két centemet a témával kapcsolatban – írta Marci nevű olvasónk, aki több mint tíz éve él és dolgozik egy nagyobb német városban, így elég ideje volt megtapasztalni az ottani rendszer napos és árnyoldalait.
– Sajnos, a „parasztvakítás” szó nagyon jól jellemzi sok Nyugatra szakadt honfitársunk beszámolóját – utalt Marci korábbi cikkünk címére. – Ha normális életkörülményeket akarunk teremteni a családunknak, akkor itt is sokat és szorgalmasan kell dolgozni, adott esetben még többet is egy hasonló életszínvonal eléréséért, mint otthon. Hogy egy kicsit érthetőbb legyek, írnék pár példát az itteni árakra.
– Egy négyszobás, 100 négyzetméter körüli lakás bére – ami elengedhetetlen egy átlagos családnak két kisgyerekkel – havi kétezer euró körül van jelenleg a városban. Adott esetben lehet találni olcsóbban is, ha valaki hajlandó „veszélyesebb” környéken élni vagy kiköltözni a városból. Kevés a szociális lakás, ezek itt gyakorlatilag kihalásos alapon öröklődnek. A havi költségekre még rájön az áram (több mint háromszor annyi, mint Magyarországon), ami jelenleg 100-150 euró havonta a fogyasztástól függően egy ekkora lakásnál. A gázár az új szerződéseknél már sokszorosa a magyarországi áraknak – akár 2-3 ezer euró is lehet évente, szintén a fogyasztástól függően, de ez reális adat a 100 négyzetméteres példánál. A parkolóhely pedig további 100-150 euró havonta.
A széles sávú internet havi 50 euró, a korlátlan mobilinternetes szerződés 85 euró a Telekomnál. Néhány élelmiszer ára Marciék szomszédságában: a kézműves kenyér kilója a sarkon kb. 4-4,5 euró, egy korsó sör a sarki pubban 5 euró. Egy korsó IPA 8 euró, majdnem 3200 forint!
– Az élelmiszerszámlánk havi 700-800 euró körül áll meg. A benzin és a gázolaj ára a 30 centes állami csökkentéssel jelenleg 2 euró körül mozog literenként. Szórakozni és étterembe menni étkezni a városban lazán kétszer annyiba kerül, mint Budapesten – kalkulál ismerősünk.
A lakásvásárlás sem gyerekjáték. Az áron felül 8 százalék a járulékos költség, de ha közvetítőn keresztül veszi az ember, akkor mintegy 11,5 százalék a jutalék. Egy pesti új építésű, 50 négyzetméteres lakás (60 millió forint – durván 150 000 euró) kinti megfelelője félmillió euró, azaz 200 millió forint körül kapható – ingatlanközvetítő nélkül is 40 000 euró csak a regisztrációs költség, plusz elvárnak 10 százalékot a vételárból a hitelezéshez, ergo hozzávetőleg 100 000 euró, azaz 40 millió forint spórolt pénz nélkül nehéz akár hitelhez is jutni.
CSOK Ausztriában nincs, értékelhető családtámogatási rendszer gyakorlatilag nem létezik.
Régebbi házak (akár 80-100 évesek) 700-800 ezer euró körül mozognak az agglomerációban, ezekre általában 100-200 ezer eurót rá kell költeni (renoválás, modernizálás), hogy hosszú távon is lakható legyen. Sorház (120 négyzetméter) a város szélén minitelekkel egymillió euró.
Ha bölcsődébe megy a gyerek, az havi 300-400 euró, ha egyáltalán talál szabad helyet az ember. Azt is meg kell említeni, hogy a progresszív adózás miatt minél jobban keres az ember, annál többet adózik – ez azt jelenti, hogy egy jó fizetésnek itt le kell adni a 45-50 százalékát, ugyanez otthon kb. 30 százalék, a jövedelem nagyságától függően.
Az átlagos munkakörben dolgozók odakint, Németországban sem keresnek többet nettóban 1600-2000 eurónál (bolti eladók, fodrászok, felszolgálók stb.) – mindezt össze lehet vetni a költségekkel.
– Nyilván az, hogy ki hol érzi jól magát, és hol találta meg a számítását, az teljesen szubjektív, és rengeteg mindentől függ. Viszont ha valaki jó szakember, akkor pusztán anyagi értelemben már nem feltétlenül éri meg itt, Nyugaton élni – vonja le a következtetést János. – Főleg, ha azzal számolunk, hogy otthon – leginkább vidéken – szinte mindenki saját ingatlanban lakik, és a megélhetési költségek, rezsi stb. még mindig jóval alacsonyabbak, mint itt.
De Marci ennyivel nem érte be, csattanóként politizált is egy sort.
– A dolog anyagi oldalán kívül szintén nem alábecsülendő az az elképesztő szélsőbaloldali agymosás, ami minden létező médiumból ömlik ránk itt Németországban, ha kell, ha nem. De ebbe most nem mennek bele mélyebben, ez lehetne akár egy újabb cikksorozat témája.
Lehetne, de ettől inkább eltekintenénk, maradjunk inkább a szikár tényeknél – ez már szerkesztőségünk zárszava Marci tanulságos leveléhez.
Milyen jó lenne egy orvos véleményét is olvasni, gondoltuk, és bárcsak minden vágyunk ilyen gyorsan teljesülne! Tudniillik alighogy mindezt kimondtuk, máris érkezett egy levél a medicinában dolgozó olvasónktól.
– Én is olvastam a cikkeket az Indexen, és úgy gondoltam, megosztanám a tapasztalataimat – kezdődik az üzenet. – Ha esetleg közli a levelemet, kérem, a nevemet hallgassa el, ha lehet, használja a Tibor álnevet. Magamról annyit, hogy tíz évet dolgoztam orvosként külföldön, a szakképzésemet is ott végeztem. Sebészeti diszciplínában dolgozom. Egy évet, az utolsó külföldi évünket töltöttük Bécsben, előtte egy másik nagyvárosban éltünk, ahol nagyon jól éreztük magunkat, de váltani akartam, mert előrébb akartam lépni.
Tibor a bécsi emigránslét – még ha az orvosi is, nem bolti eladói… – olyan árnyoldalaival ismertet meg minket, amelyről eddigi levelezőink nem tettek említést.
– A kórházi felszereltség jó, de a Jóisten mentse meg az embert, ha nem magyar, hanem osztrák kolléga kezei közé kerül (persze kivételek itt is vannak). Emellett Bécs rettenetes. Sajnos, a párhuzamos társadalomról szóló összes pletyka igaz, én erről rengeteget tudnék mesélni, legyen elég, hogy örültem, ha olyan beteggel akadt dolgom, aki értette, amit németül mondok.
Bécsben az International School nevű „napközikbe” sem az osztrákok járnak, hanem a románok… Az oktatás katasztrófa, a fiatal orvosok az alapokkal sincsenek tisztában, cserébe iszonyatosan arrogánsak. A város hangulata Tibort leginkább valami afrikai és balkáni keverékre emlékeztette. Az anyagiakkal ennek ellenére nem volt probléma.
– Az orvosi fizetésből kényelmesen meg lehet élni, az itthoninál semmivel sem kevesebb melóval. Emellett a kötelező képzésekre is kell költeni (ennek egy részét persze adózáskor vissza lehet kapni). De saját házról ne is álmodozzon az ember, ami élhető, az 750 ezer euró alatt nincs. Orvosként rohadtul nincs megbecsülve az ember, nekem az volt az érzésem, hogy pincérnek néztek folyamatosan, pedig van kiállásom, megjelenésem. Az osztrák nővéreknél lustábbakat, butábbakat keresve sem találni. De azt hiszik, hogy ők az orvosok… Ja, és az osztrákok nem fogadnak be, náluk az, aki nem osztrák, maximum 1/B besorolású ember lehet. Én mindig úgy éreztem, hogy van egy üvegplafon, ami fölé egyszerűen nem engednek, tegyen az ember bármit is. Akinek ez rendben van, annak kényelmes élete lesz, de aki többet akar, az ne erre keresse a szerencséjét. Nekünk, bármennyire furán is hangzik, itthon jobb.
Hát, minden emigránssors más, Tibor így élte meg Ausztriát, Bécset. Viszont egy éve már itthon van, és – ahogy jelezte is levele végén – itthon jobb…
Végül fejezzük be bécsi körsétánkat egy kolléga, egy szabadidejében karikaturistaként dolgozó, osztrák lapokban is publikáló magyar, bizonyos Balázs esszéjével.
„Bécsben élek. Van, aki szidja, van, aki szereti. Én az imádaton már túl vagyok, a gyűlöletig még nem jutottam el. Vannak érdemes árnyai és csillogó ócskaságai. Vannak fehéren csillogó porcelánrészletei, és vannak mélysötét, ismeretlen vagy inkább kiismerhetetlen megnyilvánulásai. Aki először látja, annak csoda, a maga múltját idéző valójában. Mindenesetre számomra a meglepetésen túl, közszemlére téve létezik a város. Itt élek, itt dolgozom, itt él a családom, a barátaim egy része, itt van a rajztáblám, itt van az ágyam, és talán egy kicsit az életem is. Ismerem tereit, utcáit. Tudom, hol lehet olcsón húst venni, tudom, hol jó a kebab, és hol vannak a fajtámból a legtöbben. Ez az én Bécsem. Az én Bécsem, és néhány millió ember Bécse. Akik a modern világ Bábel tornyát látják benne: a lakosai. Az a tarka, ismeretlen anyanyelvű emberhad. A végtelen világegyetem rengeteg nációja képviselteti magát itt, egy városba koncentrálva. Ismeretlen, csak tévében látott földek szülöttei. Fordított mentalitással megáldott barna bőrű harcosok, fekete csuklyás dámák. Gömbölyű fejű, kihalni nem vágyó emberek Szomáliából. Magukat felsőbbrendűnek vélő, itt-ott előforduló nációk, mindenhonnan. Öklüket rázó, más Istent imádók. Indiából turbánosok és mások, meg a nagyvilágban szétszórt, majd idekoncentrálódott rokonaik. Japánok és kínaiak, akiket nekünk megkülönböztetni is nehéz. Szomszédos országokból emigrált munkavállalók. A német nyelvterületen élő, onnan ideszakadt hősök. Háború sújtotta övezetek távolról menekült migránsai. Életüket féltő, kalandokat kereső fiatalok, akik a kardtól rettegve vagy éppenséggel a kard parancsait lesve jöttek. A sokszínűség foszlányai vagyunk, amit ez a város kiokádott magából. Különféle célokkal, más és más álmokkal, más hittel és bőrszínnel. De mindannyiunknak Bécs a lakóhelye.
Érdekes a szóhasználat: lakóhelye. És nem az otthona…
(Borítókép: Kilátás a Szent István-székesegyházról Bécsben. Fotó: Robert Michael / picture alliance / Getty Images)